Hatvanéves lett Izrael

Cionizmustól az új államig

Palesztinában, Európában és Oroszországban, több helyütt - egymástól függetlenül - a 19. század végére, a túltengő nacionalizmus és a pogromok hatására kialakult az ún. cionizmus. A mozgalom célja Izrael függetlenségének újbóli kivívása lett. 1895-ben a budapesti, német ajkú zsidó családból származó Herzl Tivadar megfogalmazta a `Zsidó állam` című tanulmány első vázlatát. Ennek szellemében 1897-ben összehívták az Első Cionista Kongresszust. A helyszín Bázel (Svájc) volt.

Kezdetben az asszimilálódott, a neológ és a liberális zsidó közvélemény határozottan elutasította a kongresszus céljait, ugyanakkor először az angol külügyminiszter támogatta (az 1917-ben kiadott Balfour-nyilatkozat arra bátorította a világban szétszóródott zsidóságot, hogy vándoroljanak be az Oszmán birodalom széthullásával brit kézre került Palesztinába).

A betelepülő zsidóság több hullámban (alija) érkezett a szinte teljesen arabok lakta mai Izrael területére. Az újabb és újabb arab támadásoktól tartva 1921-ben megalakult a Hagana (magyarul Védelem), a bevándorlók alapította fegyveres szervezet, melynek legfőbb feladata a zsidó telepek védelme lett. A Hagana defenzív berendezkedése számos tagjának nem tetszett, így a belső ellentétek eredményeképpen 1931-ben a kilépett tagok megalakították a milicista Irgunt (Hagana Bet). Mind az Irgun, mind az Irgunból kivált még radikálisabb Lehi (későbbi nevén a Stern-csoport) a rendszeres, főleg brit katonák ellen elkövetett merényleteik miatt mind a britek, mind a mérsékeltebb izreali szervezetek (köztük a Hagana is) terroristaszervezetnek tekintette.

A többségi arab lakosság nyomására 1939-ben a brit kormány nyilatkozatban (Fehér Könyv) korlátozta a bevándorlási lehetőségeket, a következő öt évre összesen 75 ezer ember kaphatott csak letelepedési engedélyt, korlátozták a földvásárlási lehetőségeket, és kilátásba helyezték egy izraeli-arab közös kormányzású független állam létrehozását Brit-Palesztinában 10 éven belül. Ez az intézkedés tovább mélyítette az arab-izraeli konfliktust. London az Egyesült Államok fokozott bevonásával a felelősség megosztására törekedett. Hivatalosan nem helyezte hatályon kívül a Fehér Könyvet, a bevándorlók számát továbbra is korlátozta, de gyakorta szemet hunyt az illegális bevándorlás felett.

1945 novemberében Emest Bevin brit külügyminiszter az alsóházban bejelentette, hogy közös angol-amerikai vizsgálóbizottságot állítanak fel a zsidó immigrációval és Palesztina jövőjével összefüggő kérdések tanulmányozására. Az ún. Grady-Morrison bizottság 1946. július végén javasolta, hogy a brit hatóságok adjanak ki 100 ezer bevándorlási engedélyt a holokauszt borzalmait túlélt, hazájukból távozni kívánó európai zsidóknak. A mandátum helyébe az ajánlások kétnemzetiségű föderatív struktúra fokozatos kialakítását javasolták.

Washington azonban idegenkedett a közvetlen katonai részvételtől. London így kénytelen volt egyedül cselekedni, olyan időpontban, amikor az általános palesztinai biztonsági helyzet - főképp a zsidó irreguláris szervezetek, az Irgun, és a Lehi terrorakciói miatt - egyre romlott. A két nép közötti és a britekkel szembeni feszültség csúcspontja az 1946. július 22-én a palesztinai brit főhadiszállás, a King David Hotel ellen elkövetett 91 halálos áldozatot követelő robbantás volt, nagyban hozzájárult az ENSZ 1947-es közgyűlésére kidolgozott és beterjesztett Palesztin rendezési tervhez.

A brit munkáspárti kormány a konfliktusban érdekeltek részvételével szeptemberben Londonba kerekasztal konferenciát hívott egybe a Grady-Morrison-terv megvitatására. Erre azonban se a cionisták, se a palesztinai arab nacionalisták nem küldték el képviselőiket. A decemberi bázeli cionista kongresszuson pedig a David Ben Gurion vezette centrum álláspontja győzedelmeskedett, amely a mandátumterület felosztását követelte.

1. Cionizmustól az új államig
2. A küzdelem az ideológiáról, nem a tényekről szól