Sok-sok szeptember 11.

Miközben a világ a tavalyi amerikai tragédiára emlékezett, és újabb, az évfordulóra időzített terrorcselekményektől tartott, néhány francia történész különféle ismérvek számbavételével megpróbálta végiggondolni, milyen hasonló horderejűnek és hatásúnak vélt események hatottak korábban az emberiség történetére. Miközben a világ a tavalyi amerikai tragédiára emlékezett, és újabb, az évfordulóra időzített terrorcselekményektől tartott, néhány francia történész különféle ismérvek számbavételével megpróbálta végiggondolni, milyen hasonló horderejűnek és hatásúnak vélt események hatottak korábban az emberiség történetére. Vajon történelmi léptékkel mérve is sorsdöntő esemény történt-e 2001. szeptember 11-én, netán csak a média optikáján át látjuk azt most ilyennek? - tette fel a kérdést nemrégiben Michel Winock francia történész, a párizsi politikatudományi intézet oktatója. A válaszadáskor máris a „sorsdöntő történelmi esemény" kategória meghatározásának nehézségébe ütközött. Amikor kollégáival együtt megpróbálkozott ennek definiálásával, arra a következtetésre jutott, hogy négy feltétel egyidejű teljesülése nagy valószínűséggel kielégítheti az ezzel kapcsolatos követelményeket. Az egyik lényeges szempont a történés intenzitása, vagyis az, hogy az esemény - megfogalmazásuk szerint - megfelelő számú embert vagy megfelelően szimbolikus helyszínt érintsen. Szerintük ugyanis hiába pusztultak el az 1994-es ruandai népirtás során körülbelül háromszázszor annyian, mint most egy éve a manhattani ikertornyokban, valamint a Pentagonban, az utóbbi helyszíneken történtek világpolitikai és gazdasági hatásai feltehetően messze meghaladják majd az afrikai tömegmészárlás „globális" következményeit. Ugyanilyen fontos feltételnek mondják a váratlanságot is, hiszen „annál nagyobb az esemény hatása, minél elképzelhetetlenebb, minél inkább ellentmond az akkoriban bevett nézeteknek". A francia történészek elengedhetetlennek tartják, hogy a történteknek komoly hosszú távú hatásai legyenek, s végül negyedik „ismérvük", hogy ezeken kívül az eseményeknek már bekövetkeztükkor nagy visszhangja legyen, jelentős mértékben hassanak a kortársakra is. Az e feltételeknek megfelelő történések - természetesen a teljesség igénye nélküli - felsorolásában mindjárt két ókori eseményt is kiemeltek a kutatók. Az első a Római Birodalom történetében az úgynevezett epheszoszi vecsernye néven számon tartott véres leszámolás volt. Ekkor a krónikák szerint a görögök által lakott Kis-Ázsiában egyetlen napon állítólag 80 ezer rómait - kereskedőket és családjukat - mészároltak le. A VI. Mithridatész pontoszi király parancsára majd 2100 éve végrehajtott vérfürdő nemcsak méreteivel érdemelte ki a kortársak és az utókor figyelmét, hanem amiatt is, mivel „soha azelőtt (és azután) nem fejeződött ki hasonló kegyetlenséggel a római uralom elleni gyűlölet a birodalomban" - írja tanulmányában Maurice Sartre, a tours-i egyetem professzora, az említett kutatók egyike. A tömegmészárlás előzményeihez tartozik, hogy a rómaiak mintegy negyven évvel előtte hozták létre Ázsia provinciát, ahol bevezették saját jog- és adórendszerüket. Méghozzá úgy, hogy az adó beszedésére felhatalmazottak - mint valami koncessziót - előre fizettek egy adott összeget Rómának, majd ennek fejében a tartományban élő nem római polgároktól annyit hajtottak be, amennyit nem szégyelltek. Az emiatti feszültségeket remélte kihasználni a Fekete-tenger déli partvidékéről a területre behatoló Mithridatész, aki az összes, tőle függő helytartónak és városnak parancsba adta, hogy a területükön élő rómaiakat öljék meg. A történtek óriási megdöbbenést váltottak ki azért is, mivel a vérengzést „nem holmi barbárok", hanem a rómaiak által is a legcivilizáltabbnak tartott nép, a görögök követték el. Ám a következmények, ha