Prágai tavasz: mégsem "testvéri segítségnyújtás"?

2013. január 11. 08:35

A második világháborút követő évtizedekben csupán egyetlen alkalommal került sor a magyar fegyveres erők – közelebbről a Magyar Néphadsereg – államhatárokon kívüli alkalmazására: ez pedig a fájó emlékű 1968. évi csehszlovákiai katonai intervenció volt, a „prágai tavasz” reformfolyamatainak erőszakos elfojtásában vállalt statisztaszerep. Az állampárti politikai és katonai vezetés által „testvéri segítségnyújtásként” propagált beavatkozással kapcsolatosan kritika, ellenvélemény vagy bíráló hang akkoriban nem nyerhetett teret és publicitást. Az MSZMP által fokozottan „kézben tartott” fegyveres erők és testületek esetében ez különösen is így volt. Mindezek ellenére mégis akadtak soraikban olyanok, akik vállalták személyes meggyőződésüket és a szigorú tiltás, valamint az ezzel járó egzisztenciális kockázatok ellenére is erőteljes kifejezését adták egyet nem értésüknek, a politikai vezetés bírálatának.

Korábban

Idén első alkalommal tartotta meg az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára havonta jelentkező Kávéházát, ahol ezúttal Ehrenberger Róbert levéltáros azt vizsgálta, hogy az 1968-as csehszlovákiai katonai beavatkozás után milyen kritikák hangzottak el a Magyar Néphadseregben, s mi lett a magyar katonai és politikai vezetés által már az első percektől kezdve politikailag elhibázottnak tartott „Zala”-gyakorlat kapcsán tett, a hivatalos állásfoglalástól eltérő vélemények retorziója.

A gazdaság, a párt és az állam demokratizálását célzó prágai reformok – úgy mint a politikai elítéltek szabadon bocsátása, a cenzúra felszámolása, vagy éppen az utazási korlátozások feloldása – elfogadhatatlanok voltak Moszkva számára, ezért már a kezdetektől fogva bizalmatlanok voltak az 1968 januárjában hatalomra kerülő reformer politikus, Alexander Dubčekkel szemben. A katonai akció előkészítésére Leonyid Brezsnyev már március végén utasítást adott a szovjet vezérkar számára. Április 8-án a szovjet vezérkar elkezdte a megszállás hadműveleti terveinek összeállítását, amivel júniusra lett kész.

A Szovjetuniónak fontos volt, hogy a Varsói Szerződés tagállamai közül többen is részt vegyenek az akcióban, így nem Moszkvának kellett egyedül viselnie a felelősséget, ráadásul a közösen véghezvitt hadművelettel a szocialista tábor egységét is demonstrálni tudta. Kádár János sokáig ellenezte a kérdés katonai úton történő megoldását; a magyar pártfőtitkár úgy látta, hogy Csehszlovákiában nem ellenforradalom zajlik, csupán a szocializmus múltbéli hibáinak korrekciója. Kádár végül július 15-én, Varsóban, az „ötök” találkozóján adta elvi beleegyezését Csehszlovákia megszállásához. A hivatalos döntésre július 23-án, az MSZMP PB zárt ülésén került sor, ahol egy csökkentett létszámú hadosztály kiküldését határozták el.

A részleges rejtett mozgósítás, az egységek átcsoportosítása július 27-29. között zajlott. Magyarország 12 500 katonával, 155 harckocsival, 200 löveggel, 2000 gép- és harcjárművel vett részt a hadműveletben. 1968. augusztus 21-én, a megszállás napján, 14 órakor a hadállományra feltöltött zalaegerszegi 8. gépkocsizó lövészhadosztály alakulatai mindenütt elérték a kijelölt körzeteket. A megszállt területeken összesen tíz helyőrséget hoztunk létre. Bár a Magyar Néphadsereg által megszállt területeken nem került sor katonai ellenállásra és vérontásra, a civilek ellenállása (például a magyar lakta részeken) jelentős volt, Érsekújváron és Nyitrán tömegoszlatásra került sor.

A magyar katonai és politikai vezetés már az első percektől kezdve kudarcnak ítélte meg politikailag az akciót, mivel nem alakult ellenkormány és úgy tűnt, hogy a nép is egy emberként Dubček mellé állt. Végül az október 16-án kötött csehszlovák-szovjet államközi szerződés tette lehetővé, hogy a szövetséges államok katonai alakulatai hazamenjenek. A magyar kivonulásra október 21 és 25. között került sor, utolsóként a rétsági harckocsi ezred hagyta el Csehszlovákia területét 31-én.

A hadművelet nem egy kritikát kapott a Magyar Néphadseregben szolgáló katonák részéről, előadásában ezeket is vázolta Ehrenberger Róbert. A 23 éves sorkatona, Harsányi István (a hadosztály törzsállományában volt felszolgáló) például a következő kijelentésre ragadtatta el magát: „Alárendelt szerepünk van, mindent a Szovjetunió parancsára teszünk. Független döntési jogunk nincs és nem is volt a háború óta”. Harsányi „bűne” nem állt meg ennyinél, a vád szerint bírálta a hadosztály tiszti állományát is. Az egyetlen letöltendő börtönbüntetés az ő ügyében született: 1 év 4 hónap a Kozma utcában, mellékbüntetésként két évre eltiltották a közügyektől.

Valamivel jobban járt Szabó István tartalékos tizedes, aki miután augusztus 25-én behívóparancsot kapott az egri Dobó István laktanyába, ezekkel a keresetlen szavakat intézte – egy arra járó rendőr füle hallatára – beszélgetőtársának: „…talán az egri laktanyára kellene atombombát dobni, hogy ne kelljen bevonulni”. A jogerős ítélet tíz hónap, végrehajtásban 3 évre felfüggesztett szabadságvesztés és lefokozás.

Voltak azonban olyan ügyek is, amelyeket adminisztratív úton „intéztek” el. Újváry Gábor őrnagy például közjogi alapon bírálta a pártvezetés döntését, alkotmányellenesnek minősítve a magyar csapatok részvételét, mondván, ilyen nagy horderejű döntést csak az Országgyűlés hozhat. A prágai tavasz elfojtására indított hadműveletet bíráló megjegyzések miatt a honvédségi polgári alkalmazottak is elveszítették állásukat, de volt olyan százados is, akit leváltottak beosztásából, mert egy magyar nyelvű romániai lapból (Ceausescu nem volt hajlandó csatlakozni a Varsói Szerződés-csapatokhoz, ezért a románok véleményének hangoztatása főbenjáró bűnnek számított) olvasott fel társainak részleteket.

A BM III/IV. Csoportfőnökség 1969 januárjában kelt jelentése alapján a katonai elhárító szervek 252 esetben derítettek fel izgatásos cselekményt. Ennek több mint a fele a Szabad Európa Rádió hallgatásával, illetve a hírek terjesztésével volt kapcsolatos, az esetek azonban többször ellentmondanak egymásnak, így a jövő kutatóinak feladata ezeket feltárni.