"Barna" káderekkel dolgozott Adenauer

A történészbizottság elnöke, Eckart Conze a csaknem 900 oldal terjedelmű tanulmány mérlegét megvonva "bűnöző szervezetnek" minősítette a külügyminisztériumot - pontosan azt a kifejezést használva, amellyel a német háborús főbűnösök nürnbergi perében a náci rezsim erőszakszervezetét, az SS-t illette a bíróság. A kijelentés egyben ítélet is a német nemesi, nagypolgári rétegről, amelynek képviselői csak úgy hemzsegtek a külügyi szolgálatban (és ma is szép számmal találhatók a német diplomáciai karban).

A bűnrészességnél is jobban megdöbbentett sokakat - köztük Fischert - az a buzgalom, amellyel a besározódott diplomaták "átmentették" magukat a nyugatnémet demokráciába, illetve az, ahogyan a fiatal NSZK kormánya ehhez asszisztált. Konrad Adenauer kancellár például, aki 1951-55 között a külügyi tárcát is irányította, nagyvonalúan békén hagyta a "régi kádereket", holott tisztában volt múltjuk sötét foltjaival. A nácik alatt is prominens szerepet játszó diplomatákat ezért feltűnően sok esetben helyezte el latin-amerikai és arab országokban lévő állomáshelyekre, abból a megfontolásból, hogy ott nem várható tiltakozás személyük ellen.

Adenauer magatartása azért is érdekes, mert ő maga távolról sem volt nácibarát beállítottságú. A katolikus Centrum párt színeiben még a 20-as évek végén választották Köln polgármesterévé, ám e posztjáról éppen Hitler hatalomra jutása után kellett lemondania, berlini nyomásra. Az indok az volt, hogy nem fújt egy követ az új birodalmi kormányzattal. Ez azonban nem gátolta meg abban, hogy a nyugatnémet állam külügyminisztériumának létrehozásakor - amelyet 1951-ben engedélyeztek a megszálló hatalmak - a "barna káderekhez" folyamodjon. Ezt azzal a híres mondással indokolta, hogy "ha nincs kéznél tiszta víz, akkor piszkosat kell használni. Most már véget kell vetni a nácik utáni szimatolásnak".

Ennek a jegyében történhetett meg, hogy éppen azokra az egykori külügyi munkatársakra várt a demokratikus NSZK-ban kirekesztés, "kigolyózás", akik Hitler uralma idején emigráltak vagy csatlakoztak az ellenálláshoz. Például Fritz Kolbe, akit 1939-ben félreállítottak, mert nem volt hajlandó belépni a náci pártba. 1943-ban Bernbe küldték diplomáciai futárként, s ott kapcsolatba lépett az amerikaiakkal. Idővel az amerikai hírszerzés (OSS - a CIA elődje) legkiválóbb németországi kémje lett, mintegy 1600 igen fontos dokumentumot juttatott el az amerikai hírszerzéshez.

A külügyi tárca, amelynek vezető képviselői részt vettek az 1942 januárjában rendezett Wannsee-konferencián, és kézjegyükkel látták el az ott született döntést az európai zsidóság megsemmisítéséről, nem akart a soraiban kívülállókat látni. Különösen nem emigránsokat - olyanokat, akik pontosan tudták, hány kiló vaj van némely diplomata fején, milyen bűncselekményekhez adták a nevüket, vagy vettek részt az elkövetésükben. A Wilhelmstrasse utódán, a bonni Koblenzer Strassén maradéktalanul érvényesült a "csapatszellem".

A szimatolás elfojtását szolgálta a tárcán belül létrehozott központi jogvédő osztály (ZRS). Voltaképpeni feladata a külföldön élő németeknek, elsősorban hadifoglyoknak nyújtandó jogsegély volt. (Az utolsó német hadifoglyok tíz évvel a világháború vége után térhettek haza a Szovjetunióból.) A jogvédő osztály különösen buzgónak bizonyult náci bűnözők védelmében. Ez odáig terjedt, hogy figyelmeztetést küldött olyan külföldre szökött bűnözőknek, akiknek a nyomára bukkant új hazájuk igazságszolgáltatása, és küszöbön állt a letartóztatásuk. A német földön élő egykori náci tetteseket pedig óva intette olyan országokba irányuló utazástól, ahol számolni lehetett őrizetbe vételükkel és bíróság elé állításukkal.

