A végletekben versenyeztek a középkori szent nők

A 12-13. század fordulójára alapvetõen megváltozott a szentség fogalma s köre: míg korábban a nõk csak szûzként és mártírként részesülhettek a szentségben, addig akkorra férjes asszonyként, sõt, családanyaként is szentté válhattak. A szentéletű nők vallásosságának középpontjába a misztika (Krisztus közvetlen megismerése) került.

Kifejezetten keresték a testi szenvedést, s az aszkézis, az önostorozás, a böjt arra szolgált, hogy a maguk fizikai valóságában éljék át Krisztus szenvedéseit. Míg a férfiak taníthattak, prédikálhattak, gyóntathattak, részt vehettek az inkvizícióban és a térítésben, a nők számára mindez elérhetetlen volt. Így saját testük gyötrése vált számukra a legfontosabb érdemszerző módszerré.

Szent Erzsébet

A változás kiindulópontja a laikus vallási mozgalmak és az eretnek katharok és valdensek által hirdetett eszme volt, miszerint az egyház közvetítő szerepe hiteltelenné vált, hiszen dúsgazdagon hirdeti a szegény Krisztus igéjét. Ennek a felismerésnek a nyomán jöttek létre a koldulórendek - a ferences és a Domonkos-rend -, melyek a társadalom problémáira, a szenvedésre, a betegségre azzal reagáltak, hogy vállalták az önkéntes szegénységet, a test sanyargatását, a világról való lemondást.

Legendák szólnak arról, miként szenvedte el Assisi Szent Ferenc a testi gyötrődés legszélsőségesebb formáit a szolidaritás érdekében. Egyszer például egy tálból evett egy leprással, akinek a "teste merő seb és genny volt, s főleg, amikkel evett, ujjai csonkák voltak és véresek, úgyhogy ahányszor a tányérba nyúlt velük, vér folyt róluk bele" (perugiai legenda). A Szent Ferencet követő nők között egyenesen versengés zajlott a végletek túlszárnyalásáért. A legnagyobb híre Sienai Szent Katalin szenvedéseinek volt, aki, mikor egy asszony sebét ellátva lelkiismeret-furdalást érzett viszolygása miatt, megitta a sebből a gennyes folyadékot.

Az új típusú női szentség egyik első képviselője Árpád-házi Szent Erzsébet lett, aki férjes asszonyként, családanyaként válhatott szentté. II. András és merániai Gertrúd lánya 1207-ben született. Négyéves korában Türingiába küldték, mert eljegyezték Hermann őrgróf szintén Hermann nevű fiával.

A betegeskedő vőlegény azonban 19 éves korában meghalt, így némi huzavona után végül annak fiútestvérével, Lajossal kötötték meg a házasságot. Erzsébet ötéves volt, mikor elvesztette édesanyját, de csak 1222-ben, amikor utólagos nászútként Pozsonyba látogattak, tudta meg Gertrúd meggyilkolásának tragikus történetét. A királylányt német környezetben nevelték, hogy elsajátíthassa új hazájának szokásait, Erzsébet azonban nem vette át az udvari élet előírt formáit: nem volt hajlandó megtanulni a tipegő járást, s a táncnál jobban szerette a lovaglást.

A cikk teljes terjedelmében a 2008. évfolyam februári számában olvasható!