Csak nálunk állhat szultánszobor

A magyarországi törökvilággal kapcsolatos történeti kutatások mindig hoznak új eredményeket. Hegyi Klára történész-turkológus az újabb idők magyar kutatónemzedékének neves alakja. Nagy számú tanulmánya, könyve tanúskodik arról: a magyar turkológiai kutatásnak sok hozadéka volt az utóbbi évtizedekben is. Hegyi Klára a kilencvenes években négy alkalommal dolgozott isztambuli levéltárakban. Emellett idehaza is rengeteget kutatott. Az évfordulón a neves tudóssal a Népszabadság tekintette át: milyen is volt valójában a magyarországi oszmán uralom? Miféle uralom volt az, amit Jókai híres regénye nyomán törökvilágnak nevezünk? -Először is mindvégig katonai megszállás volt. Másfelől adminisztratív, hivatali és végül kulturális uralom volt a szó legszélesebb értelmében. A török kultúra, az igazgatás az egész birodalomban nagyon sok mindenből tevődött össze. Mindenekelőtt azonban azt kell megállapítani, hogy helyesebb, ha török helyett oszmán uralomról beszélünk. A XVI. századra ugyanis nagyon kifinomult az akkor már két évszázada hatalmon lévő Oszmán-dinasztia udvari kultúrája. Hozzá képest a török póriasnak, barbárnak, mi több, szégyenteljesnek minősült. Annyira, hogy az oszmán birodalom nyelvét is oszmánnak vagy oszmánlinak mondták és persze mondjuk mi is. -Vagyis az általános hiedelemmel szemben nem a török etnikum uralta a hatalmas, nagyjából 2,5 millió négyzetkilométeres, 25 millió lakosú birodalmat, hanem az Oszmán-dinasztia körül kialakult magaskultúra. -Igen, egy olyan magaskultúra, amely talán még erősebben vált el a népi kultúrától, mint ahogyan az a korban egyébként is szokásos volt. Ennek az uralomnak fontos jellemzője, hogy mind kultúrájában, mind adminisztratív tevékenységében nagyon erősen érvényesült az iszlám elem. Részben azért, mert az Oszmán-dinasztiának szüksége volt az iszlám törvényesítő erejére, részben meg azért, mert az iszlám törvényeit, a Koránt mindig a szerint magyarázta, ahogyan érdekei kívánták. Ahogy a birodalom gyarapodott és változott, úgy burjánzott az új követelményeket számba vevő szultáni törvényhozás, amely minden változást, újítást a Koránra való hivatkozással szentesített. A tudományokban, az irodalomban és a művészetekben mindezzel párhuzamosan igen erős perzsa hatás mutatható ki. Ez a hatás már az oszmán uralom előtt is érvényesült, az őt megelőző szeldzsuk birodalomban is. Ám az oszmán-törökök minden más elképzeléssel szemben éppen azért voltak képesek nagy és hosszú életű hatalom kiépítésére, mert roppant rugalmasak voltak: átvettek minden használhatót, amit helyben találtak. Az oszmán birodalom tehát erősen centralizált állam volt, amely egyúttal elképesztő rugalmasságról tett tanúságot. Minden egyes ország, tartomány szinte testre szabott feladatot kapott. Így alakult ki például egy egészen különleges adózási rendszer, amelyben nagy változatosság érvényesült. Ha teszem azt Egyiptom lerótta a rá eső rizs- és aranymennyiséget, békén hagyták a központi adószedő szervek. -Mi volt a helyzet nálunk? -Magyarország a birodalom európai végvidéke, határtartománya volt az ősellenség Habsburgok szomszédságában. Ez meglehetősen sajátossá tette a vele kapcsolatos hatalmi magatartást. Ez a terület elsősorban katonai szempontból volt fontos. Minden más kérdés másod- vagy éppen hatodrangúnak számított. -Tehát nem az számított, mennyivel járulunk hozzá a szultáni kincstár bevételeihez. -Olyannyira nem, hogy a magyarországi hódoltságnak mint határtartománynak a fenntartása eleve a balkáni