lehet, még az addig történteknél is szokatlanabbnak tetszettek. A rómaiaknál és megbízottaiknál is kegyetlenebb Mithridatésztól hamarosan visszafoglalt „bűnös" területen ugyanis Róma korántsem járt el oly szigorral, mint például a Karthágó városának lerombolásával büntetett punokkal szemben. Történészek szerint paradox módon éppen az volt e mészárlás következménye, hogy - időben messze hatóan - megváltoztatta az ellenfeleivel szemben addig rendszerint kemény megtorlást alkalmazó Római Birodalom gondolkodásmódját és gyakorlatát. Korszakos ókori eseményként tartják számon Róma 410-es feldúlását is. Ekkor nyugati gót csapatok Alarich király vezetésével három napon át fosztogatták az Örök Várost. E pusztítás azért is volt szinte példátlan, mivel azelőtt csupán egyszer, méghozzá majdnem nyolcszáz évvel korábban esett meg hasonló szégyen, amikor is a gallok - kelták - dúlták a várost (csak a fellegvár maradt épen, mert „riasztottak" a legendás capitoliumi ludak). Ráadásul a nyugati gótok nem is „úgy" voltak barbárok, mint mondjuk a hunok, hiszen a Római Birodalom 382-ben befogadta és szövetségesévé tette a népcsoportot, királyuk pedig magas római rangot is kapott. Ez az esemény viszont ország-világ előtt egyértelművé tette a sokak szemében talán még mindig mindenhatónak vélt birodalom valódi gyengeségét. De volt más, kézzelfoghatóbb következmény is. Róma megalázásának futótűzként terjedő hírére a birodalomban élő pogányok - de a hivatalosan közel egy évszázada államvallássá tett kereszténységet csak formálisan felvettek is - döntögetni kezdték az új hit pozícióit, mondván: Róma bukása azért következhetett be, mert már nem tiszteli hajdani isteneit, a keresztényeké pedig, lám, nem képes megvédeni. E vita során - válaszul a pogány támadásokra - született a hippói püspök Szent Ágostonnak a középkori európai filozófiát és teológiát évszázadokon át meghatározó 22 kötetes munkája, Az Isten városáról (De civitate Dei), amely a történelmet két szemben álló város harcaként mutatja be. Egy következő, talán még az előzőeknél is jelentősebb következményekkel járó eseménynek tartják a francia kutatók Bizánc (a mai Isztambul) 1204. április 13-án bekövetkezett elfoglalását. A szintén három napig tartó dúlás elsősorban azért számított - már a kor embere számára is - majdhogynem érthetetlennek, mivel az eredetileg a szentföldi pogányok ellen induló keresztes hadak követték el ortodox „testvéreik" kárára. A negyedik keresztes hadjárat keretében végbevitt szörnyűségek azért is megdöbbentőek voltak, mivel a III. Ince pápa által verbuvált hadak - velencei ráhatásra - éppenséggel azért fordultak a Szentföld helyett Bizánc felé, hogy helyreállítsák az 1054-ben kettészakadt kereszténység egységét. Amikor azonban a keresztesek a tárgyalásos szakaszban úgy látták, nem sikerült eredményt elérniük a császárvárosban, és így a beígért magas jutalom is bizonytalanná vált, a városra törtek, ahol bestiális gyilkosságokkal és a legszentebb helyek meggyalázásával oly mély sebeket ütöttek, hogy a keleti egyházban - bár II. János Pál pápa két éve ezért is bocsánatot kért a katolikusok nevében - máig él a történtek emlékezete. De talán nem is feltétlenül kellenek ilyesfajta kataklizmák jelentős történelmi fordulatok beérésének a siettetéséhez. Bécs 1683-as török ostromának a híre is megrázta - talán a francia Napkirály XIV. Lajoson kívül - egész Európát. Az ijedelem, majd a Kara Musztafa nagyvezír százezer harcosa felett jelentős lengyel segédlettel győzelmet arató, már-már reménytelen helyzetbe került város diadalának a híre Európa összes városában eufóriát váltott ki. A történteket a kereszténységnek az iszlám felett aratott győzelmeként ünnepelték. Talán nem is ok nélkül: történészek szerint a török visszaszorítása ezúttal nem csupán pillanatnyi lélegzetet engedett a kontinens számára - Ausztria ennek következtében válhatott elismert nagyhatalommá. Egészen másképp rázta - és változtatta - meg a világot egy természeti katasztrófa: az 1755-ös lisszaboni földrengés. A mindenszentek ünnepét tartó portugálokat sújtó - szökőárral és tűzvésszel kombinált, több tízezer áldozatot szedő - csapás különösen félelmetes erővel hatott az akkori világra. Főleg mert az „utórengéseket Izlandtól Észak-Afrikáig, a német fejedelemségektől Bostonig szinte mindenütt még hónapokig észlelni lehetett" - elemzi a hírek és a közvetlen észlelések összegződő sokkhatását Grégory Quenet szintén francia történész egy nemrég megjelent tanulmányában, azt is kifejtve, hogy a rengés időben messzire hatóan tovagyűrűzött az ideológia világában is. Nevezetesen vallásfilozófiai polémia kerekedett a természet és Isten kapcsolatáról. Sokan kétségbe vonták ugyanis az isteni gondviselést, mondván, hogyan engedhet meg ilyen értelmetlen szenvedést a magát jónak mondó istenség. E gondolat a felvilágosodás századában aztán csakhamar beépült az isteni jóság elleni érvelésbe. Nem csoda, hogy azóta nem kevesen a lisszaboni földrengést is „felelőssé teszik" a szkepticizmusra épülő filozófiai áramlatok megerősödéséért. A sorsfordító történések sorába illeszkednek - ám megint csak másképpen - a francia forradalom nyitányaként emlegetett, 1789. július 14-ei párizsi események, főleg a Bastille börtönerőd elfoglalása sokkszerűen hatott az egész világra. Főként azért - emelik ki a francia történészek -, mivel az épület a zsarnoki uralom szimbóluma volt, és lerombolásával képletesen maga alá temetette a monarchiát is. Jól mutatja ezt, hogy az első amerikai elnök, George Washington már július 17-én azt olvashatta egyik titkos ügynöke jelentésében „a forradalom befejezettnek tekinthető, abban az értelemben, hogy a király és a nemesség tekintélyét tökéletesen lerombolták". Némileg talán meglepő, hogy a francia „fordulópont-kutatók" a 20. századból mindössze két eseményt tartanak említésre méltónak: a szentpétervári Téli Palota 1917. november 7-ei bevételét, illetve a berlini fal 1989. november 9-ei leomlását. Előbbit még akkor is, ha a kommunista világrendszer születéseként évtizedekig sulykolt eseményről ma már tudjuk, hogy valójában érdemi harc nélkül zajlott. A puccsal hatalomra került bolsevikok világtörténelmet formáló uralma azonban mégis egyszerre emelte szimbolikus és valóságos eseménnyé az akkor történteket. Miközben az euforikus berlini falbontás, megszüntetve Németország és a világ több évtizedes kettészakítottságát, éppen ennek a rendnek a végét jelezte. Az egy évvel ezelőtti szeptember 11-ei New York-i és washingtoni támadással kapcsolatban ma még csak találgatni lehet: miként, milyen történések előfutáraként emlékezik majd rá akár csak egy évtized múltán is az emberiség.

Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 20% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.

12 450 ft 9 990 Ft

Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 25% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.

20 000 ft 14 990 Ft

Kérdésem van az előfizetésel kapcsolatban

előfizetek

25. Magyar–török küzdelmek és együttélés a 15–17. században
VI. Nemzetközi konfliktusok és együttműködés

• Hogyan került Erdély Habsburg uralom alá?
• Sohasem vesztett csatát Mátyás legendás hadvezére, Kinizsi Pál
• 10 tény az Oszmán Birodalomról
• Dárdára tűzve hordozták körbe a törökök az első csatában elesett magyar király fejét
• Erdély és Lengyelország számára egyaránt virágkort jelentett Báthory István uralkodása
• A fegyelem hiánya miatt mondott csődöt Nikápolynál a lovagi harcmodor
• Az öngyilkosságot fontolgatta II. Mehmed szultán a nándorfehérvári vereség után
• Előkerültek a mohácsi csata maradványai
• Aki kávét ivott, elvesztette a fejét IV. Murád szultán uralma idején