55 éve volt: kék cédulás választások

Bár pontos számokat nem tudunk, a legtöbbször emlegetett hatvanezer, csalással szerzett szavazat nem bizonyult döntőnek. Sokkal jelentősebb volt a választójogi törvény megváltoztatása s a választói névsorból kizártak száma, mely a hétszázezret is elérhette. Igaz, Magyarország ekkor már a Szovjetunió által rá kényszerített politikai kényszerpályán mozgott. A háború utáni első választásokat az FKGP nyerte 57 százalékos szavazati aránnyal. A megszálló szovjet csapatok árnyékában azonban koalíciós kormányt kellett létrehozni a Magyar Kommunista Párttal, a Szociáldemokrata Párttal, a Nemzeti Paraszt Párttal és a Polgári Demokrata Párttal. A kommunisták a jobboldalinak, a nép ellenségeinek s reakciósnak titulált kisgazdák visszaszorítására a koalíción belül ellenzéket alapítottak az SZDP-vel és az NPP-vel, melyben jócskán voltak szimpatizánsaik. A Baloldali Blokk felállásával kezdetét vette a Pfeiffer Zoltán által elkeresztelt szalámitaktika, a kisgazdák szétzilálása. A blokk nyomására távolították el a jobboldalinak nyilvánított Sulyok Dezsőt és 20 képviselőtársát az FKGP-ből. A békeszerződés "kényszerít” A kisgazdapárt elemeire bontása és a választások 1947-re való előrehozatala összefüggésben voltak egymással. Párizsban már folytak a béketárgyalások, amikor az MKP vezetői megkapták a jóváhagyást Moszkvából a támadás megindítására. A kommunisták célja az volt, hogy likvidálják az FKGP többségét, s az új választások révén megszerezzék a többséget az egyeduralom megteremtése érdekében. A terveket a szuverenitás helyreállítása előtt kellett elérni, mivel elvileg a békeszerződésig működhetett Magyarországon a Szövetséges Ellenőrző Bizottság, s eddig a dátumig tartózkodhattak Magyarországon a szovjet csapatok. A párizsi békeszerződésbe azonban egy olyan cikkely is bekerült, amely egy Ausztriával kötendő szerződés aláírásáig megengedte Moszkvának, hogy csapatait Magyarországon állomásoztassa az utánpótlásvonalak biztosítása céljából. Az 1947. február 10-én Párizsban aláírt békeszerződést a választások napján, 1947. augusztus 31-én ratifikálták. Ez alatt a néhány hónap alatt megtörtént az FKGP szinte teljes szétzilálása, népszerű vezetőinek, Kovács Bélának, Nagy Ferencnek, Varga Bélának politikai megsemmisítése. Az ürügyet a parlament vezető pártjának megcsonkítására a köztársaságellenes összesküvés adta, melyet egy polgári társaság fehér asztal melletti disputájából nagyítottak fel. Kovács Bélát a szovjet hadsereg hurcolta el 10 évre a Szovjetunióba, utóbbiakat emigrálásra kényszerítették. Nagy Ferenc miniszterelnök utóda a kisgazda Dinnyés Lajos lett, aki korábban be akart lépni az MKP-be, de taktikai okokból azt mondták neki, hogy több haszonnal jár, ha az FKGP-ben marad. Politikai érzelmeit jól jellemzi a nevére utaló jellemzése, hogy kívül zöld, de belül vörös. Képességeit pedig maga is jól ismerte mikor azt mondta, hogy milyen ország az, amelyiknek én lehetek a miniszterelnöke. Dinnyés – kívül zöld, belül vörös Az MKP vezetői szerint az 1945-ös választási kudarc a túl demokratikus választójogi törvény miatt következett be, mivel "túl szélesre lettek tárva a demokrácia kapui”. Rajk László, a kommunista belügyér a prémiumos rendszer bevezetésével állt elő. Ez azt jelentette, hogy ha a választási szövetségre lépett pártok elérték a szavazatok 60 százalékát, az országos listán megválasztható képviselői helyek 80 százalékára, ha 75 százalékát, úgy 100 százalékára tarthattak igényt. A prémiumos rendszer viszont csak a már 1945-ben is indult pártokra volt érvényes. Így azok a