Kétszáz éve született Alexandre Dumas

Ezen az őszön, születésének 200. évfordulója után a Pantheonba kerülnek idősebb Alexandre Dumas hamvai - Victor Hugóéi mellé, akivel a kényes irodalomértékelés a legutóbbi időkig nem hajlandó egy lapon említeni. Pedig a karibi „negyedvér` író máig a legolvasottabb szerzők egyike. „Önből a francia drámaírás nagyja lesz egykoron" - e szavakkal búcsúzott Goethe az ifjú Dumas-tól, aki az 1830-as évek elején tett weimari látogatására magával vitte megmutatni első bemutatott darabját, a III. Henrik és udvarát. Az írófejedelmet lenyűgözte a feszes szerkezet, az érzelmek pazar sziporkázása. Aztán az ő Faustjára terelődött a társalgás. Dumas kifejtette, ő több szenvedéllyel és kevesebb filozófiával dolgozta volna föl a témát, amivel Goethe egyet is értett, de hát - mentegetőzött - annak idején Schiller mást tanácsolt neki. Gyönyörű történet. Mindössze egy a baj vele. Elejétől a végéig a képzelet szülötte. Dumas festette le így a sosem volt találkozót a pályája csúcsán, az 1850-es években írt, Emlékeim című memoárjában, természetesen jóval a német írófejedelem halála után. A színesség - ez az egyik kulcsszó az idősebb Dumas munkásságában. Elannyira, hogy maga is „színes" volt: apai nagyanyja, Louise Césette Dumas fekete bőrű rabszolga volt San Domingón. Ő szült fiút 1762-ben a karibi szigetvilágban kalandozó Antoine Alexandre Davy de la Pailleterie márkinak, s miután a nagymama hamar meghalt, az arisztokrata és kreol gyermeke, Thomas Alexandre Párizsba utaztak. Amikor ott a fiú később beállt a hadseregbe, apja nem engedte, hogy ezt büszke nemesi nevén tegye - ekkor vette fel anyja családnevét. Pedig mint kiderült, nem hozott volna rá szégyent: már 34 évesen Napóleon tábornoka lett. Az ő harmadik gyermekeként - s egyetlen fiaként - született Alexandre Dumas 1802. július 24-én a Párizstól 40 kilométerre fekvő Villers-Cotterets-ben. Neveltetése-iskolázottsága - mivel apja már 1806-ban meghalt - ugyancsak hiányos volt, de szép kézírásának köszönhetően már 14 évesen másolói állást kapott a helyi jegyzőtől. Egy vándortársulat Hamlet-előadása nyomán kezd lelkesedni a színházért, s amikor egy párizsi kiruccanásakor lenyűgözi a kor ünnepelt színészének, Talmának a játéka, elhatározza: maga is szerencsét próbál a fővárosban. Az orléans-i hercegnél kap írnok-másolói állást, s szabadidejében keresi a kapcsolatot az irodalmi élettel: drámák társszerzője, kórista- és más szépleányok több mint tisztelője. Első nagy - de csak később beérő - irodalmi alkotása egy törvénytelen gyerek: 1824-ben egy varrónő fiúval áldja meg, az ifjabb Alexandre-ral, A kaméliás hölgy majdani szerzőjével, akit a magáénak ismer el. A későbbiekben már nem ilyen meggondolatlan: noha még - nem tévedés! - több tucat gyermeke születik, csak kettőt (két, természetesen más-más anyától született leányt) vesz a nevére. Ámbár ez a név igazából csak 1829-től hangzik jól a színházi világban, amikor a már említett III. Henrikkel fergeteges sikert arat a Théatre Francais-ban. Darabjának nemcsak az az újdonsága, hogy - szakítva a francia verses dráma hagyományával - prózában beszélteti a történelmi mű szereplőit, de az is, hogy a gall klasszikusokkal, mindenekelőtt Racine-nal ellentétben (és Shakespeare-t követve) komikus elemekkel fűszerezi színművét, ráadásul elsőként ábrázolja a testi erőszakot a színpadon, amikor egy herceg felpofozza a feleségét. A bemutatót követően Stendhal lelkesedett, mások fanyalogva a francia színjátszás alkonyáról beszéltek, a király, X. Károly pedig betiltotta a mű újabb előadását, amíg az orléans-i herceg - a későbbi Lajos Fülöp - meg nem nyugtatta, alkalmazottja nem róla mintázta az uralkodót, akinek udvarában a testi gerjedelmek, a szerelemféltés és a bírvágy kormányozzák a döntéseket, s nem az alattvalók üdvének akarása. A herceg egyébként nemcsak e gesztusával fejezte ki elismerését, hanem azzal is, hogy 1200 frank évi jövedelemmel segédkönyvtárosává tette Dumas-t. Ő azonban csakhamar 6 ezret kasszírozott a darab nyomtatott formában való megjelentetéséért, és felmondott. Főleg hogy már ajánlata volt: egy tervezett drámájáért 25 ezret fizetnek. Sorozatban gyártotta a színműveket: a Calmann-Lévy-féle (310 kötetes) életműkiadásban csak a - mára jobbára elfeledett - drámái 25 vaskos könyvet töltenek ki. Igazi sikerét mégsem ezek hozták, hanem beszállása a roman-feuilleton, a folytatásos regény nagy bizniszébe. A francia napilapok példányszáma a hétszeresére ugrott, amikor rendszeressé tették a tárca alatt közölt folytatásos, zömmel kalandregények közlését. Nem sajnálták hát a honoráriumot az olvasótoborzó, népszerűségnövelő mézesmadzagért. A tudat, hogy Eugene Sue 100 ezer frankot - egy kézműves hetvenévi bérét - kapott előre Az örök zsidó folytatásos megírásáért, arra ösztönözte Dumas-t, hogy 1844 tavaszától a már korábban is kipróbált tiszta prózában ontsa csupa ármány, csupa hajsza, lélegzetelállító történeteit. Gyors egymásutánban három párizsi lapban debütált „vegye meg holnap is lapunkat" szisztémájú regényeivel. Elsőként az „egy mindenkiért, mindenki egyért!" szállóigét teremtő A három testőrrel (82 folytatás), aztán 1845-től a Monte Cristo grófjával (150) és a szintén évekig nyújtott Valois-ciklussal. Aztán a muskétásokról újabb és újabb bőrt húzott le, Húsz év múlva, illetve Bragellone vicomte, vagy tíz évvel később címmel egészen addig bonyolítva kalandjaikat, amíg meg nem haltak. Keresett is velük bőven. Csúcsformájában 200 ezer frankot egy-egy esztendőben; szerződése szerint a folytatásokban évi 220 ezer sort kellett szállítania. Nem is győzte egyedül a munkát. Valóságos íróműhelyt gründolt, ahol jó tollú fiúk (egyes források szerint szám szerint 73-an) színezték ki - akárcsak a reneszánsz festők tanítványai - a mester által fölvázolt fő vonalakat. A származása folytán csokoládészínű és jellegzetesen göndör fekete hajú regénygyáros legfőbb „négere" azonban egy Auguste Maquet nevű történelemtanár volt; együttműködésükből születtek a legjobb Dumas-regények. Maquet hozta a históriatudást - s ezzel a művek (így A három testőr és a Monte Cristo) alapötletét -, a történelmi helyszín és részletek ismeretét, Dumas írta az egyes folytatások blikkfangos kezdését és a pergő dialógusokat. Maquet volt Dumas fénykora: miután útjaik minden bizonnyal elszámolási csetepaték miatt elváltak, „Párizs hercege" már csak ismételte önmagát. Mindazonáltal Alexandre Dumas sosem tudott annyit keresni, mint amenynyit költött - nőkre, konyhára (a szakácsművészet nagy hódolójaként egy „kulináris szótárt" is alkotott), elsősorban azonban a Párizshoz közel emelt Monte Cristo-kastélyra (ma Dumas-múzeum). Egy anekdota szerint amikor el kellett árvereztetnie a kastélyt, meglátogatta egy ismerőse. Az író előtt két szilva volt egy tányéron. Megkínálta látogatóját, s amikor az elvette az egyik szemet, kijelentette: „Barátom, ön most 100 ezer frankot evett meg!" S az illető értetlenkedését látva, így folytatta: „A kastély 200 ezrembe került, és már csak ez maradt belőle." Ha - mint valószínű - csak költött történet is ez, az tény, hogy az 1850-es évek elején pénzügyei szanálásáig Brüsszelbe kellett szöknie hitelezői elől. Fénykorában azonban volt saját színháza, saját lapja (A Muskétás), két vitorláshajója, magánállatkertje, lovai, drága szeretői, a nekik bérelt drága lakásokkal, rajongott Garibaldiját, az olasz szabadságharcost - „sajtómunkáján" kívül, ugyanis ő írta meg Garibaldi emlékiratait - fegyver- és egyenruha-szállítmánnyal támogatta. És utazott, Észak-Afrikába, Oroszországba, Itáliába - ahol évekig volt a nápolyi múzeum igazgatója is -, Ausztriába, német és spanyol földre, csak hogy keresse a kalandokat és a szenvedélyeket, amelyekről annyit írt. (Világjártában Magyarországra is eljutott, a fáma szerint még igazi magyar mentét is készíttetett magának.) És falta a társasági életet, ahol szívesebben vette a sikamlós, semmint az irodalmi témákat. Egy ízben széles körben együtt volt egy ezredessel, aki az est végén kifejtette neki: nehezményezi, hogy Dumas nem is beszélt a saját munkásságáról. Mire az író is kifakadt: „Már megbocsásson, uram, én sem kértem meg, hogy süsse el az ágyúját." Anekdotákat és recepteket vegyítő konyhaművészeti lexikonján dolgozott, amikor 1870 decemberében gutaütés érte, és meghalt. Azóta hatalmas életművéből kihullott a pelyva: drámáin vastagon ül a por, s csak regényeinek egy töredéke él igazán. Azokat viszont változatlanul kiadják és falják. Persze meg is filmesítik. A három testőr és a Monte Cristo grófja testvériesen osztoznak a legtöbbször - összesen százszor - vászonra álmodott regény címén. Ami azért mégiscsak többet jelent egy szerző utóéletében, mint az, hogy a hivatalos irodalomtörténet a legutóbbi időkig lenézően, fanyalogva nyilatkozott róla. Magyarországon - ahol pedig Szigligeti Ede, Kossuth Lajos és Petőfi Sándor egyik kedves írója volt -, Szerb Antal a „másodlagos romantika" megtestesítőjének egy oldalt sem szánt világirodalom-történetében. A közönség azonban másként szavaz. Fő műveit több mint száz nyelvre fordították le, több millió példányban adták el, s a közkönyvtárak legolvasottabb portékái közé számítanak még ma is. Talán mert falható, fordulatos stílusban, átélhető pátosszal írt szabadságról, szerelemről, gyarlóságról és becsületről, az élet és a kalandok szépségéről, mindenfajta különbségtétel csúfságáról. Talán mert - jóval a mozi előtti „forgatókönyvíróként" - kitalálta az „akcióregény" műfaját.