Az utolsó nádor Pest-Budán

2002. augusztus 29. 12:09 Fónagy Zoltán

Százötvenöt évvel ezelőtt a Várpalota új lakója a polgárőrség 600 fáklya fényénél felvonuló menetének hódolatát az erkélyen fogadta

Százötvenöt évvel ezelőtt a nyár végén nagy ünnepségre készülődött Pest-Buda. Magyarország helytartóját, a nádori cím várományosát, István főherceget várta a főváros 1847. augusztus 29-re. Az országos előkelőségek, a városi hatóságok, sőt az egyesületek és vállalatok is valósággal versengtek, hogy uralkodónak kijáró pompával ünnepeljék a királyi fenség érkezését – a forradalom előtt utoljára. Az európai hatalmasságok a reneszánsz óta törekedtek arra, hogy uralmukat az antikvitás diadalmeneteire emlékeztető ünnepélyes bevonulásokkal is megjelenítsék alattvalóik előtt. Az említett készülődés mögött azonban mélyebb és összetettebb motívumok – valódi érzelmek, politikai számítások, anyagi érdekek – is munkáltak, mint a szokásos, felülről elrendelt és megrendezett ünneplésekben. Megnyilvánult például benne a testvérvárosok régi vágya, hogy a fővárossá váló Pest-Buda rangját végre egy igazi udvartartás is emelje (nem is szólva annak jótékony gazdasági hatásáról). A Mária Terézia alatt felépült Várpalotát ugyan elvben uralkodói székhelynek tekintették a magyar rendek, ám a valóságban a király csak ritkán, akkor is igen rövid időre látogatott Budára. Valami udvarpótlékot az 1790-es években kapott a középkori székváros. Ekkortól rendezkedtek be ugyanis a Habsburg-ház nádorrá választott tagjai: előbb Sándor Lipót, majd jó fél évszázadra öccse, József főherceg, végül az ő fia, István. (A nádor az első számú rendi méltóság: a magyarországi közigazgatás és igazságszolgáltatás vezetője, az országgyűlés felsőtáblájának elnöke, „mellesleg” Pest vármegye főispánja volt.) A nádori lakosztályokat a palota déli szárnyán – a mai Budapesti Történeti Múzeum helyén – alakították ki. Valódi udvari élet azonban József idején, első házasságának rövid két évét leszámítva nem alakult ki. (Csak a főherceg első feleségének, a fiatalon elhunyt cárleánynak, Alekszandra Pavlovnának a Budára érkezésével, 1799-ben látszott felragyogni a rezidencia régi fénye. A magas szintű reprezentációhoz szokott és hatalmas magánjövedelemmel rendelkező cárkisasszony megjelenése felpezsdítette a kulturális és társasági életet: ekkor került sor Haydn, majd Beethoven budai vendégszereplésére is.) A palatínus, azaz a nádor későbbi házastársai, az István születésébe belehalt Hermina, valamint Mária Dorottya protestáns puritanizmussal rendezték be udvartartásukat. A nádori család életmódjában nem lépte túl egy vagyonosabb polgárcsalád kereteit, sok mindent megvalósított a biedermeier kor eszményéből, a csendes családi élet boldogságából. Jól illett ebbe a képbe a családfő „hobbija” is: József alakította ki a Várhegy lejtőin a sokak által megcsodált kertet, amelynek 300-fajta rózsáját a királyi fenség gyakran saját kezével metszegette. István nem örökölte apja takarékosságát, ráadásul jóval nagyobb jövedelmet alkudott ki a családtól; ha megadatik számára az idő, valószínűleg valódi „fejedelmi” központtá fejleszti Budát. Az 1817-ben született fiú – német nagyanyjánál töltött első éveit leszámítva – Budán és a vidéki birtokon, Alcsúton nőtt fel, szinte patriarchális közelségben az alattvalókhoz. A „palatínus Pista” személyéhez a hazai közvélemény nagy várakozásokat fűzött. A magyar önrendelkezés remélt kiszélesítése esetén – és ezt mindenki Habsburg-jogar alatt képzelte – fontos szerep várhatott egy olyan főhercegre, aki egyesíthette magában a családi és nemzeti elkötelezettséget. (Kimondatlanul – 1848 bizonyos pillanataiban kimondva is – ott lebegett egy esetleges önálló magyar királyság lehetősége is az ő jogara alatt.) Népszerűségét nagyrészt készen kapta, azaz atyjának, az osztatlan tiszteletnek örvendő József nádornak köszönhette, de maga is gyarapította az 1838-as árvízi mentésben való részvételével. Szép reményekre jogosított közvetlen, nyílt természete, jó képességei és az, hogy a dinasztiából ő volt az első, aki magyar környezetben nőtt fel. Jellemének fő hiányosságát az őt közelebbről ismerők a döntésképtelenségben látták. (1848-as bukását részben ez, részben a drámai helyzet okozza majd, amelyben identitásának két oldala feloldhatatlan ellentétbe került.) Most azonban még arra készültek a nemzeti szellemű politikai erők – beleértve a Kossuth Lajos és Batthyány Lajos vezette reformellenzéket is –, hogy a hiúságtól egyáltalán nem mentes főherceg identitásának a magyar elemét erősítsék meg az országra szóló ünnepléssel. A negyvenes éveket István nagyrészt a birodalom más tartományaiban töltötte, de ezt mindenki – valószínűleg maga is – csupán egy hosszúra nyúlt tanulmányútnak tekintette, felkészülésnek Magyarország kormányzására. 