pártok, melyek új ellenzéki pártokkal léptek volna szövetségre, elveszítették volna kiváltságaikat. Így biztosították, hogy a legjelentősebb ellenzéki erők a Magyar Radikális Párt, a Polgári Demokrata Párt és a Demokrata Néppárt ne léphessenek szövetségre más pártokkal azok érdekeinek sérelme nélkül. Kizárások a választójogból A kék cédulásként elhíresült 1947-es választások kommunista győzelmének oka azonban a választójogból való kizárásokban keresendők. A kirekesztések célja az MKP ellenfeleinek kizárása volt, s az ellenzék vezéregyéniségei egy részének eltávolítása, a passzív választójog megvonása útján a politikai életből. Megfosztották a voksolás lehetőségétől a magyar–csehszlovák lakosságcsere-egyezmény keretében Magyarországra települt tízezrek nagyobbik részét, mivel a jogszabály megtartotta a Magyarországon lakás cenzusát, a határidőt 1947. május 1-jében szabták meg. Rajk László szerint többségük tagja volt valamilyen fasiszta pártnak. Ez azért is visszatetsző volt, mivel a visszatelepülő szlovákok választójoga csorbítatlan maradt. Az 1945-ös választójogi törvényben felsorolt jobboldali szervezetek vezetőit továbbra is kizárták a választójogból, de ezt 1947-ben kibővítették s már a választmányi tagok és az országgyűlési képviselők sem járulhattak az urnákhoz. Megvonták a választójogot újabb 27 egyesület, szervezet vezetőitől, kivéve, ha az illető 1940. június 22-e előtt lemondott, és antifasiszta magatartást tanúsított. Elveszítették szavazási jogukat azok is, akik a Vörös Hadsereg elől Nyugatra menekültek, és 1945. október 31-éig nem tértek vissza. Csaknem kétszázezer embert érintett a magyarországi németek kizárása. A megszorító intézkedések másik célja az volt, hogy az ellenzék legerősebb csoportját kiszorítsák. A koalíció egészével szemben is a siker reményével fellépő Magyar Szabadság Párt (MSZP) az MKP első számú célpontjává vált, s személy szerint annak vezetője, Sulyok Dezső. A szabadságpárt azért volt veszélyes, mert úgy tűnt, a polgári szárny egységes képviselőjeként léphet fel a választásokon, s a szakértők és a közvélemény-kutatók a párt 60-65 százalékos győzelmére számítottak. Az új választójogi javaslatot "Lex Sulyokként” emlegették, mely azt tartalmazta, hogy nem választható képviselőnek az sem, aki a világháború előtti kormánypártoknak országgyűlési képviselője volt. Sulyok az 1935-ös választásokon a Nemzeti Egység Pártjának nem hivatalos jelöltjeként, de a párt listáján jutott be a Országgyűlésbe. Sulyok ugyan hamarosan átlépett a kisgazdapártba, s egyik élharcosa volt a jobbratolódás ellen küzdő kis csoportnak a parlamentben, az MKP vezetői mégis ezt a tényt használták ki politikai ellehetetlenítésére. Sulyok Dezső ezek után bejelentette, pártja önként felbomlik. Münnich Ferenc betilt Az MKP alaposan felkészült: 86 féle plakátot terjesztett több mint négymillió példányban, és közel tízmillió röplapot, brosúrát adott ki, júliusban és augusztusban majd ötezer nagygyűlést tartottak. A kampány utolsó heteiben a függetlenségi párt vált a hatóságok és az MKP célpontjává, mivel a városokban Pfeiffer pártja veszélyeztette a kommunisták pozícióját. A belügyminiszter megtiltotta augusztus 28-ától választási gyűlések, pártgyűlések tartását, de nem tiltotta meg a nagygyűléseket, pártnapokat, így a szervezetekkel és párthelyiségekkel nem rendelkező pártok hátrányba kerültek, s nem tudtak érintkezni a választóikkal. Az MFP augusztus 27-ei Kossuth téri nagygyűlését Münnich Ferenc budapesti rendőrfőkapitány betiltotta. A párt vidéki nagygyűlésein az MKP beépített emberei verekedéseket