Szalay László, a reformkor történetírója

Szalay történetírói munkássága a magyar történelem majd kilenc évszázadát fogja át. Történetírásában értékesítette fiatalkori tanulmányait is.

Életútja az 1848-49-es szabadságharcig

1813-ban Budán született, nemesi hivatalnok-értelmiségi családban. Apja halála után polgári származású anyja nevelte. A pesti egyetemen bölcseletet és jogot tanult, Eötvös József baráti köréhez tartozott. 1833-ban ügyvédi oklevelet szerzett, gyakorlatot azonban nem folytatott, hanem tudományos, államelméleti munkával foglalkozott. Eötvöst, Szalayt, Csengeryt, Trefortot és még egy-két társukat hasonló származás, közös műveltségi élmények, mindenekfelett pedig rokon temperamentum hozták közös táborba; jó polgári környezetből kerültek ki, vágyuk korán nyugatra vitte őket, ahonnan a modern alkotmányos intézményektől megigézve tértek haza. Szalay 1836-39-ben külföldi tanulmányúton volt (Ausztria, Németország, Belgium, Franciaország, Svájc, Anglia) és ennek során tanulmányozta a külföldi polgári jogintézményeket. A fiatal Szalay, ahogy jogászhoz illett, előkelő jogtudósokkal került érintkezésbe, Párizsban egész délelőtt a palais de justice üléseit hallgatta, tanulmányozta a büntetőtörvények Európa-szerte megindult reformját, és útjáról a kodifikáció elkerülhetetlen szükségességét hozta haza.

Az 1830-as évek végétől neves jogi szakíró, liberális publicista, valamint részt vett a büntetőjogi választmány munkálataiban is. 1837-től a Kisfaludy Társaság tagja. A fiatalember közéleti munkája komoly és céltudatos, meg-megújuló kísérlet a módszeres és rendszeres reformra, szüntelen kudarcoktól kísérve. 1840-ben barátaival megalapította a Budapesti Szemlét, hogy nyugati mintára tárják fel a közönség előtt a vajúdó idők mélyebb értelmét; itt jelent meg nagy tanulmánya a kodifikációról, maga a folyóirat azonban már a második kötetnél elakadt. Még ebben az évben, a büntetőtörvénykönyv kidolgozására kiküldött országos választmány jegyzőjeként nagy szerepe volt a haladó eljárásjogi tervezetek kidolgozásában (esküdtszék, nyilvánosság, szóbeliség, kétoldalú meghallgatás).

Ha Szalay cikkeit olvassuk a negyvenes évekből, nemcsak a negyvennyolcas törvények elveit találjuk meg benne, hanem sokkal később uralomra jutott gondolatokat, a polgári osztály jelentőségének, az államban való szerepének megértését. "Örvendetes jelenség, s ollyas" írta Szalay 1841-ben "mellynél semmi sem tanusítja inkább szellemi haladásunkat, hogy alig van kérdés a társasági, politicai és irodalmi újabb életben, melly, ha ma szó tétetik róla Párizsban, Londonban, a polgárosító eszmék e műhelyeiben, rövid idő mulva visszhangra ne találna e hazában". 1843-ban Korpona város követe lett egy olyan országgyűlésen, mely reformszónoklatok lázában égett, de ugyanakkor természetesnek találta, hogy az ország összes szabad királyi városai egyetlen szavazattal rendelkeztek a követek tömegében. Ilyen környezetben szállt síkra a városok jogaiért és a népképviseleti országgyűlésben összpontosuló hatalomgyakorlásért. Eötvössel együtt a reformellenzék centralista csoportjának tagja volt.

1844-ben végre úgy látszott, közelebb sikerül kerülnie a szélesebb rétegekhez, amelyeket csak napilapokon keresztül lehetett lekötni. Kossuth helyett átvette a Pesti Hírlap szerkesztését, amely a centralisták orgánumává vált, de sikerét már eleve megbénította, hogy Kossuth örökségét vette át, s annak gyújtó cikkeit alig feledtethették az ő elvont fejtegetései. Irodalmi tevékenységével a centralisták egyik elméleti vezetője volt, s tevékenységük nagyban előkészítette az új polgári rendszer, az 1848-as törvényhozás elméleti alapjait.  Ő maga, barátaival együtt elöl járt a külföldi tanulságok terjesztésében. Nem riadt vissza a vádaktól, hogy utánoz, és hogy elvontan tudóskodik.

