Kiderült, miért nem hagyták el az izlandiak a szigetet a középkorban
Annak ellenére, hogy a középkori Izland évszázadokon át tartó ökológiai pusztulással és súlyos erőforráshiánnyal küzdött, a norvég telepesek leszármazottai kitartottak a szigeten ahelyett, hogy továbbvándoroltak volna. A Geografie nevű földrajzi folyóiratban megjelent új tanulmányban Carina Damm, a Sziléziai Egyetem kutatója régészeti bizonyítékokra, paleoökológiai vizsgálatokra és a középkori írott forrásokra (például a sagákra és a törvénykönyvekre) támaszkodva állapította meg, hogy az izlandiak kitartását nem pusztán a természeti nehézségekkel szembeni ellenállóképességük magyarázza.
- Egy friss tanulmány az izlandi norvég telepesek és az ökológiai válság kapcsolatát vizsgálta.
- A középkorban az erdőirtás, a vulkánkitörések és a legeltetés drasztikus talajerózióhoz vezetett a szigeten.
- Az infrastrukturális befektetések, az intézmények és a kulturális kötődés megakadályozták a tömeges kivándorlást.
Izland betelepítése a Kr. u. 870-es években kezdődött, és az élhető területek többségét 930-ra már birtokba vették az elsősorban Norvégiából és a Brit-szigetekről érkező skandináv telepesek. A hódítók egy olyan környezetet találtak, amely jelentősen eltért a ma ismert izlandi tájtól: a paleoökológiai adatok alapján a sziget eredeti területének mintegy 25-40 százalékát nyírfaerdők borították.
A skandináv agrárgazdaság meghonosítása azonban drasztikusan átalakította a vidéket. A mezőgazdasági területek kialakítása, a faanyagigény és a faszénkészítés miatt az erdőket kivágták, a betelepített háziállatok (marhák, juhok, kecskék, sertések) legeltetése pedig tovább terhelte a növényzetet. Carina Damm tanulmánya rámutat, hogy a betelepüléskori nyírfaerdők mintegy 90 százaléka és az egykori termőtalaj 40 százaléka eltűnt, ami drámai erózióhoz vezetett.
A környezeti degradációt az aktív vulkáni tevékenység is súlyosbította. A Hekla (1104, 1158, 1300), a Katla (1262, 1357) és az Öræfajökull (1362) nagy kitörései rendszeresen tönkretették a mezőgazdasági termelést, és számos esetben az egyes gazdaságok feladására kényszerítették a lakosokat. A régészeti leletek bizonyítják, hogy a közösségek a kihívásokra reagálva fokozatosan módosították agrárgyakorlatukat: a 11. századra nagyrészt felhagytak a sertéstartással, míg a juh- és szarvasmarhatartás egyre hangsúlyosabbá vált. Az építkezési szokások is alkalmazkodtak a fahiányhoz: a hagyományos faépületeket olyan gyeptégla és kőházak váltották fel, amelyek jobb szigetelést biztosítottak, miközben minimális faanyagot igényeltek.
A tanulmány központi kérdése, hogy a folyamatos ökológiai nyomás ellenére a közösségek miért választották a maradást. Damm érvelése szerint a helyi infrastruktúrába - a gazdasági épületekbe, az öntözőrendszerekbe, a kikötőkbe és a legelők feljavításába - fektetett munka olyan hatalmas értéket képviselt a generációk számára, amelyet a továbbvándorlás során elveszítettek volna. A középkori izlandi gazdaság (a tún) nemcsak egy fizikai helyet jelentett, hanem a felhalmozott munka és tőke szimbólumát is. Ezek a közös befektetések olyan erős közösségi kötődést hoztak létre, amely gazdaságilag is indokolatlanná tette az elvándorlást.
Ez is érdekelhet
A döntésben a politikai és társadalmi tényezők is döntő szerepet játszottak. Az izlandi telepesek első hullámai jórészt azért hagyták el Norvégiát, hogy elmeneküljenek Széphajú Harald király egyre erősödő központi hatalma elől. Izlandon 930 körül létrehozták az Alþinget, az izlandi nemzetgyűlést, és egy király nélküli, regionális gyűlésekre és törvénykezésre épülő társadalmat (Izlandi Nemzetközösség) alakítottak ki. A középkori izlandi törvénykönyv, a Grágás szigorúan szabályozta az erdők, a legelők és a közös földek használatát, rávilágítva az egyre szűkösebb erőforrások racionális elosztásának igényére. Egy újabb migráció a királyi fennhatóság alatt álló területekre ezen politikai és jogi autonómia elvesztését jelentette volna.
A kutatás rávilágít arra is, hogy az izlandi társadalom túlélése éles kontrasztban áll az azonos kulturális gyökerű grönlandi skandináv telepek sorsával, amelyeket a késő középkorban végül feladtak a lakóik. A szerző szerint az izlandi példa azt bizonyítja, hogy a súlyos ökológiai stressz nem feltétlenül vezet társadalmi összeomláshoz és kivándorláshoz. Ha egy közösség jelentős anyagi befektetésekkel, a rugalmas erőforrás-kezelést biztosító intézményekkel és az identitást megőrző kulturális narratívákkal rendelkezik, a maradás maga is egy sikeres adaptációs stratégiává válhat a természeti válságok idején.