provokáltak ki. Manipuláció a névjegyzékkel A választások megkezdését a választói névjegyzékek összeállítása jelentette. Az MKP választási kampányát irányító Farkas Mihály azt az utasítást adta az Összeíró Bizottságokban tevékenykedő kommunistáknak, hogy gyengítsék az ellenzéki és szövetséges pártokat. Ukáza hatására megindult a választók tömeges kihagyása a választói névjegyzékből. A kizárások főként a kisgazdapárt 1945-ös szavazótáborát érintették. Az újonnan induló pártok szavazókörét alábecsülték, de pontos információjuk nem volt róluk. Országszerte felháborodások voltak a kizárások miatt, melyek indoka az volt, hogy a kizárt személy államvédelmi szempontból nem megbízható. Ennek ellenkezőjét, ahogy azt a törvény is megkívánta, okiratokkal bizonyítani lehetetlen volt, sőt olyan időpontokban törölték őket, mikor a jogorvoslatra sem volt lehetőség. Jellemző eset, hogy az MKP által beszervezett házmesterek egyszerűen nem kézbesítették a választáshoz szükséges papírokat, s ezeket szinte lehetetlen volt beszerezni a procedúra miatt. Nem lehet pontosan megbecsülni a kifelejtetteket, de a választásból kizártak száma mintegy 600-750 ezer is lehetett. Farkas Mihály "mentő ötlete” A választójogi törvény biztosított lehetőséget arra, hogy kék cédulák révén aki nem tartózkodik a választás napján lakóhelyén, máshol is leadhassa szavazatát. A visszaélés ötlete Farkas Mihályé volt, aki vállalta, hogy százezer kék cédulát szerez. Rajk tiltakozott ez ellen, mivel szerinte a lebukás biztos, és nagy presztízsveszteséget okozna a pártnak, de meghajolt a központi határozat előtt. A szocdemeket is bevonták, hogy lebukás esetén megoszoljon a politikai felelősség. Ôk is kaptak 60 ezer cédulát, de két nappal a választások előtt közölték a testvérpárttal, hogy mégsem fogják felhasználni azokat, sőt követelték, hogy az MKP se éljen ezzel vissza. A szocdemek végül páncélszekrénybe zárták a cédulákat. A visszaélés a hírhedté vált cédulákkal összehangolt tevékenységet igényelt. Szükség volt hamis névjegyzékkivonatokra, ezekből mintegy félmilliót ki is nyomtattak, lakcímet igazoló bejelentőlapra, pecsétre. A részt vevő pártaktivisták ezreit ki kellett képezni és utaztatni. A kék cédula könnyen hamisítható volt, nyomdatechnikai előállítása nem kívánt szakértelmet. Szavazóturné teherautókkal A főként a munkások és fiatalok köréből kialakított mozgósított szavazók teherautókon keltek a szavazókörök közötti turnéra, gyakran honvédségi, sőt szovjet rendszámmal, de használtak személyautót és kerékpárokat is. Általában egy névre 10-20 cédulát állítottak ki, melyen szerepelt egy, a szavazásra kiszemelt helyiségtől távol eső választási körzet, illetve az ottani Választási Bizottság elnökének aláírása a pecsétjével. A "rugalmas” szavazókat ellátták hamis bejelentőlapokkal. A lebukást úgy próbálták elkerülni, hogy a város határában leszálltak, és kisebb csoportokra oszolva adták le voksukat, üzemi kirándulásra vagy munkavégzésre hivatkozva. A csalók többsége meg volt győződve arról, hogy a nép ügyét szolgálják a reakciósok ellen. A Belügyminisztérium biztosította a rendőrség asszisztálását is. Ahol elkapták a szélhámosokat, bekísérésük után – felsőbb utasításra – szabadon engedték őket. Mivel a választások törvényessége felett "őrködő” belügyminiszter tétlen maradt, sőt a csalások fedezésével volt elfoglalva, a szociáldemokrata Ries István igazságügy-miniszterként utasította az ügyészeket a bejelentések kivizsgálására. Rajk László a választójogi törvényre hivatkozva kiutasította az ügyészeket a választási helyiségből. Ries erre lemondott, s