Borzalom és elhallgatás – nem szabad feledni a Gulág szörnyűségeit

2015. november 25. 17:37

Korábban

Az erdélyi etnikai tisztogatástól a délvidéki magyarok kálváriájáig

Murádin János Kristóf előadásában az észak-erdélyi deportálások két nagyobb hullámáról beszélt. Mint elmondta, Sztálin az 1943. június 7-én a brit kormánynak küldött üzenetében fogalmazta meg hivatalosan is a kollektív bűnösség elvét, de emellett a román pártok is a magyarok bűnösségét hangsúlyozták. 1944. szeptemberben-októberben mintegy 20 ezer észak-erdélyi magyar polgári lakost hurcoltak el (csak Kolozsvárról 5 ezret, Tordáról pedig 700 főt, vagyis minden tizedik embert). A szovjet parancsnokoknak kellettek a hadifoglyok a harcok elhúzódásának indoklására, emellett a hatalmas szovjetunióbeli munkaerőhiány pótlása miatt is szükség volt emberekre, de a magyarok megbüntetése is az okok között szerepelt. Az elhurcolt magyarok 24 %-a volt értelmiségi: többek között Mikó Imre kisebbségjogászt, Mikecs László fiatal történészt, Kiss Jenő írót, Erdő János későbbi unitáris püspököt és Járosi Andor evangélikus esperest is foglyul ejtették.

Ezután 1945 januárjában következett a svábok és a szászok elhurcolása, amely már nem csak a férfiakat érintette. Január 10-16. legalább 70 ezren estek fogságba, de a valós szám feltehetően inkább 80-90 ezer lehetett. Bár kötelezően kellett mindenkinek „munkára” jelentkezni, sokakért a szovjetek, valamint román a román csendőrség soraiból kikerült segítőik jöttek el. Aki német anyanyelvű, az fasiszta – szólt az indoklás. Még a román kommunisták is agitáltak a németek elhurcolása érdekében, hitleristának bélyegezve a népcsoport minden tagját.

A foglyok többsége 1947-48-ban került haza. Az utolsó nagyobb csoport 1949-ben érkezett, de volt, akik csak 1953 után láthatták újra szülőföldjüket. Az 1944-ben elhurcoltak közül 5000-6500 fő (25-30 %), a németek közül pedig 14-25 ezren már sohasem tértek vissza. A hazatértek visszailleszkedése a társadalmi előítéletek miatt nagyon nehéz volt, a Securitate pedig hallgatásra kényszerítették őket – tette hozzá a kutató. A történész kiemelte, hogy erdélyi specfikumnak számít, hogy a román adminisztráció is sokat tett a magyarok és a németek elhurcolásáért. Ami Erdélyben zajlott 1944-45-ben, az egy etnikai tisztogatásra tett kísérletnek tekinthető.

Dupka György a kárpátaljai magyarok és németek elhurcolásáról tartott előadásában elmondta, hogy a Sztálin parancsára 1944. augusztus 5-én létrejött 4. ukrán frontra katonapolitikai értelemben tulajdonképpen már nem volt szükség, és a lépés valójában Kárpátalja megszerzésére és szovjetizálására irányult. A területet Benes ajánlotta fel a szovjeteknek, cserébe pedig azt kérte, hogy kapjon szabad kezet a németek és a magyarok Csehszlovákiából történő kitelepítésére. Kárpátalja szovjetizálásához az ideológiai alapot a ruszinok állítólagos vágyával teremtették meg, miszerint a népcsoport alig várja, hogy egyesülhessen a „szovjet anyácskával”.

A magyar és a német férfiak első csoportját 1944 őszén hasonló okokból hurcolták el, mint az észak-erdélyieket: a harcok elhúzódását csak a hatalmas ellenállással, ennek következtében pedig a hadifoglyok magas számával tudták indokolni Sztálinnak. Emellett hangsúlyozták, hogy Kárpátalja Szovjetunióhoz csatolását megkönnyíti, ha a veszélyt jelentő magyaroktól és a németektől megtisztítják a területet. A szovjetek nemcsak katonákat, hanem civileket is összeszedtek. Novemberben mintegy 22 ezer magyar és német férfit vittek el málenkij robotra Szolyvára, ahol a táborban pusztító flekktífuszjárvány miatt több ezren meghaltak. Kárpátaljáról 1944-45-ben összesen mintegy 40-50 ezer főt hurcoltak el málenkij robotra.

Olga Vlagyimirovna Lavinszkaja előadásában a Gulag-foglyok hazatérésére fókuszált. Az Orosz Föderáció Állami Levéltárának osztályvezető-helyettese számos érdekes dokumentummal szemléltette a repatriálandó foglyok kényszerhelyzetét: sok csoport írt levelet a szovjeteknek, gyakran egyenesen Sztálinnak, amelyben megköszönték az addigi a gondoskodást, valamint hogy hazaengedik őket, és megígérték, hogy a szovjet nép barátai lesznek.

A kutató emellett számos, hazatérés előtt álló magyarokról készült fotót, valamint szovjet hivatalos iratot is bemutatott. Kiemelte, hogy Magyarországról sok olyan iratot küldtek ki a szovjet hatóságoknak, amelyben igazolták, hogy egyes személyek nem voltak németbarát vagy fasiszta szervezet tagjai, hogy hamarabb hazaengedjék őket. A történész végezetül kitért a délvidéki magyarok kálváriájára is, közülük ugyanis nem mindenkit engedtek vissza a jugoszláv hatóságok - a Magyarorszgon rekedteket a magyar hatóságok pedig szívélyes fogadtatás helyett internálták.

előző oldal 3 / 3