"Igen is mi utánozzuk Angliát és Franciaországot; jele, hogy nem akarjuk utánozni Braunschweiget és Schwarzburg-Rudolfstadtot" írta, arra célozva, hogy az emberiség vezető eszméinek, a haladás és szabadság nagy gondolatainak átvétele nem puszta másolás, nem is divat, hanem életfeltétele minden fejlődni akaró országnak. Aki így gondolkodik, a politikai rögtönzők oldalán éppen olyan kevéssé érezte jól magát, mint a minden áron maradiak között, s csakugyan, Szalay egyszerre küzdött jobb és bal felé, ami hálátlan feladattá vált. Idegen volt tőle Széchenyi rapszodikus hangulata is, kétségbeeséseivel és váratlan reménykedéseivel. 1845-ben aztán abbahagyta a Pesti Hírlap szerkesztését, Csengeryre bízta és maga csak a cikkekben szolgálta tovább a megfontolt haladás ügyét.

1848-ban Deák minisztériumában a kodifikációs osztály élére került, majd nyáron a frankfurti német nemzeti gyűlésen, aztán Londonban és Párizsban képviselte a magyar kormányt. Gyorsan kiderült azonban, hogy az önálló Magyarország nem számíthatott a nyugati hatalmak támogatására; követségét hivatalosan nem ismerték el, hiába érvelt jogi tudásával. A következő párizsi, majd londoni látogatásában meggyőződhetett, hogy az eszményképek is részben közömbösek, részben tájékozatlanok a magyarság nagy erőfeszítésével szemben.

Önkéntes száműzetés és hazatérés

Mikor itthon a békés átalakulás a kétségbeesett küzdelemben csapott át, Szalay reményvesztetten tért önkéntes számüzetésbe Svájcba. A harc kimenetele felől neki, az illúziók nagy kritikusának, nem voltak kétségei, természetétől idegen volt minden forradalmi ábrándozás. Az összeomlás után egy francia nyelvű röpiratban bizonyította, hogy az osztrák politika rövidlátása sodorta a nemzetet az évtizedes reformfejlődés útjáról a lázas kitörésbe. A rend és a mérséklet párthíve szólt az európai közvéleményhez: az előszó a polgári gondolkodásban, tudós tájékozottságban és az eseményektől elsodortatásban hozzá hasonló nagy francia politikus, Guizot alakját idézte, aki ekkor Londonban élt száműzetésben, és aki a legközelebb állt hozzá a kortársak közül.

 

De a fokozódó reménytelenséggel együtt érlelődött benne az elhatározás, hogy a hagyományokhoz, a múlt ismeretéhez forduljon. Idegenben, elzárva a forrásoktól és segédeszközöktől megírta a Magyarország története című munkáját, tárgyilagosságának, ítélőképességének és írástudásának emlékét. A jogász, a politikus, a publicista és a diplomata egyesült a történészben. A múltat ismertette, hogy tanulságul szolgáljon, de nyitott szemmel figyelte tovább a jelent is. A felmerülő új álmokat a dunai népek szövetségéről hűvös józansággal mérlegelte: "Meglehet, hogy a forradalom győzni fog" írta Szemere Bertalannak 1853-ban "nem ma, nem holnap, de mégis még életünk idejében, ha lehetséges dolog; de az bizonyos, hogy a forradalomnak nem fogja hasznát látni a magyar. Más népek és nemzetiségek remélhettek és remélhetnek holmit a forradalomtól; a mi állásunk, a magyar faj állása 1848 elején is ollyas volt, hogy a revolutiótól józanul csak az extra possessoriumba helyezést várhattuk; törjön ki most egy újabb forradalom, az sem fogja a magyart vissza, a nyeregbe segíteni; a suprematia a szlávságra száll. Szövetséges közép- és aldunai demokratikus álladalmakat nem fog látnia e században, s gondolom a jövőben sem, az emberi szem"

