A hadsereg verte le a detroiti lázadást

Az amerikai nagyvárosokat a hatvanas években elérő válság több helyen is zavargásba, lázadásba torkollott, Detroit csak betetőzte ezt a folyamatot. Az északi iparvárosba (amely 1943-ban már megélt egy lázadást) az autóipar hihetetlen felfutása miatt nagy tömegben érkeztek a fehérek és feketék is. A gyárak a képzetlen munkaerőt is felszívták, s a fizetések is jónak számítottak. A népcsoportok közé azonban éket vertek a kulturális különbségek, ráadásul a város vezetésében a feketék alig kaptak szerepet, a fajgyűlölő hírben álló rendőrség állományának pedig csak nyolc százaléka volt fekete.


A történet képekben

A de facto szegregációt a lakáspolitika is nehezítette. Az egyre tehetősebb fehérek a kertvárosba költöztek ki, az ugyanazért a munkáért feleannyi fizetést kapó feketék ezt nem tehették meg, s a lehetőségeik a bankoknál is jóval behatároltabbak voltak. A felszín alatt fortyogó indulatok a feketék által lakott városrész központjának számító Black Bottom lerombolása (hivatalosan egy beruházás miatt) csak még jobban felforrtak.

A zavargások végül egy rendőrségi rajtaütés miatt robbantak ki, amelyet egy 12. utcai illegális szórakozóhelyen akartak végrehajtani. A rendőrök két emberre számítottak, ehelyett nyolcvanat találtak, akik Vietnamból hazaérkező fekete veteránokat ünnepeltek. A rendőrök minden jelenlévőt letartóztattak, távozásuk után a szemtanúk dühükben betörték a közeli üzletek ablakait. Az erőszak az egész környéken futótűzként terjedt, s másnapra szinte az egész városban háborús állapotok alakultak ki. A megvadult tömeg házakat gyújtott fel, üzleteket fosztott ki, a menteni érkező tűzoltókra orvlövészek (feketék és fehérek vegyesen) vadásztak.

A békés rendezés érdekében az igen népszerű fekete demokrata párti képviselő John Conyerstől Willie Horton baseballsztárig többen is felszólaltak, de erőfeszítéseik kudarcba fulladtak. Az állam kormányzója és Lyndon B. Johnson elnök végül a nemzeti gárda és a hadsereg bevetése mellett döntött. Július 25-re virradóra mintegy 8000 katona vonult be a lángokban álló Detroitba, az összecsapásoknak így is csak négy nap múlva sikerült véget vetni.

A zavargások 43 áldozata közül 33 volt fekete, a 467 sérültből 182 civil, a többi tűzoltó, katona és rendőr. Összesen 7231 embert tartóztattak le, a legfiatalabb egy négyéves (!) gyerek volt. 2509 üzletet fosztottak ki, gyújtottak fel, 412 épület olyan súlyosan sérült, hogy le kellett bontani, a zavargások miatt 388 család vált otthontalanná. Az anyagi károkat 40 és 80 millió dollár körüli összegre becsülték. A zavargások legkomolyabb áldozata azonban maga Detroit lett, amely évtizedekig nem tudta kiheverni a történteket, a Time és a Life magazin címlapjára is felkerült várost lakosai tömegesen hagyták el - ugyanakkor a Detroit Free Press Pulitzer-díjat kapott az összecsapásokat ábrázoló címlapjáért. A zavargások emlékét csak a huszonöt évvel későbbi Los Angeles-i gettólázadás homályosította el valamelyest.

(Múlt-kor/MTI)