Korai keresztények oktatóközpontja lehetett egy törökországi római templom

Egy délnyugat-törökországi ókori római templom lelátószerű kőülései a keresztségre készülő korai keresztények oktatását szolgálhatták a legújabb régészeti kutatások szerint. A Süleyman Demirel Egyetem két kutatója, Ahmet Mörel és Nurittin Çelik által végzett vizsgálat eredményei rámutatnak arra az egyre gyakrabban megfigyelt történelmi folyamatra, amelynek során a korai keresztény közösségek a meglévő, régebbi római épületeket saját vallási céljaiknak megfelelően alakították át és hasznosították újra.

A kutatás középpontjában a mai Isparta tartomány területén fekvő ókori Adada városának úgynevezett South Valley (Déli völgy) temploma állt. A régészek megállapították, hogy a keresztény szakrális épületet valamikor a Kr. u. 5. vagy 6. században emelték egy régebbi, pogány római építmény alapjaira.

A templom háromhajós elrendezésű, amelyet egy tágas belső udvar egészít ki. Az udvar déli és nyugati falai mentén hosszú, lépcsőzetes kőüléssorok húzódnak. A déli lelátórész mintegy 15,55 méter hosszan nyúlik el, míg a nyugati oldalon található kövek egy részét oroszlánmancsokat formázó faragványok díszítik. A szerkezeti elrendezés azt mutatja, hogy ezek a kőpadok már a keresztény templom felépítése előtt is ott álltak, és az építők tudatosan integrálták őket az új szakrális térbe.

A török kutatók feltételezése szerint ezeket a lépcsőzetes kőüléseket a katekumenek (a keresztségre váró, vallási oktatásban részesülő személyek) tanítása során használhatták az egyházi elöljárók. Ezt a feltevést a templom építészeti alaprajza is alátámasztja. A déli oldal mentén futó átjárók ugyanis olyan helyiségekhez csatlakoznak, amelyek az apszis (a szentély) mögött kialakított, valószínűsíthető keresztelőkápolna (baptisztérium) területére vezetnek.

Ez a térbeli elrendezés lehetővé tette, hogy a megkeresztelkedésre készülő csoportok anélkül mozogjanak a komplexumban és részesüljenek oktatásban, hogy beléptek volna a már beavatottak számára fenntartott fő istentiszteleti térbe. Bár egyértelmű írásos bizonyíték vagy felirat nem került elő ennek megerősítésére, az ülések alkalmasak lehettek a nagyszámú hívő befogadására is a nagyobb vallási összejövetelek idején.

A régészeti vizsgálatok során a kutatók egy másik figyelemre méltó leletet is azonosítottak az egyik felső kőblokkon. Egy finoman kidolgozott kővéset (graffiti) került elő, amely egy kisméretű, mindössze 15 centiméter hosszú hajót ábrázol. A hajón egy emberi alak is látható, míg az árboc és a vitorla helyén a keresztény ikonográfiában gyakran használt Életfa szimbóluma emelkedik a magasba.

A szakemberek szerint ez az összetett ábrázolás egyértelműen vallási jelentőséggel bír. Az egyik lehetséges értelmezés alapján a vésetet egy olyan utazó vagy kereskedő készíthette, aki ezen a vidéken ismerkedett meg az új keresztény tanításokkal, bár az alkotó személyazonosságát és pontos vallási hátterét nem lehet minden kétséget kizáróan tisztázni.

Adada városa a Kr. u. 1. évezred első felében stratégiai jelentőségű település volt a piszidiai régióban. A város a Földközi-tenger partvidékét Belső-Anatóliával összekötő fontos kereskedelmi útvonalak mentén feküdt, ami nemcsak az áruk, hanem az új vallási eszmék gyors terjedését is elősegítette. A térség már a korai kereszténység történetében is kiemelt szerepet játszott, hiszen a közeli Piszidiai Antiokheia volt Pál apostol egyik legfontosabb állomása a missziós útjai során (Kr. u. 1. század közepe). Az új vallás anatóliai térhódítását jól mutatja, hogy a régészek eddig tizenhárom különböző templomot azonosítottak Adada vonzáskörzetében, amelyekből hat a városközpontban, hét pedig a környező kisebb településeken működött.

Az anatóliai területeken a római építészet és a korai keresztény liturgia gyakran szerves egységet alkotott a késő ókorban és a kora bizánci időszakban (Kr. u. 4–7. század). A South Valley temploma is jól illusztrálja ezt az építészeti folyamatosságot, ahol a régi római falakat és kőtömböket másodlagosan, egy új szakrális funkció keretében használták fel (ez az úgynevezett szpolia jelenség). A helyszínen talált régészeti nyomok arról tanúskodnak, hogy a templom és a környező település egészen a Kr. u. 12. századig használatban maradt.