 

Szalay 1855-ben tért haza számkivetéséből. Az otthon a megnyíló könyvtárakat is jelentette, dús anyagukban most már szabadon merülhetett alá. Nagy történetén dolgozott, régi memoárokat publikált és a XVI. század nagy humanista-politikusának, Verancsics Antalnak iratait. Kisebb értekezéseket írt és részt vett az akadémiai életben. Látszólag megnyugodva élt családja körében, de az elmúlt évek idegrázkódtatását mégsem tudta teljesen kiheverni.

 

Szalay élete utolsó szakaszában éretten, a változott körülményektől is segítve, mintegy megismételte és jóváhagyta ifjúsága célkitűzéseit. Az 1861-es országgyűlésen a pest-lipótvárosi kerület képviselőjeként állt ki a polgárosodás mellett, és kimondta az akadémiai elv lényegét: csak a nyugati értelemben vett műveltség és tudomány tarthatja fenn a nemzetet. "Az európai polgárosodás minél bensőbb tényezőjévé válnunk" mondta 1862-es titoknoki előadásában "sajátságaink, a bennünket magyarrá, magyar nemzetté idomító sajátságok megőrzésével, ebben rejlik fennmaradásának legszilárdabb biztosítéka, ezen fáradozik fennállása óta híven ernyedetlenül az akadémia. Kelet népe vagyunk, tanúsítja belső, mind külső életünk typusának egynél több vonása; tanúsítja erőnknek lüktetése, lelkünknek annyi viszontagságok után is ifjúsága; nyelvünk, érzelmi világunk zománca. De nyugat népe is vagyunk, azért fogadtattuk be magunkat kilenczedfélszázaddal ezelőtt a nyugati egyházba; nyugat népe is vagyunk, azért hatott át hozzánk oly gyorsan, oly terjedelmesen, oly tartósan a reformátio; nyugat népe is vagyunk, azért bírjuk már századok óta az államéletnek Nyugat Európában kifejlődött szabad institutióit". Ugyanezt a gondolatot az 1864-es titkári jelentésben továbbfűzi: "királyok számára nincs külön út a mathesis megtanulására: a magyar nemzet számára nincsen külön út a műveltség magasabb fokáig eljuthatásra. Sokan az eredetiséget féltik a nyugati műveltségtől, akaratlan abba a hibába esve, mint a tájékozatlan külföldiek, akik csak az egzotikumot látják a magyarságban, egysorba helyezve a cserkeszek, baszkok, gaélek romantikus világával. Pedig ami magyarrá teszi a magyart, a nyelven kívül éppen az ösztön, ami nyugatra viszi és alkotásainak európai színvonalat ad"

 

Húsz évvel korábban, 1844. augusztusában, egy Pesti Hírlap cikkében már ugyanígy elmélkedett a magyar típusról. Akkor a műveltséget sürgette a politikában, most a műveltséget óvta a politizálástól, a szellem jogát emelve mindenek fölé. "Semmi szükség, még a nemzetiség nevében is növelnünk a tudományosság elleneit" írta az említett jelentésben, utolsó megnyilatkozásában. Tanúságtétel volt ez a nagy történetíró és hazájáért megszenvedett államférfi szájából, nemcsak a maga, de nemzete jellemének egyik valóban lényeges vonásáról: bölcs és józan realitásáról, ugyanakkor örök vágyáról a magasabb rendű után. 1864. július 17-én hunyt el Salzburgban.

Történetírói munkássága

Szalay történetírói munkássága a magyar történelem majd kilenc évszázadát fogja át. Történetírásában értékesítette fiatalkori tanulmányait, munkáit jellemzi az előadás nyugodt, tárgyilagos hangja, mely a tények bemutatásával tárja fel a mozgatórugókat. Hogy történetírói munkáját óvja, általában stílusának egyszerűsítésére törekedett, de helyenként mégis, mint elbeszélő jelentős hatást gyakorol az olvasóra.

