Polgárok is gyilkolták a halálmenetbe kényszerített foglyokat

2011. január 19. 12:10 Spiegel Online

A második világháború végnapjaiban közel 250 ezer embert mészároltak le a hírhedt német halálmenetekben; a vérengzésben a polgári lakosság is fontos szerepet játszott. Egy most megjelent könyv a miértekre keresi a választ.

Korábban

1945. április 8-án a végzetükre, a városhatárban feltűnő szövetségesek benyomulására "váró" cellei polgárok egy csapásra gyilkosokká váltak. Részesei lettek annak a vadászatnak, amely a városukat ért amerikai bombázások után vette kezdetét. A koncentrációs táborokból több ezren fejvesztve menekültek, de a helyiek foglyok útját állták, majd a rendőrök, a Volkssturm nemzeti hadsereg és a Hitlerjugend tagjai a közeli erdőkben kivégezték őket.

Egy brit katonai dokumentum szerint a foglyokat „állatok módjára” gyilkolták le. Ekkor mintegy háromszázan vesztették életüket, a cellei Hitlerjugend vezetője egymaga húsz embert ölt meg. Nem tudni, milyen méreteket öltött volna a fogolyvadászat, ha a szövetségesek négy nappal később nem foglalják el a várost.

Az alsó-szászországi eseményeket Daniel Blatman Halálmenetek: a náci népirtás utolsó fejezete című könyve foglalta össze, amelynek német fordítása a napokban kerül a boltokba. A könyv részletesen mesél az 1944-1945 közötti halálmenetekről is. „Minél közelebb járunk a háború végéhez, s minél nyilvánvalóbbá válik a foglyok jelenléte a német lakosság körében, annál nagyobb mértékben vesznek részt az eseményekben a civilek” – jutott a megdöbbentő konklúzióra a történész.

A tömeggyilkosságokban résztvevő civilek a kormány tagjai, helyi tisztviselők, nácik, a Hitlegjugend tagjai és egyszerű német polgárok voltak. Nagy számban kínozták és ölték meg azokat a foglyokat, akiket halálmenetekbe kényszerítettek, vagy Németországon keresztül tehervonatokban szállítottak. A szerző szerint 1945. január és május között 250 ezren vesztették életüket a halálmenetekben, sírjaik Alsó-Szászország, Bajorország és Mecklenburg útjai mentén sorakoznak, de szinte minden olyan helyen előfordulnak, ahol a nácik koncentrációs táborokat létesítettek.

A halálmenetek a megszállt Lengyelországból indultak, ahol a nácik a szövetségesek közeledésének hírére kiürítették azokat a nagyobb megsemmisítő táborokat, mint amilyen Majdanek, Gross-Rosen és Auschwitz volt. A foglyoknak szinte arra nem maradt idejük, hogy a legszükségesebb holmijaikat magukkal vigyék, így rongyokba burkolózva, fapapucsokkal a lábukon kellett nekivágniuk a sokszor fogcsikorgató hidegben való menetnek. A foglyok ráadásul a Vörös Hadsereg elől menekülő német katonákkal és civilekkel voltak kénytelenek osztozkodni az utakon, így nem egyszer a hirtelen kialakuló tömegpánikokban is ők húzták a rövidebbet.

A lépést az SS szabta meg, tagjai kíméletlenül legyilkolták az utazás fáradalmaitól elcsigázott, halálra ítélt foglyokat. Kalinyingrádtól 50 kilométerre, Palmnickenben például háromezer embert tereltek ki a stutthofi táborból, s több napi erőltetett menet után a Balti-tengerbe lőtték őket. Az elkövetők száma mindeközben folyamatosan gyarapodott, Blatman szerint több ezer, de az is lehet, hogy több tízezerre tehető azon polgárok száma, akik részt vettek a tömeggyilkosságokban a második világháború végéhez közeledve.

Nincs arra bizonyíték, hogy a politikai vezetés éléről bárki, Hitler, esetleg Heinrich Himmler SS-vezető utasítást adott volna a táborok evakuálására. A háború végén az adminisztrációs rendszer egyszerűen összeomlott, a táborok vezetői gyakran változtak, s számos helyi tisztviselő – felismerve a hatalmi vákuumot – önkényesen döntötte el, mihez kezdjen a keze alá tartozó táborokkal.

Miért volt minderre szükség, különösen a nácik „végső győzelmének” hiú ábrándjával való leszámolása után? – teszi fel a kérdést Blatman. A történész szerint ez a szadista hajlamú táborőrök magatartásával magyarázható, akik az ellenséggel szembeni frontvonalnak és az árja faj védelmezőinek tartották magukat. S mivel már nem a táborban dolgoztak, missziójukat a halálmenetekben folytatták, s ahelyett, hogy megvárták volna, míg a szövetségesek rátalálnak a csontsovány foglyokra, inkább meggyilkolták a potenciális szemtanúkat.

Hasonló motiválhatta a civileket is, akik látván a foglyokkal tömött vonatok érkezését, elhatározták, hogy megölik a bosszúszomjas, szabadságukat adott esetben saját városukban visszanyerő férfiakat és nőket. A kevés kivételtől eltekintve a halálmenetek mind tragédiával végződtek, így vált „a népirtó mentalitás” kollektív vadászattá – állítja Blatman.