pártjának többi minisztere szolidaritást vállalt az igazságügy-miniszterrel, és sztrájkba léptek. Azonban kiderült, hogy főleg a Dunántúlon – nem tudni, hogy partizánakciók voltak-e –, egyes szocdemek szintén visszaéltek a kék cédulákkal. Több mint száz százalék A névjegyzékből leadott szavazatok számát megállapítani nem lehet, mert az urnák és a jegyzőkönyvek lezárása után visszaélések történtek. Eredetileg félmilliót nyomtattak a kék cédulákból, a tervek szerint 208 ezer ilyen szavazatot akartak leadni. Péter Gábor jelentésében 63 ezer hamisan leadott szavazatról írt. Szviridov tábornok, a SZEB elnöke 110 ezer kék cédulás szavazatról beszélt, amelyből 50 ezer legális, 60 ezer illegális volt, de az adatokkal a mérgelődő szocdemeket akarta csitítani. A PDP szerint azonban félmilliót adtak le ilyen módon. Néhol a kék céduláknak köszönhetően a részvételi arány a 100 százalékot is meghaladta. Amennyiben a legtöbbet elfogadott adattal, 60 ezer körüli kék cédulás csalással számolunk, nem ez a demokratikus viszonyok között elfogadhatatlan szélhámosság vezetett a kommunisták győzelméhez, mivel csak két-három mandátumot jelenthetett. Sokkal fontosabb volt a választójognak az MKP számára kedvező megváltoztatása, többek között a majd háromnegyed millió embert érintő kizárások. Győzelem és szalámitaktika A győztes az MKP lett 22,3 százalékkal, 1 113 050 szavazattal, s a prémiumos rendszernek köszönhetően 100 mandátumot szerzett. A második legtöbb szavazatot a DNP szerezte 16,4 százalék, mégis kevesebb mandátuma lett, mint az FKGP-nek 15,4 százalék, 68 mandátum –, az SZDP-nek 17,4 százalék, 67 mandátum, mivel a prémiumrendszer a Függetlenségi Front pártjainak kedvezett, mely összesen a voksok 60,9 százalékát szerezte meg, ami csak éppen hogy meghaladta a törvényben előírt 60 százalékos küszöböt. Az országos listán elérhető 60 mandátumból 56 kaptak meg a koalíciós pártok. A szalámitaktika sikere kiolvasható a választási eredményekből. A kisgazdák és utódpártjaik (a kereszténydemokrata Barankovics István vezette Demokrata Néppárt, a Pfeiffer Zoltán által irányított Magyar Függetlenségi Párt, a Schlachta Margit által létrehozott Keresztény Női Tábor és a Balogh István nevével fémjelzett Független Magyar Demokrata Párt) 54,5 százalékot értek a választásokon. Ez majdnem megegyezik az 1945-ben még egységes FKGP eredményével, s a polgári oldalra még 1947-ben is többen szavaztak, mégis a kommunisták vezette baloldali pártok akarata érvényesült. Bevégeztetett A kommunisták győzelméhez a kisgazdapárt katasztrofális veresége és a keresztény tábor megosztottsága miatt elég volt a szavazatok 22 százaléka. Az FKGP meggyengülésével azonban meggyengült a koalíció, s mivel a Baloldali Blokk voksainak száma sem biztosította a kormánytöbbséget, újabb lépésekre volt szükség. A kisgazdák többsége az FMDP-vel szeretett volna egyesülni, de a kommunista befolyásoltságú Dobi István a koalícióba terelte a kisgazdákat. A parlamenti többség érdekében az egyik legjelentősebb polgári ellenzéki pártot, az MFP-t kellett még eltüntetni. A vádak szerint a 670 ezer szavazatot elért MFP hamis ajánlásokat nyújtott be nyolc választókerületben. Rendőrség eljárásokat kezdeményeztek a párt vezetői ellen, s Farkas Mihály –, a mentelmi bizottság elnöke – készségesen függesztette fel az MFB honatyáinak mentelmi jogát. Pfeiffer Zoltán jobbnak látta, hogy november 4-én külföldre távozzon. A hamis tanúkat felvonultató bírósági eljárások után az MFP-t feloszlatták, 49 mandátumát megsemmisítették. Ezzel a történet – a következő csaknem negyven évre – bevégeztetett.