tartományokra hárult. A magyar területeken nem volt akkora bevétele az oszmán államnak, hogy az itteni nagyon magas katonai kiadásokat ebből fedezni tudta volna. A magyarországi hódoltságot tehát a balkáni jövedelmekből tartották fönn. Ez így ment egészen a török uralom végéig. Egy török történetíró szerint egy ideig úgy mentek a dolgok, hogy Kairóban zsákba rakták az adót, onnan fölküldték Isztambulba, ahonnan Budára juttatták. Lehet, hogy így volt, ám már az 1570-es évekből vannak levéltári adataink, amelyek szerint a szultáni kincstár a balkáni bevételeket irányította Budára, és azokból fizették a katonaságot. Az 1600-as évekre pedig erőteljes decentralizáció ment végbe. Ennek jegyében - mondjuk - az esztergomi vár török őrségét boszniai bevételekből fizették. E bevételeket pedig a birodalmi logikának megfelelően az esztergomi őrség megbízottai gyűjtötték be a kijelölt boszniai területen. Vagyis e pénzek nem járták be a kincstár-katonaság utat. A rendszer közvetlenné tette a balkáni területek adófizetői és a magyarországi török katonaság közötti kapcsolatot. -A köztudatunkban élő kép szerint itt száz-kétszázezres török seregek vonultak föl s alá szüntelen. -Legelőször talán azt célszerű rögzíteni, hogy a levéltári adatok szerint a magyarországi - úgynevezett - török katonaság több mint 90 százaléka balkáni eredetű volt, többnyire Hercegovinából, Boszniából, Szerbiából és a Szerémségből származott. -Ezek a "kontyosok" tehát szerbek, horvátok, bosnyákok voltak javarészt, nem pedig törökök. -Volt köztük bolgár, macedón, albán, görög, igen sok vlach is, de valódi török alig. Tehát szó sincs arról, hogy itt törökök tömegei vonultak föl. Egy sok országot és népet meghódító világhatalom folyamatos hadikészültségben álló, soknemzetiségű, javarészt iszlamizált katonái szállták meg a hódoltságot. Gondoljuk el, mit jelenthetett az egy bosnyák falusi család harmadik fiúgyermekének, hogy ő Budán katonaként intézkedhetett. Komoly karrierről van szó. Egyszersmind az is megjegyzendő, hogy azok, akik Magyarországon törökként jelentek meg, nagyon kevert kultúrát hordoztak. A balkáni iszlám mindig türelmesebb volt a kis-ázsiainál. A bosnyák mozlimokról például a hittérítő ferences barátok általában azt írták, hogy még erősen tartják a keresztény hagyományokat. Az adatok azt mutatják, hogy a hódoltságban szolgáló muzulmán katonák, amikor csak tehették, jól berúgtak. A "török" katonaság kevertségét tetézte az állandó mozgás. A csapatok hihetetlen sebességgel és gyakorisággal telepedtek át egyik várból a másikba. Ezek a várak igen különfélék voltak, a vacak kis palánkvártól kezdve a komoly erődítményig. A közhiedelemmel ellentétben a törökök nagyon sokat építettek, elsősorban persze katonai objektumokat. Ezeken a helyeken azonban nem volt jelen az igazi oszmán kultúra. A különben "igazhitű" bosnyák vagy szerb katona ott volt mondjuk három évig, hozta magával az ő - finoman szólva elegyes - kultúráját, azt továbbvitte egy másik várba. Így aztán az, hogy egy-egy helyen milyen kultúrát találunk, nagymértékben függ a környező települések népességétől is. Hiába volt például a törökszentmiklósi várban színes balkáni élet, az ott ásó régészek ma magyar kerámiára bukkannak, mert a környék lakói magyarok voltak. A hódoltság déli részén viszont, egészen a Balatonig balkáni kerámiát és mindenféle más eszközt hoznak felszínre az ásatások. Ott ugyanis kicserélődött a népesség: jöttek a rácok és mások. 