1847 elején ott állt apja halálos ágyánál, és néhány nap múlva már meg is érkezett a helytartói kinevezés. (Nádorrá csak az országgyűlés választhatta meg, és azt nem lehetett máról holnapra összehívni.) A tavaszt és a nyarat még csehországi kormányzói ügyeinek átadásával töltötte, és augusztus 28-án érkezett meg egy gőzhajón; a vártnál egy nappal korábban. Így aztán nem volt se ágyúdörgés, se vivátozó tömeg, amikor a Várba hajtatott, ám a következő napokban mindebben bőségesen része lett. A két napig tartó ünneplésben spontán és szervezett elemek keveredtek. A megérkezése utáni napon, első pesti kikocsizásakor a nép „riadó örömmel” üdvözölte a fess fiatalembert. Este a budai egyenruhás polgárőrség tisztelgett a Várpalota régi-új lakója előtt, aki a 600 fáklya fényénél felvonuló menet hódolatát az erkélyen fogadta. Másnap már kora reggel benépesültek a máskor csendes budai utcák. Kilenc órakor a pesti és budai polgárőrség vonult fel zeneszóval, majd sorfalat alkotott a Dísz tértől a Helytartótanács Országház utcai épületéig. Kirajzottak az utcákra a budai kormányhivatalok tisztviselői is, számtalan kíváncsi polgárral együtt. Az ország fő méltóságviselői az Úri utcai érseki palotában gyülekeztek, majd – a korabeli beiktatási ceremóniák szokása szerint – a hercegprímás és az országbíró vezetésével díszruhában, díszhintókkal átvonultak a királyi palotába, hogy felkérjék Istvánt hivatala átvételére. (Még a fényes főúri menetből is kitűnt a hercegprímás hatlovas hintója, amely előtt két lovas nyargalt.) A kölcsönös üdvözlések után – a küldöttséget „tüzes éljenzésre” ragadta, hogy a Habsburg főherceg anyanyelvi magyarsággal válaszolt – a polgárőrség és a tömeg éljenzése közben az országnagyok átkocsiztak az Országházba, ahol István átvette a Helytartótanács elnökletét. Este a Nemzeti Színház rendezett díszelőadást, amely a nemrég megzenésített Himnusszal kezdődött, és a Szózattal végződött. 31-én a legfőbb bíróság, a Királyi Kúria, a Királyi Kamara, Pest és a közeli megyék, valamint a két város hivatalos küldöttségei „udvaroltak” a helytartónak, aki „leereszkedő nyájassággal” fogadta a tisztelgőket. Délben a Vigadóban István adott 224 terítékes díszebédet. Az ünneplés fénypontja a két város esti díszkivilágítása volt. Buda épületeinek megvilágítására 20000 lámpást utalványozott a tanács. Kivilágították a Gellért-, a Sváb- és a Sas-hegy csúcsát, gyertyafénnyel írták a Dísz téren állt Casinóra, hogy „Éljen István”. A Dunán kivilágított hajók horgonyoztak, a hajóhíd mindkét végén fénylő diadalív, az épülő Lánchídról és hajókról kilőtt tűzijáték kápráztatta el a közönséget. Pest – a Várból nézve – mintha lángtengerben úszott volna. Különösen pazarul ragyogtak a Duna-sor palotái és a középületek. A Hatvani (ma Kossuth Lajos) utcában, Landerer és Heckenast nyomdájának kapujában, István szobra alatt egy működő sajtóról szórták a nép közé a még nedves lapokat – most még csak egy alkalmi üdvözlő verssel... Maga az ünnepelt kocsin járta az őt éltető tömeggel zsúfolt utcákat, és szinte fürdött a népszerűségben. A háromnapos ünnep szeptember 1-jén egy maradandó nyomot hagyó eseménnyel ért véget: erre a napra időzítette a Középponti Vasúttársaság az épülő Pozsony–Pest–Debrecen vonal második szakaszának, a Pest–Szolnok közötti vaspályának a megnyitóját. A megnyitó és a próbaút egyben István országjáró körútjának nyitányaként is szolgált. A bemutatkozó, ismerkedő utazás valóságos diadalmenetté változott. A nemzet és egy Habsburg-leszármazott talán még sosem állt ilyen közel egymáshoz, mint ezekben a hetekben. Több pohárköszöntőben is elhangzott a „magyar Habsburg” szájából – Vörösmarty után szabadon –, hogy „addig kívánok élni, amíg hazámnak élek”, természetesen kifogástalan magyarsággal. Amikor a főherceg vonata mozsárdurrogás, zeneharsogás és hatalmas éljenzés közepette kigördült az indóházból, aligha gondolta volna bárki, hogy az ünnepelt egy év múlva bukott politikusként, éjszaka, szökve kényszerül elhagyni szülővárosát, és hogy oda csak 1867-ben térhet vissza – végső nyugalomra az apja által épített nádori kriptába.
Olvasta már a Múlt-kor történelmi magazin legújabb számát?
Kedvezményes előfizetés egy évre (4 szám)
Bankkártyás vásárlás esetén 25% kedvezmény

A 4. lapszámot ajándékba adjuk.

6368 Ft helyett

4776 Ft

Banki átutalás, csekkes fizetés esetén 20% kedvezmény

6368 Ft helyett

5085 Ft

Előfizetek a magazinra
kérdésem van az előfizetéssel kapcsolatban

Játsszon!

Miről híresült el I. Miklós pápa?

Történelmi adattárak

Mi történt a szülinapomon?

Adja meg e-mail címét, és hetente megküldjük Önnek a Múlt-kor legjobb írásait!

X
Megjelent a Múlt-kor történelmi magazin 2017. nyári száma