Zsoldos Attila

Árpád-házi rémhistóriák

A középkor embere általában nem volt hosszú életű, és nem voltak azok az Árpád-ház férfitagjai sem. A dinasztia huszonhárom királyt adott az országnak, többségük pontos életkorát azonban – a születésük idejére vonatkozó adat hiányában – nem ismerjük. Teljesen tájékozatlanok mégsem vagyunk ezen a téren, hiszen szüleik életútja alapján megbecsülhető ilyen esetekben is a feltételezett időpont. Mindezeket figyelembe véve megállapítható, hogy az Árpád-házi királyok alig egyharmada érte meg a 40. életévét. Szent István (997/1000–1038) a maga feltételezett 63-71 évével vagy a bizonyosan 64 éves korában elhunyt IV. Béla (1235–1270) valóságos matuzsálemnek számított az Árpádok között.

Az Árpád-házi királyok többségét 30. és 37. éve között ragadta el a halál, de voltak, akiknek még három évtized sem adatott meg. Az esetek jelentős többségében természetes okok vezettek a király halálához, többnyire különféle betegségek, amelyekről azonban – érthető okokból – szinte semmit sem tudunk. Egyedül Könyves Kálmán (1096–1116) betegségéről ad hírt a magyar krónikás: előadása alapján valamiféle súlyos gyulladás támadta meg a fülét. II. Béla (1131–1141) korai, 30–32 éves korában bekövetkezett halála pedig aligha volt független elhatalmasodó alkoholizmusától, amelyről szintén megemlékezik a magyar krónikáshagyomány. I. Béla (1060–1063) halálát viszont egy különös baleset okozta: összeomló fatrónusa maga alá temette, és csakhamar belehalt sérüléseibe. Nincs a birtokunkban olyan történeti adat, amely megalapozottan kérdőjelezhetné meg, hogy valóban baleset történt-e.

Királyi tetem a várkapu előtt

A trónharcok gyakoriságához képest kevés királygyilkosságról van tudomásunk. Ez talán a pogány kor örökségeként az Árpádokat övező szinte vallásos tiszteletnek tulajdonítható, mindenesetre más országokban éppenséggel nem volt ritka az uralkodók megölése. A trónharcok hevessége persze megkövetelte a maga áldozatait: a XI. század közepének királyai – Péter (1038–1041, 1044–1046), Aba Sámuel (1041–1044) és I. András (1046–1060) – valamennyien a trónfosztásukat kísérő harcok során szerzett sebekbe haltak bele, haláluk azonban mégsem nevezhető királygyilkosságnak.

Mindössze két királyról állítható bizonyosan, hogy életüknek gyilkosság vetett véget. Egyiküket, IV. Istvánt saját hívei mérgezték meg. István alig néhány hónapot uralkodott (1163) a Bizánci Birodalom nagy hatalmú császárának, Komnénosz Mánuélnek (1143–1180) a támogatását élvezve unokaöccse, a törvényes uralkodó, III. István (1162–1172) ellenében. Királyságának egy csatavesztés vetett véget, amelyet követően a trónra visszatérő III. István fogságába esett, és csak úgy szabadulhatott, hogy ígéretet tett trónigénye feladására. Ennek ellenére utóbb többször is kísérletet tett a királyi hatalom visszaszerzésére. Utoljára, 1165-ben, Zimony várába (ma Zemun, Szerbia) vette be magát, ám III. István seregei ostrom alá vették, és a vár védői az ő élete árán vásárolták meg maguknak a szabad elvonulást. István holttestét temetetlenül a vár kapuja elé vetették, végül azonban – mégis csak a dinasztia egyik tagjáról volt szó – végtisztességben részesítették, és előbb Zimonyban, utóbb Székesfehérvárott temették el.

A másik királygyilkosság története közismertebb: IV. Lászlót (1272–1290) kedvelt kunjai ölték meg. Az eset 1290. július 10-én történt a Bihar megyei Körösszeg várának (ma Cheresig, Románia) közelében, és még a gyilkosok neve is fennmaradt, bizonyos Arbuz, Törtel és Kemecse törtek rá a királyra álmában. Az esemény valódi hátterének felderítését az teszi nehézzé, hogy túlságosan is sok, egyaránt hihető magyarázat merülhet fel a merénylet indítékaként. IV. László oly sok elszánt ellenséget gyűjtött össze élete végére, hogy már-már arra gyanakodhatnánk: a gyilkosságra nem is a XIII. századi Magyarországon, hanem valamikor az 1920-as évek végén, az Orient expresszen került sor. Ha sorra vesszük a lehetőségeket, a hasonlóság valóban szembetűnő.

