Kennedy titka

Néha begyorsult

Jóllehet korábban köztudott volt, hogy az elnök hátproblémákkal küszködött, emésztési problémáira és életveszélyes vesebetegségére (Addison-kór) csak mostanában derült fény. Kennedy elnök utolsó nyolc évének egészségi állapotáról ugyanis senki sem beszélhetett, így az olyan dokumentumokat sem vizsgálhatták eddig, amikben zárójelentések és receptek bizonyítják: az elnök stressz-helyzetekben fájdalomcsillapítókat, nyugtatókat, altatókat, stimuláló szereket és hormonokat is szedett nagy mennyiségben. Ilyen helyzetekben akár napi nyolc alkalommal is gyógyszerekhez nyúlt, mondja Robert Dallek történész, aki most engedélyt kapott a Kennedy-klántól az orvosi leletek kutatására. Ebben segítségére van a 80 éves Burke Marshall, aki Robert F. Kennedy ideje alatt az igazságügyi minisztériumban dolgozott, valamint Theodore C. Sorensen (74), az elnök egykori különleges tanácsadója, és Samuel Beer, a Harward Egyetem 90 éves, nyugalmazott professzora.

A kampány

A politikai ellenfelek által is sejtett betegségek természetesen kiemelt szerepet kaptak a választási küzdelmekben. Az 1960-as Demokrata győzelem előestéjén Lyndon B. Johnson személyesen hívott fel egy kaliforniai orvost, aki korábban John Kennedy szenátorral kapcsolatban olyan bizalmas információt szellőztetett meg, miszerint Kennedyt rendszeresen kezelték nagyon erős - ma már kábítószernek minősített – anyagokkal, hogy legyőzzék a nagy fájdalmakkal járó és veszélyes Addison-kórját. Az orvos azonban kitérő választ adott.

Miután J.F.K. túllépett L.B.J-on, egy elégedetlenkedő Johnson-támogató továbbította a tippet a Nixon-csoporthoz, akik aztán a Kennedyt kezelő orvosokat kérdőre is vonták. Ők azonban lesöpörték az ügyet az asztalról, mondván: „csupán enyhe mellékvese elégtelenségről van szó” és azt állították, hogy a jelölt „átlagon felüli ellenálló-képességgel rendelkezik”.

Ezeket a durva féligazságokat persze maga Kennedy is jóváhagyta, hiszen egyre közelgett a választás napja. Pedig Nixon emberei soha annyit nem jártak kórházba addig, mint akkor. Egyre csak keresték az igazságot az orvosi szobákban és a kartotékokban, de nem jártak sikerrel. Így aztán a szavazók soha nem tudták meg, hogy Kennedynek coricosteroidokra (belső elválasztású, szteroid típusú hormonokra) volt szüksége, amik jelentős mértékben gyengítették szervezete immunrendszerét.

A bizottság

Dallek először három évvel ezelőtt próbált engedélyt szerezni a dokumentumok áttekintésére. A bizottságot, amely a dokumentumok sorsát felügyeli, B. Marshall vezeti Sorensennel és S. Beerrel. A történésznek nem volt könnyű dolga, hiszen a három „nagy öreg” kemény diónak bizonyult. Ám amíg Marshall és Beer igyekeztek figyelembe venni Dallek kérését, addig Sorensen végig vonakodó maradt.

„11 évig dolgoztam J. F. Kennedy elnökkel, és éppen ezért próbáltam meg folyamatosan megcáfolni, visszautasítani azokat a szóbeszédeket, amik arról keringtek, hogy az elnök fizikai állapota nem megfelelő. És éppen ezek az indokai annak, hogy az orvosi dokumentumok, a család kérésének megfelelően, szigorú szabályok keretében lettek elhelyezve a könyvtárba. Egész egyszerűen nem tudok egyetérteni azzal, hogy bármilyen jöttmentnek megmutassuk az iratokat, hiszen ezek az emberek úgy is csak kihasználnák a megszerzett információkat.”