 

A régi magyar történetírásról, történetírókról tisztelettel és talán túlzó tapintattal szólt. Egyes személyek ellen emelt pro és kontra kortársi vádak felsorolásánál óvakodik a személyes állásfoglalástól. Nem vezeti rokonszenv, nem keres a dolgok mögött folt nélküli eszményt. Mindezt a tárgyilagosságot aktív politikai szereplés és egy nagy nemzeti katasztrófa után sikerült megtartania. A régiekhez képest ő már modern elveket vall. Nézete, hogy a történeti kutatásban mindig az eredeti forrásokhoz kell visszanyúlni, módszereit a gondosság mellett az óvatosság is jellemzi. Nem áldozta fel a megbízhatóságot az érdekesség kedvéért. Ranke követője volt, ezt maga is elismerte. A történeti személyek jellemrajzának, egyéni cselekvések rejtett motívumainak feltárásában Szalay jelentékeny író. Jellemrajzai nemcsak nézőpontjuk szerint értékesek, hanem sokszor stílusuk is magával ragadó. Legtöbbször mégsem tudja a történelmi alakokat emberközelbe hozni, mert ezek az alakok nála magas talapzaton állnak, megközelíthetetlenül.

 

Fő műve, a Magyarország története 27 könyvre tagolódik. Nem a királyok az irányadók, hanem a nagyobb jelentőségű politikai fordulópontoknál húzza meg a határvonalat. Helyreigazít, kijavít, elsősorban a jogi, társadalomtörténeti, és közigazgatási fogalmak tisztázására törekszik. Munkája tükrözi az európai viszonyokról szerzett benyomásait, kiábrándultságát, és jövőről alkotott elképzeléseit. Kora magyar társadalmának kérdéseire próbálta a múltban fellelni a választ. 1855-ös hazatérése után példátlan szorgalommal kutatta át a levéltárakat, és ez meglátszik 5-ik és - halála miatt csonkán maradt - 6-ik kötetén, amelyek 1707-ig vezetik az olvasót: példátlanul gazdag az újonnan felkutatott okleveles anyag.

 

Az Árpádokat még szinte krónikás egyszerűséggel jellemzi, érdeklődése ebben a korban inkább az intézmények felé fordul. Különösen a jogi fejlődést kíséri figyelemmel, a törvényhozó hatalom formálódásának mozzanatait kíséri nyomon. Az összehasonlító jogtörténet alapos ismeretének birtokában könnyedén felismeri, hogy az intézmények fejlődésében hogyan ötvöződik össze a régi az újjal. Különösen a megye érdekelte őt, az autonómia kifejlődését kísérte nyomon II. Ulászlóig.

 

Szalay jelentőségét az alkotmány- és jogtörténet terén már Pauler Gyula is kiemelte: "Szalay, történetíróink közt az első, ki a középkor szellemét teljesen, és talán máig [1879-ig] legtisztábban felfogta". Elsőrendű kötelességének tartotta a magyar alkotmány önállóságát hangsúlyozni, az osztrák önkényuralom alkotmány- és törvényellenes voltát kimutatni.

 

Történetírásának feudális vonása, hogy távol esik érdeklődésétől a gazdaságtörténet és a kulturális fejlődés rajza, figyelme elsősorban a külpolitikai vonatkozásokra, az alkotmány- és jogtörténeti részletekre, és némi hadtörténetre terjed csak ki. A gazdaságtörténet az ő korában még nem tekintett vissza régi múltra, ez nálunk körülbelül az ő munkásságával egy időben fejlődött ki. A történetírói munka összképének teljességének kialakításához - talán ezért is - hiányzott nála a gazdasági motívumok fejlődésének nyomon kísérése.

 

Forrás:
Halász Gábor: Szalay László
Antalffy György: Szalay László a reformkor politikai-jogi gondolkodója, Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1983