Egy féltékeny férj?

Az akkor már évtizedek óta Magyarországon élő kunok 1282-ben fellázadtak, és a király a Hód-tónál (a mai Hódmezővásárhely közelében) véres csatában kényszerítette engedelmességre őket. A kunok egy része a csata után elmenekült az országból, a többiekben azonban nyilván mély nyomokat hagyott, hogy az édesanyja révén félig kun származású László ellenük fordult. Nem lehetetlen tehát, hogy az 1290. évi gyilkosság voltaképpen kései bosszú volt a Hód-tóért. Felmerült azonban, hogy a merénylőket nem politikai okok motiválták, hanem egyszerű szerelemféltés húzódott meg a háttérben. László ugyanis előszeretettel osztotta meg ágyát kun nőkkel, és egy német krónikás szerint a vesztét is ez okozta: egy féltékeny kun, amikor rajtakapta feleségével, megölte. Meglehet ugyanakkor, hogy csak a gyilkosság végrehajtói kerültek ki a kunok közül, és a merénylet értelmi szerzőjét másutt kell keresnünk.

Évtizedekkel később mindenesetre akadt, aki bizton állította, hogy voltaképpen a kor nagy hatalmú oligarchái közé tartozó Borsa nembéli Jakab – akit a kortársak többnyire Kopasz néven emlegettek – bujtotta fel a gyilkosokat. Mivel Körösszeg, amely mellett IV. László élete utolsó napjaiban táborozott, valóban a királlyal akkoriban éppen hadilábon álló Borsák vára volt, kézenfekvőnek tűnik a következtetés: a király a Borsák elleni katonai akcióra készült, és ezt előzte meg – még idejében – az orgyilkosság. A körülmények, amint az könnyen belátható, nagyon is valószínűsítenek egy efféle verziót. Ellene szól ugyanakkor, hogy az a forrásunk, amely Borsa Kopaszt nevezi meg a gyilkosság kitervelőjeként, abból az időből származik, jelesül 1325-ből, amikor is a Borsák napja már leáldozott. Ennek figyelembevételével nehéz elhessegetni azt a gyanút, hogy ekkor talán olyan bűnöket is igyekeztek a Borsák nyakába varrni, amelyeket voltaképpen el sem követtek.

Tovább bonyolítja a helyzetet az a feltűnő jelenség, hogy Lodomér esztergomi érsek 1290 elején kapcsolatba lépett II. András Velencében élő állítólagos unokájával, András herceggel – a IV. László halála után nem sokkal meg is koronázott III. András királlyal (1290–1301) –, mint aki biztosan tudja, hogy az országnak hamarosan új királyra lesz szüksége. Az persze, meglehetősen valószínűtlennek tűnik, hogy Lodomér állt volna a gyilkosság hátterében, ám hogy ő is a király ellenfelei közé tartozott, az kétségtelen. IV. László mind tarthatatlanabbá váló uralkodása érthetővé teszi, hogy Lodomér érsek és a magyar előkelők felvették a kapcsolatot a Velencében élő Andrással, és arra biztatták a herceget, hogy jöjjön Magyarországra. Hogy Lászlót pontosan miképpen akarták eltávolítani a trónról, azt nem tudjuk, mindenesetre a körösszegi gyilkosság megszabadította Lodomérékat ettől a gondtól.

Amint azt a IV. László halálával kapcsolatos találgatások bizonyítják, egy-egy király halála után gyakran kaptak szárnyra különféle híresztelések; a IV. László megölését féltékenységi drámaként előadó német krónikás például a „nekem úgy mesélték” fordulattal kezd bele a maga változatába. Az Árpád-házi királyokkal kapcsolatban számos hasonló történetről tudunk, amelyek többé-kevésbé megfeleltethetők a mai bulvárlapok „biztos forrás”-ból eredeztetett szenzációinak, igazolva, hogy az emberi természet nem sokat változott a középkor óta eltelt évszázadok alatt.