1570 körül az egész somogyi és dél-tolnai részt elözönlötték a vlachok, akik nem valószínű, hogy etnikailag románok voltak. Annál kevésbé, mert már Vidin környékén, ahonnan elszármaztak, igen kevert népességet alkottak, például bolgárokkal meg szerbekkel vegyültek. Amikor pedig szétrajzottak, átjöttek a Szerémségbe, majd onnan még tovább, mindenkivel keveredtek, aki az útjukba került. Tehát ez is vegyes balkáni csoport volt, mely a török államban jogállása szerint vlachként volt számon tartva. -Ezen a nagyon kevert balkáni kultúrán túl volt itt egy magasabb, literátus kultúra is. -Egy vékony réteg képviselte az adminisztrációt, a vallást, és ha úgy tetszik, az irodalmi kultúrát. De például viszonylag sok volt a mozlim szerzetes, a dervis. Nemrégiben bukkantam rá Bács adataira. Ez a Bácska legdélibb részén lévő erősség a tizenhatodik században igen figyelemreméltó török szellemi központ volt. Rengeteg dervis élt ott, két mecset volt a várban, négy pedig a polgárvárosban. Ezek közül hármat helyi polgárok építettek, illetve a későbbiekben ők gondoskodtak fenntartásukról. Szóval ezen a jelentéktelen helyen erőteljes kulturális élet folyt, az ott élő mozlimok egyharmada bizonyíthatóan szellemi ember volt. Hogy a XVII. században mi történt ezzel a településsel, nem tudni, annyi azonban tény, hogy volt a hódoltság területén jó néhány elbalkániasodott város, amelynek részint katonai, részint közigazgatási feladatai voltak, de jellemzően polgári településként működött és a szellemi központ szerepét töltötte be. Kereskedők és iparosok éltek itt, mellettük pedig szépszámú értelmiségi. Arról van tehát szó, hogy a döntő többséget jelentő kevert balkáni tömegben megtalálhatjuk az oszmán magaskultúra szigeteit is, így Pécsett és Szigetvárt. Természetesen úgy, ahogyan az a birodalom egyik legtávolabbi végvidékén létezhetett, vagyis meglehetősen provinciális formában. Ismét hangsúlyozni kell: Magyarország örökös hadszíntér, ezért is oly ritkák az oszmán magaskultúra emlékei nálunk. -Nézzük a török hódítás leglényegesebb problémáját, a katonai uralom kérdését. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy - amint arra egyik írásában ön is felhívja a figyelmet - a törökök is iszonyatosan túloznak. A korabeli krónikás úgy festi meg a II. Szulejmán által megostromlandó - valljuk meg, akkor még gyöngécske - szigetvári erődítményt, hogy ahhoz az athéni fellegvár ürgelyuknak tűnhet. Ugyanakkor a magyar történetírás és a szépirodalom irdatlan török erők magyarországi várostromairól, pusztításairól beszél. Mi a valóság? -Két dolgot élesen el kell különítenünk. Az egyik az, hogy mekkora az a szultáni hadsereg, amely hosszú fontolgatás után elindul Magyarországon keresztül Bécs meghódítására. A másik az, hogy az úgynevezett békeidőben hány katona képes fenntartani a rendet Magyarországon. Az első kérdéssel kapcsolatban Káldy-Nagy Gyula, a kiváló történész-turkológus végzett igen alapos számításokat. Ezek eredménye szerint 60 ezer fősnél semmiképp nem lehetett nagyobb I. Szulejmán Mohácsnál felvonultatott reguláris serege. Hogy azután e sereg nyomában mekkora siserahad járt, amely magában foglalta a háborúban szükségképpen hulló koncot fölszedő aljanépet is, az más kérdés. Ugyanis csak azokat lehet megszámolni, akik a reguláris katonaság lajstromaiban szerepelnek. A dolog lényege azonban az, hogy ennél nagyobb hadsereggel nem is igen lehetett útra kelni. A szultán rendkívül látványos körülmények között elindult Isztambulból, majd hasonló fényességgel és körülményességgel megérkezett Edirnébe. Ott megpihent, azután ráfordult a