Önműködő hússütő nyársat tervezett Leonardo da Vinci Milánóban

Leonardo da Vinci egy kevéssé ismert, a 15. század végén készült rajza egy olyan önműködő hússütő nyársat ábrázol, amely a tűz melegét kihasználva szabályozta saját sebességét. Az olasz művészettörténeti sajtóban megjelent szakmai összefoglaló a Codex Atlanticus egyik vázlatát Carlo Vecce és Matthew Landrus kutatásai alapján elemzi. A kivételesen nem tükörírással, hanem hagyományos módon jegyzetelt tervrajz a történészek szerint a milánói Sforza-udvarba igyekvő mérnök portfóliójának része lehetett.

A milánói Biblioteca Ambrosiana által őrzött Codex Atlanticus 21r jelzetű, tollal és tintával készült fóliója két eltérő elven működő hússütő berendezést ábrázol. A felső rajz egy ellensúlyos mechanizmust mutat be, amelynél a leereszkedő súly egy kötelet húzva forgatja a tengelyt. Mivel az eső súly folyamatosan gyorsulna, a sebességet egy tollakkal felszerelt forgórész szabályozza, amely a légellenállást felhasználva akadályozza meg a túl gyors forgást.

Carlo Pedretti kutató az 1978-as elemzésében egy lendkerékkel szabályozott, óraműves szerkezetként írta le ezt a megoldást. Matthew Landrus történész megfigyelései szerint a vázlat egyetlen gépezettel több vízszintes és függőleges nyárs egyidejű mozgatását is lehetővé tette.

A lap alsó részén található második vázlat egy innovatívabb, automatizált megoldást vázol fel. A papíron szereplő feljegyzés szerint az alkotó ezt tartotta az igazi módszernek, mivel a szerkezet a tűz erejétől függően lassan vagy gyorsan forgatta a húst.

A mechanizmus működését Augusto Marinoni és Matthew Landrus leírásai tisztázzák; a kéménybe szerelt légcsavart a felszálló meleg levegő hozta mozgásba, amely közvetlenül forgatta a nyársat. Erősebb láng esetén több forró levegő áramlott felfelé, így a nyárs gyorsabban forgott, megóvva az ételt a megégéstől, míg kisebb tűznél a forgás is lelassult. A szakács feladata ezáltal csupán a tűz megrakására és a folyamat felügyeletére korlátozódott, mivel a hőforrás egyben a hajtóerőt is biztosította.

A dokumentum egyik legkülönlegesebb vonása maga a kézírás, amely eltér Leonardo megszokott, jobbról balra haladó tükörírásától. Carlo Vecce rámutatott, hogy a szerző a szöveget a hagyományos, balról jobbra tartó irányban vetette papírra, ami a könnyebb olvashatóságot szolgálta. Ez a szokatlan forma arra utal, hogy a vázlatot nem saját használatra, hanem külső személyek számára, egyfajta prezentációs anyagként készítette.

Az alsó rajz alatti áthúzott és javított szövegrészek is egyértelműen bizonyítják, hogy a polihisztor finomította a leírást az olvasó számára. A történészek szerint a lap egy olyan, 1480 körül összeállított portfólió része lehetett, amellyel a firenzei mester a mérnöki képességeit kívánta bizonyítani a leendő megrendelőknek.

A fólió pontos datálása a mai napig tudományos vita tárgyát képezi a szakértők körében. A hagyományos kormeghatározás 1480 köré teszi a lap keletkezését, amit a stílusjegyek és a kézírás is alátámaszt. Vecce azonban felvetette, hogy a rendkívül kifinomult, vonalkalkázásos árnyékolási technika egy érettebb alkotóra vall, így a rajz akár Leonardo későbbi, milánói korszakában is készülhetett.

A datálás azért lényeges, mert amennyiben az 1480-as évekből származik, a vázlat a munkát kereső mérnök bemutatkozó anyaga, míg egy későbbi dátum egy már elismert udvari feltaláló munkáját jelölné. Maga a dokumentum ráadásul hiányos, mivel a lap felső és alsó részét a múltban egy ismeretlen személy megcsonkította.

A 15. század végi reneszánsz Itáliában a mérnöki tudományok és a művészetek szorosan összefonódtak egymással. Az itáliai városállamok, köztük a milánói Sforza-udvar, folyamatosan keresték a hadmérnöki, építészeti és hidrológiai feladatok ellátására alkalmas szakembereket. A hercegi udvarok jellemzően nem tartottak fenn állandó mérnökcsapatokat, hanem a piacon elérhető szabadúszókat bérelték fel konkrét feladatokra, ami megkövetelte a pályázóktól rátermettségük folyamatos bizonyítását.

Bár a mechanikus nyársforgatók alapötlete nem Leonardo saját találmánya volt, a hőenergiát önszabályozó módon hasznosító rendszer egyértelműen a korabeli technológiai gondolkodás élvonalába tartozott. A mindennapi élet technikai problémái iránti fogékonyság jól példázza azt a komplex látásmódot, amellyel az itáliai polihisztorok a kora újkori világ működését vizsgálták.