Rebesgetések vérfertőzésről

Ha a király váratlanul meghalt, magától értetődően merülhetett fel a gondolat, hogy valójában megölték, közhelyszámba megy ilyenkor a mérgezés gyanúja. Egy francia krónikás úgy tudta: a 48 éves korában, 1196-ban elhunyt III. Béla halála után azt rebesgették, hogy Pécs az idő szerinti püspöke, Kalán mérgezte meg. A püspök aktív szereplője volt a politikai küzdelmeknek – a korban ez a legkevésbé sem számított szokatlannak –, és ellenfelei, ha lehet, a gyilkosságnál is súlyosabb vádakkal igyekeztek befeketíteni, azt híresztelték például, hogy saját unokahúgával tart fenn vérfertőző viszonyt. A mérgezés vádjának már az állítólagos áldozat egyik fia, II. András király (1205–1235) sem adott hitelt, a vérfertőzés gyanúja alól pedig a pápa által elrendelt vizsgálat tisztázta a püspököt. Az utolsó Árpád-házi király, III. András halála után szintén lábra kelt a hír, hogy méreg végzett az uralkodóval, ez esetben sem támasztja alá azonban semmi a pletykát. Az efféle híresztelésekről olvasva tanácsos azt is megfontolni, hogy a középkori európai orvoslás színvonala mellett jó néhány, ma már rutinszerű beavatkozással gyógyítható kórság vezethetett a beteg halálához: egy vakbélgyulladás például éppúgy heves altesti fájdalmak közepette végezhetett áldozatával, mintha mérget kevertek volna az ételébe.

Jóval érdekesebbek azok a történetek, amelyek nem a halál körülményeit kérdőjelezik meg, hanem annak puszta tényét. A magyar krónika úgy tartja, hogy a trónjáról elűzött Péter királyt „foglyul ejtették és megvakították, majd Fehérvárra hurcolták, s a szörnyű fájdalom következtében rövidesen be is fejezte életét” (Bollók János fordítása). Egy XII. század elején alkotó cseh krónikás ellenben arról ad hírt munkájában, hogy Péter túlélte megvakíttatását, és még meg is házasodott feleségül véve I. Břetislav cseh herceg (1035–1055) Csehországból elűzött özvegyét. Azt, hogy mi az igazság, valószínűleg soha nem fogjuk megtudni.

Egy másik királyról, Salamonról (1063–1074) viszont éppen a magyar krónikák őriztek meg egy rejtélyes történetet. A trónjáról elűzött Salamon 1083 után elhagyta az országot, és a besenyőkhöz csatlakozott, tőlük remélve, hogy visszasegítik a királyságába. Reményei megcsalták, és 1087-ben egy besenyő–bizánci összecsapás során életét vesztette. Legalábbis így tudta a világ és a felesége, aki egy év múlva új házasságot kötött. Utóbb azonban olyan hírek keltek szárnyra, hogy Salamon életben maradt, és az Isztriai-félszigeten remeteként vezekelt bűneiért, sőt látni is vélték őt egy alkalommal Magyarországon is. Az igazság ez esetben sem deríthető ki, mindenesetre tény, hogy az isztriai Pola (ma Pula, Horvátország) városának környékén szentként tisztelték a száműzött királyt és állítólagos sírját is ismerték.

Kalandregénybe illő történetek ugyanakkor a dinasztia meg nem koronázott tagjaival kapcsolatban is fennmaradtak. 1290-ben ugyanis akadt egy merész szerencselovag, aki megpróbálta IV. László 1278-ban meghalt öccsének, András hercegnek kiadni magát. A kísérlet balul sült el, mert bár IV. Béla Lengyelországban élő lánya, Kinga felismerni vélte unokaöccsét az illetőben – ahogy az már az efféle történetekben lenni szokott, egy jellegzetes alakú anyajegy jutott ebben kulcsszerephez –, mindez nem hatotta meg különösebben III. András embereit, és rövid úton eltették láb alól az alkalmatlankodó ál-Andrást. Sajátságos, hogy évtizedekkel később, 1317-ben egy újabb ál-András tűnt fel. Ekkor Sancho mallorcai (1311–1324) és Róbert nápolyi király (1309–1343), a Magyarországon uralkodó I. Károly (1301–1342) nagybátyja levélváltásából értesülünk arról, hogy egy Mallorcán lefülelt ismeretlen azt állítja magáról, hogy ő IV. László magyar király öccse. Az ügy további fejleményeiről ez alkalommal sincs tudomásunk.

A teljes cikk a 2015 NYáR számunkban olvasható.

Rendelje meg a kiadványt!
megrendelem a számot
Kedvezményes előfizetés egy évre (4 szám)
Bankkártyás vásárlás esetén 25% kedvezmény

A 4. lapszámot ajándékba adjuk.

6368 Ft helyett

4776 Ft

Banki átutalás, csekkes fizetés esetén 20% kedvezmény

6368 Ft helyett

5085 Ft

Előfizetek a magazinra
kérdésem van az előfizetéssel kapcsolatban
X
Megjelent a Múlt-kor történelmi magazin 2017. nyári száma