Ez így elég keményen hangzik, de nem véletlenül, mert Sorensen annak is szánta. Végül azonban Dallek és Sorensen asztalhoz ültek, és ahogyan az egykori tanácsadó mondja, „talán minden J. F. K.-tanítással ellenkezőleg elhitettem magammal, hogy megbízom benne.” Valószínűleg Marshall volt képes rávenni Ted Sorensent arra, hogy közel negyven év elteltével nyilvánosságra hozzák az állandó szenvedéssel küzdő amerikai elnök heroizmusát bizonyító dokumentumokat. Dallek hasonlóan érvelt: „habár a Kennedyt körüllengő titkokra úgy is tekinthetünk, mint egy újabb folt az elnök sokat kritizált személyiségén, a kutatások minden bizonnyal rávilágítanak arra a csöndes belenyugvásra és sztoicizmusra is, amit összes fájdalmának és nyomorúságának leküzdésekor tanúsított.” A családból talán Edward M. Kennedy szenátor volt az, aki leginkább támogatta az iratok nyilvánosságra hozatalát: „Habár nem voltam részletekbe menően tisztában bátyám egészségügyi állapotával, azt mégis láttam, hogy milyen nagyszerűen emelkedett felül betegségein és fájdalmain. És ezt tudnia kell mindenkinek.”

A kezelések

A rakétaválság idején Kennedy görcsoldókat szedett vastagbélgyulladására, antibiotikumokat kapott urulógiai problémáira, és nagyobb mennyiségű hydrocortizont, tesztoszteront, só tablettát juttattak szervezetébe, hogy kezeljék mellékvese elégtelenségét és hogy fokozzák energiáját.

Az iratokból az is kiderül, hogy az elnök 1955 és 57 között, Massachusetts-i szenátorsága idején – amikor is 1956-os alelnöki jelöléséért sikertelenül kampányolt, miközben már kimondatlanul az 1960-as elnöki posztra készült – kilenc, eddig nyilvánosságra nem hozott alkalommal részesült kórházi kezelésben háta, illetve emésztőszervi problémái miatt.

1962 decemberében az elnök kedélyjavító, és nyugtató szereket kapott (Stelazine-t szedett két napig), miután Jecqueline Kennedy arra panaszkodott, hogy férje az ételallergiája miatt szedett antihisztaminoktól depressziósnak tűnik. Idővel aztán ezekkel a szerekkel rendszeresen élt is.

Az iratok arról is tanúskodnak, hogy időnként olyan ópiumszármazékokat tartalmazó fájdalomcsillapítókat szedett, mint a Kodein, Demerol, és Methadon. Ezeken kívül Ritalint stimuláló szerként, továbbá más hormonokat, vérképzőket szedett, feltehetőleg a fertőzések legyőzésére.

Dallek segítségére van dr. Kelman pszichológus és gyógyszerész specialista is, aki elmondta, hogy a Fehér Házban Kennedy 7-8 injekciót is kapott a különböző sajtótájékoztatók vagy egyéb események előtt.

Rövid ideig orvosa volt Kennedynek Max Jacobson is, aki olyan amphetaminokat rendelt neki, amik a mai speed és extasy kábítószerek alapanyagai. Jacobsontól később vissza is vonták orvosi prakszisára vonatkozó engedélyét.

Az is kiderült, hogy az elnöknek olyan erős fájdalmai voltak osteoporosisos (csontritkulásos) gerinccsigolyái miatt, hogy képtelen volt segítség nélkül bal lábára zoknit vagy cipőt húzni. De az is rendszeresen előfordult, hogy még hajnal előtt felébredt hastájéki görcsei miatt.

1961 augusztusának egyik napján, ahogyan azt dokumentumok bizonyítják, Mrs Kennedy zokogva rohant ki a szobából, mert nem bírta elviselni férje fájdalmas üvöltését. A Fehér Ház orvosa, dr. Janet G. Travell éppen fájdalomcsillapítót (Novokaint) injekciózott Kennedy hátizmaiba.