Belgrádba vezető hadi útra. Ha hiszünk annak, hogy kétszázezer ember indult meg, akkor azt kell gondolnunk, hogy a szultán már Belgrádban pompázik, seregének a vége pedig még Isztambulban tülekedik. Ennél a törökök jóval okosabbak voltak. Megfelelő létszámú hadsereggel indultak útnak. A hadjárat előtt egy esztendővel pedig feltöltötték a felvonulási út valamennyi élelmiszer- és hadianyagraktárát. Ebből is kikövetkeztethető, hogy körülbelül hány török reguláris katona lehetett ott Mohácsnál. A hadvezetés pontosan tudta, hány ember ellátására képes. S egy 60 ezer fős hadsereg eljuttatása több mint ezer kilométeres út után a hadszíntérre, elképzelhetetlenül nagy teljesítmény volt. A másik kérdés, hogy Magyarország egyharmadának oszmán megszállásához hány katonára volt szükség. Itt megint csak a reguláris katonaság létszámát tudjuk megbecsülni, hiszen a különféle, tagadhatatlanul nagy számú "állásra várót" és "lebzselőt" nem regisztrálták. Az 1570-es évektől a XVI. század végéig az általam ismert adatok szerint a hódoltságban összeszámlálható oszmán katonák száma 25 ezer körül volt. Ez - különösképpen a különböző mitikus adatokhoz képest - nagyon alacsonynak tűnik. Ám ha arra gondolunk, hogy egy olyan vár, amelyben 350 védő tartózkodott állandóan, nagyon komoly erősségnek számított és nagyon sokba került, láthatjuk, hogy a kor viszonyai között igen számottevő erőről van szó. Azt is fontos tudni, hogy a hódoltsági török várak őrsége nagyon gyakran állott keresztényekből. Ha volt egy-egy hosszabb hadjárat, amely igénybe vette a mozlim katonákat, akkor a várakat akár egy évtizedre is rácokkal vagy vlachokkal, egyszóval balkáni keresztényekkel töltötték föl. Amikor hosszabb békés időszak következett, akkor ismét mozlim - de persze elsősorban ugyancsak balkáni - harcosok lettek a várőrök. -Milyen a magyarországi török uralom mérlege? -Egyértelműen negatív. Az a történelemszemlélet, amely dicsőséges vitézi harcokról, az ellenfél megbecsüléséről beszél a török világot jellemezve, az álmok világában él. Voltak persze ilyen jelenségek is. Mindebből nagyon szép, romantikus dolgokat lehet a szépirodalomban kikerekíteni, de a valóság más volt. A romantikával az áll szemben, hogy ebben az országban két évszázadon át háború volt. Bármilyen béke volt is érvényben, a török félnek az volt az érdeke, hogy a királyi Magyarországon is behajtassa az adót. Ez gyakran úgy történt, hogy a magyar királyi fennhatóság alatt álló falvakat "odaadta" saját katonáinak: az a zsoldotok, amit onnan be tudtok szedni. Ezzel szemben viszont a magyar földbirtokosok mindvégig igyekeztek a hódoltságban fekvő birtokaik jövedelmeire szert tenni. De ami történelmi szempontból ennél lényegesebb: a királyi Magyarország tűzzel-vassal, irgalmatlanul törekedett a "török előtti" világ fönntartására. El lehet képzelni, milyen iszonyatos volt elviselni, hogy a sokféle török adón kívül még a magyarokat is fizetni kellett. Magyar vármegye, magyar és török földesurak és adószedők, portyázó katonák -még elsorolni is sok, ki mindenkinek kellett engedelmeskedni, fejet hajtani, sarcot fizetni, ki mindenkitől kellett szenvedni. Mégis: hihetetlenül nagy volt a jelentősége annak, hogy a hódoltsági magyar városok a királyságtól kapták szabályzataikat. Hogy megmaradt az egész jogrendszer, a vallás, az iskola. Egy hódoltsági mezőváros pontosan úgy működött, mint királyi magyarországi megfelelője. Kecskeméten éppen úgy nem épült dzsámi, mint Kassán. De a török hatóságot nem is érdekelte, hogy mi történik az