Szívesen füstölögtek az ókori rómaiak

Az ókori auktorok nem foglalkoztak sokat ennek a tárgytípusnak a leírásával. A beszámolók szerint készülhettek nemesfémből, méretük változatos volt. Az írott forrásokból nyert kevés információból kiderül: egyetlen kútfő sem állítja, hogy a turibulum a kerámia-füstölőt, azaz a talpas tálformájú edényt jelentette volna. A füstölők a köztársaság korának végén tűntek fel az Itálián kívüli területeken is, és az i.sz. 1. század végére terjedtek el a provinciák nagy részében. Használatuk virágkora 2-3. század első fele, a 4. századból már csak elvétve ismerünk egy-két darabot.

A kutatók sok elméletet állítottak fel használatukkal kapcsolatban. Egyes vélekedések szerint ezek az edények a mécsesekhez hasonlóan világító eszközként funkcionáltak, nyitott olajlámpaként az olajat a tálba öntötték, a kanóc pedig annak tetején úszva égett. Az elméletnek azonban több buktatója van, az egyik ezek közül pont az, hogy a fazekas készítés közben szándékosan átfúrta az edényt, akár több helyen is. Mások úgy gondolták, hogy a sírokban talált turibulumok italáldozat bemutatására szolgáltak volna, ez azonban szintén megkérdőjelezhető az ominózus lyukak miatt. Román történészek a gyümölcsöstál mellett törtek lándzsát, de egyes edények aránytalan talprésze képtelen lett volna megtartani a gyümölcsöket. Felmerült még a virágcserépként való használat lehetősége is, ám ez a rendeltetés nem tud magyarázatot adni a belső égésnyomokra.

Hasonló célokra használhatták

Az ókori szerzőket alaposabban elemezve jutunk közelebb a megoldáshoz. Livius szerint például minden egyes római háztartásban volt füstölő, amelyet az Idai Anya istennő városba érkezése tiszteletére a kapuk elé helyeztek, és tömjént égettek benne. Erre utal a szó neve is, mivel annak töve a latin tus (tömjén) szóból ered, így szerencsésebb lenne a tömjénező, tömjénégető szóösszetétel alkalmazása.

Az ókorban az egyik legfontosabb füstöléskor elégetett anyag a tömjén volt: használata a sumeroktól kezdve a babilóniaikon keresztül az egyiptomiakon és perzsákon át a zsidó kultúrkörben is kimutatható. A legkülönfélébb anyagokat égethették el a füstölőben, a tömjén, a mirha, sáfrány, a fahéj azonban drága importáru volt, így egyesek kénytelenek voltak megelégedni az olcsóbb fűszernövényekkel, vagy olívaolajjal. A tömjénfüst alapvetően az istenek tiszteletét szolgálta, Augustus korától kezdve azonban a császároknak is kijárt. Füstjének a rómaiak fertőtlenítő, tisztító hatást is tulajdonítottak, ezért előszeretettel használták halotti és mágikus szertartásokon, esküvők, lakomák alkalmával, a gyógyászatban, balzsamozáskor és gyűlések előtti rituális tisztításra. A kultikus aspektuson kívül a sok gyakorlati haszon közül csak egyet érdemes kiemelni: a füstölés jó illattal töltötte meg a helyiségeket. Az egyre növekvő igényekről a korabeli kereskedelmi témájú feliratok is tanúskodnak.

Az edény szerkezete is alátámasztani látszik ezt az elgondolást, és így a belső felületen található égésnyomok is értelmet nyernének. Az izzó szén magát a testet is felforrósította, emiatt a szállíthatóság végett talpat alakítottak ki. A tál alján található lyuk biztosíthatta a levegő áramlását, így az égés még tökéletesebbé vált.

Mivel a füstölés szokása elsődleges célja a római isteneknek bemutatott jó illatú áldozat volt és a római hitvilághoz tartozott, ezért a keresztények szemében pogány szokásnak minősült. Az elutasításhoz az is hozzájárulhatott, hogy a kereszténység vádjával illetett személyek a császár képmása előtti tömjén- és színbor-áldozattal tisztázhatták magukat. Mindez azzal járt, hogy a turibulumok az i.sz. 4. században szinte teljesen eltűntek a rómaiak életéből.