Kennedy hátproblémájára egyébként sokáig úgy tekintettek, mint annak a sérülésnek a következményére, ami a második világháborúban, a PT-109 tengerész őrnaszád elsüllyedésekor történt vele. Valójában, ahogyan Dallek állítja, az elnöknek már a háború előtt is fájt a háta. Előfordulhat az is persze, hogy az 1930-as években kialakult emésztési gondjaira szedett szteroidok okozták gerincének degenerálódását.

Életének nagy részében az elnök súlyos és veszélyes hasmenéssel is küzdött, amit az orvosok fekélyesedő vastagbélgyulladása következményének tulajdonítottak. Ennek enyhítésére Lomotilt szedett, de rengeteget fogyott, ami miatt aztán hormonokkal (tesztoszteronnal) próbálták testének izmait helyreállítani. Mindezeken kívül magas volt vérének koleszterin szintje, az átlagosnál általában kétszer nagyobb értékben.

1954-ben manhattani orvosok egy fém lapot juttattak Kennedy szervezetébe, hogy megerősítsék sérült gerincét, de egy tályog miatt ki kellett venni. A dokumentumok alapján az is világos, hogy idővel az injekciók helyén újabb daganatok keletkeztek, s ezek közül egyet sebészi úton kellett eltávolítani.

Az élet nem igazságos…

Kennedy valós egészségügyi állapotáról azért nem lehet teljes képünk, mert az orvosi dokumentumok nagy része elzárva fekszik egy-egy magánkórház széfjében. A dokumentumok nagyrészt attól a dr. Travelltől származnak, aki évekig gyógyszerészként látta el tanácsaival a nagybeteg elnököt, habár idővel bele kellett nyugodnia a többi orvossal vívott, az elnök kezelésére vonatkozó keserves vitákba. Hiszen míg Travell végig azt állította, hogy Kennedy átlagon felüli ellenálló-képességgel és elbűvölő vitalitással rendelkezik, addig dr. Kelman szerint „az egészben a leginkább figyelemre méltó dolog az, hogy Kennedy elnökségének minden napját fájdalomban töltötte. Ráadásul nagymértékben hajlamos volt bármilyen fertőzésre is.”

Az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy Kennedy sosem ismerte be egyetlen komolyabb betegségét sem. 1960 novemberében egy riporter meg is kérdezte a frissen megválasztott elnököt, igaz-e az Addison-kór pletykája, mire az elnök határozottan visszautasította azt. Tette ezt azért is, mert nem tartotta magát teljesen Addison-kórban szenvedőnek. Arthur M. Schlesinger történész, Kennedy egykori bizalmasa ezt meg is erősítette: „Soha egy szóval nem panaszkodott, és egyetlen fájdalomra utaló szó sem hagyta el száját.”

Mindennek fényében talán új megvilágításba kerül az a mondás is, amit Kennedytől 1962-ben hallott először a közönség: „Az élet nem igazságos...” Csakhogy a legtöbben elmulasztják hozzátenni az idézet befejező szavait: „…vannak, akik betegek, míg mások egészségesek.”

Támogasd a szerkesztőségét!

999 Ft 9.999 Ft 19.999 Ft

Miért támogassam a Múlt-kort?

Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 20% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.

12 450 ft 9 990 Ft

Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 25% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.

20 000 ft 14 990 Ft

Kérdésem van az előfizetésel kapcsolatban

előfizetek

Múlt-kor magazin 2018. különszám

• Hitler és a nők 
• Tamáska Mária az "Öreg" árnyékában
• Magyar deportáltak felszabadulása és hazatérése
• Petőfi halála és a túlélés költői
• Kádár János és az ő Piroskája
• A Nagy Háború osztrák–magyar tábori bordélyai
• Vágy és vezeklés
• Az elveszett csejtei "Vérgrófnő"
• Rákosi Mátyás 15 évig tartó „gyógykezelése”