iszlamizálással. Éppen úgy, ahogyan azzal sem törődött, égetnek-e boszorkányokat magyar alattvalói, hiszen az iszlám nem ismerte a boszorkányságot. -Annak tehát, hogy a hódoltság lakossága kettős kizsákmányolást szenvedett el, sajátos módon volt pozitív hatása is. -Méghozzá nem is kicsi, mert a magyar intézmények fenntartása biztosította a magyarságtudat folyamatosságát, a kor fogalmai szerint értelmezendő nemzeti tudat kontinuitását a török országrészben is. Mindez azonban nem változtat azon, hogy a mérleg egészében negatív. Három részre szakadt az ország, ez örökös háborút, háromféle érdeket, három hatalmi központot, három hadsereg költségeit jelenti, hogy egyebet ne mondjunk. Ezen túl van a drasztikus népességfogyás. Szakértők úgy vélik, hogy a XVI. század végéig a török uralom következtében "csupán" a természetes népszaporulat veszett el. Sőt a településhálózat veszteségei sem végzetesek. Ámde már ebben az évszázadban a hódoltság déli része kipusztult és elbalkániasodott. A végső konklúzió pedig: a többéves, évtizedes nagy háborúk nagy népességpusztulással jártak, amely talán nem jelentette a magyarság abszolút számbeli csökkenését, de azt igen, hogy ez a társadalom sokkal kevésbé növekedett, mint ahogyan békében növekedhetett volna. Vannak demográfusok, akik nem látják ilyen sötéten a dolgokat. Nem vagyok demográfus, de az én történészi kutatásaim eredményeképp nem túl sok jót tudok mondani ezekről az időkről. Azt pedig senki nem vitatja, hogy a magyar etnikum kisebbségbe szorulása a török kor számlájára írandó. Ezzel együtt az a véleményem, hogy a törökvilágot mi, magyarok viszonylag szerencsésen vészeltük át. Sokkal szerencsésebben, mint azok, akik a mi kétszáz esztendős háborúskodásunkkal szemben mondjuk négyszáz évig viszonylag békésen éltek ebben a török világban. Szerintem annak a két évszázadnyi háborúnak, a sok vérengzésnek az iszonyatát könnyebb volt kiheverni, mint a négyszáz éves "béke" után a Balkánon nemzetállamokat építeni és bekapcsolódni a modernizációba. -Mi a véleménye a szigetvári Szulejmán-szoborról? -Vessenek meg érte, én szeretem. De állapítsunk meg egy igen lényeges dolgot: a szobrot a török állam állította azon a helyen, ahol egyik legnagyobb - világméretekben is kiemelkedő - uralkodója a feltételezések szerint meghalt. A szultán nagyságát mi sem vitathatjuk, bármekkora iszonyatot hozott is Magyarországra. Amikor először láttam meg a szobrot, meghatott. Meghatott, ahogyan magányosan tűnődik a magyar síkságon, mert hiába a Dunántúl, ez itt éppen egy sík terület. Ugyanakkor megértettem a szobor ellen feltámadt indulatokat is, és mindkét félnek szurkolva figyeltem, melyik győz. Az indulatok elcsendesedtek, a szobor maradt. Örülök neki, mert ez azt jelenti, hogy a török uralom bennünk régmúlt történelemmé vált, nem kavar csillapíthatatlan érzelmi viharokat. Egyébként az egykori Oszmán Birodalom európai felében csak nálunk lehet szultánszobrot állítani. Ez nemcsak Görögországban, de még Bulgáriában is elképzelhetetlen volna. Ott a török múlt ma is elevenen fáj. A szobor léte is azt mutatja, hogy a megszállásból Magyarország került ki a legépebben. Az viszont, hogy Szulejmán mellé Zrínyi Miklós is odakerült, már kevésbé tetszik nekem. Talán nem olyan fontos, hogy a két szobor formája "üti" egymást, hogy "kettősüknek" áldozatul esett a hely eredeti hangulata. A fontos az, hogy őket, kettőjüket, meg azt a két, ellentétes világot, amelyért harcoltak, a művészet sem békítheti össze. Az interjút Hovanyecz László készítette.