A szociáldemokraták bonni kormányra kerülésével sem sokat változott a helyzet. Talán azért (is), mert Willy Brandt annak a Kurt Georg Kiesingernek volt az alkancellárja és külügyminisztere, aki maga is aktív tagja volt a Hitler-féle pártnak, az NSDAP-nek, és egykor szintén a Wilhelmstrassén szolgált.

Brandt - aki emigráns ellenállóként már-már ellenségnek és hazaárulónak számított Adenauer és a CDU/CSU szemében - figyelmét inkább az 1969-től már kancellárként folytatott keleti politika, a Varsóhoz és Prágához fűződő viszony normalizálásának előkészítése kötötte le. Emellett valószínűleg örült annak, hogy pártja, az SPD éveken át tartó számkivetettség után végre kormányképes erővé vált az első bonni nagykoalícióban, s már csak ezért sem akart személyügyi konfliktusokba keveredni a külügyi apparátuson belül. Így történhetett meg, hogy Brandt hivatali dicséretben akart részesíteni egy nyugdíjba vonuló hivatalnokot, aki közvetlenül foglalkozott "zsidókérdésekkel" a Wilhelmstrassén; az államfői hivatal azonban megtagadta a "gyilkosság gyanújába keveredett" illetőt dicsérő oklevél kiállítását.

Brandt utóda a tárca élén előbb Walter Scheel, majd Hans-Dietrich Genscher lett. Mindketten a német liberális párt (FDP) vezetői voltak - és mind a ketten az NSDAP tagjai a 40-es években! Scheel megpróbált szembeszállni a 70-es években még roppant erős "régi gárdával" a külügyminisztériumon belül. Elhatározta, hogy nyugállományba küld egy sor terhelt múltú nagykövetet, ami komoly konfliktusokhoz vezetett a tárcán belül, és csak részben járt eredménnyel. A régi gárda még túlságosan erős volt - akárcsak a 80-as években, Genscher minisztersége idején. Mint a Der Spiegel írta, a tárca levéltárában kutakodó tudósok "a hallgatás falába ütköztek", ha betekinteni kívántak olyan terhelő dokumentumokba, amelyek cáfolták azt a hivatalos álláspontot, amely szerint a külügy a náci időkben "az ellenállás fészke" volt.

Igazi kívülállónak, a hitleri korhoz már csak életkora miatt sem kötődő Joschka Fischernek kellett a tárca élére kerülni ahhoz, hogy új szelek kezdjenek el fújni a minisztérium falai között. Az új miniszter személye annyira szúrta az öregek szemét, hogy nyilvánosan is fújtak rá, és egy nekrológgal lehetőséget adtak neki a múlt átvilágíttatására. A 2003-ban meghalt Franz Nüssleint, aki náci vérügyészből lett 1955-ben külügyes, könnyes nekrológgal búcsúztatta a minisztérium házi újságja, az AA Intern. Fischer pár héttel később levelet kapott egy nyugdíjas külügyi tolmácstól, a 92 éves Marga Henselertől, aki felhívta a tárcavezető figyelmét Nüsslein viselt dolgaira a megszállt Cseh-Morva Protektorátusban: arra, hogy több száz halálos ítélet meghozatalában működött közre 1940-45 között.

Fischer ennek nyomán megtiltotta hivatalos búcsúztatók közlését az újságban. Két évvel később, egy másik volt náci diplomata, Franz Krapf halálakor nyíltan szembefordult vele száz külügyes, felháborodottan tiltakozva amiatt, hogy az AA Intern nem közölhet nekrológot Krapfról. A miniszter ekkor döntött úgy, hogy történészeket kér fel a tárca barna múltjának feltárására. Ha úgy vesszük, Nüsslein és Krapf "érdeme", hogy bő hat évtizeddel a háború után világosabb lett a kép a Wilhelmstrasse 1933-45 közötti szerepéről.

Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 20% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.

12 450 ft 9 990 Ft

Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 25% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.

20 000 ft 14 990 Ft

Kérdésem van az előfizetésel kapcsolatban

előfizetek

tavasz
Múlt-kor magazin 2011

• Ügynökök a Múlt-kor történelmi magazinban
• Hova tűnt III. Pál pápa jobb keze?
• A kommunizmus Való Világa
• Háború a konyha frontján
• Egy sosemvolt invázió képei
• Kémek a porfészekben
• Mesterkém vagy Háry János?
• Titkok kamrái
• Miért figyelte meg Ferenc Józsefet?