200 éve született Szemere Bertalan

2012. augusztus 27. 11:25 MTI

Kétszáz éve, 1812. augusztus 27-én született a Borsod megyei Vattán Szemere Bertalan, az első felelős magyar kormány belügyminisztere, az 1848-49-es szabadságharc idején, a Függetlenségi Nyilatkozat elfogadása után Magyarország miniszterelnöke.

Korábban

Szemere elszegényedett nemesi családból származott. 1832-ben a sárospataki jogakadémián végzett, ekkorra már kiválóan beszélt latinul, olaszul, németül, angolul és franciául. Megyei szolgálat után királyi táblai jegyző és a pozsonyi diétán Palóczy László mellett "kiskövet" (országgyűlési követségi írnok) lett. Az országgyűlési ifjak egyik vezéreként voltaképpen a karzaton vált ügyvéddé. 1834-től Borsod vármegye aljegyzője, 1836-tól táblabírája volt. 1836-37-ben európai körutat tett, tapasztalatairól írott könyve 1840-ben meghozta számára az MTA levelező tagságát. 1841-től az egri járás főszolgabírája, 1846-tól Borsod vármegye másodalispánja, az 1843-44-es és az 1847-48-as diétán Borsod megye követe volt, tőle származik az első szerzői jogi törvény tervezete.

Az 1848. márciusi forradalom győzelme után Szemere szervezte meg a miniszterelnöki irodát és tagja lett az ideiglenes kormány szerepét betöltő Miniszteri Országos Ideiglenes Bizottságnak. Hivatalosan 1848. április 20-án lett az első felelős magyar kormány belügyminisztere, e minőségében rá hárult az új államapparátus kiépítése, a vezető tisztségviselők kijelölése, az új törvények kihirdetése és életbeléptetése, a kormány hivatalos lapjának megindítása. Jelentős szerepet vállalt a nemzetőrség felállításában, egyre bővülő feladatait az állandóan gyarapodó kormánybiztosok munkájának összefogásával igyekezett ellátni. Ő szervezte az 1848. nyári első népképviseleti országgyűlési választások lebonyolítását is.

A Batthyány-kormány szeptemberi lemondása után az uralkodó megtagadta az új kormány kinevezését, a végrehajtó hatalommal ezután az országgyűlés az Országos Honvédelmi Bizottmányt ruházta fel. A testületbe október 1-jén beválasztották az egyetlen miniszterként hivatalban maradt Szemerét is, akit Kossuth Lajos az igazságügyi teendők ellátásával bízott meg. Szemere december közepétől Felső-Magyarország teljhatalmú kormánybiztosaként Miskolcon vett részt a felső-tiszai hadtest újjászervezésében, majd a tavaszi hadjárat gazdasági alapjainak biztosításában.

Amikor az 1849. márciusi olmützi oktrojált alkotmányra válaszul 1849. április 14-én a magyar országgyűlés elfogadta a Habsburgok trónfosztását kimondó Függetlenségi Nyilatkozatot, a kormányzó-elnökké választott Kossuth mellett május 2-ától a belügyminiszteri és kormányfői tisztet töltötte be. Szemere érdeme volt a román emigránsokkal kötött "megbékélési tervezet" előkészítése, a nemzetiségi és a zsidóemancipációról hozott törvényjellegű országgyűlési határozatok beterjesztése és megszavaztatása.

1849. július 30-án a minisztertanács gr. Batthyány Kázmérral együtt rendkívüli hatalommal felruházva a fővezér Görgey Artúr táborába küldte, hogy keresse az alkalmat az orosz inváziós sereggel való tárgyalásra, de a küldetés meghiúsult. Szemere még részt vett a Görgeyt diktátorrá kinevező, augusztus 11-i aradi minisztertanácsi ülésen, ahonnan még Kossuthnak a kormány lemondására vonatkozó bejelentése előtt távozott. A szabadságharc vezetői közül augusztus 24-én az utolsók között menekült Törökországba, az ország elhagyása előtt Orsova környékén elásta a Szent Koronát.

Szemere nem Kossuthot követte az emigrációba, mivel a két politikus viszonya mindig is feszültségekkel volt terhes, hanem angol útlevéllel Isztambulból Párizsba utazott, ahol egy év múlva családja is csatlakozott hozzá; itthon 1851-ben in contumaciam (távollétében) halálra ítélték. Szemere - mivel Kossuthtal ellentétben soha nem mondott le tisztségéről -, úgy vélte, őt illeti a magyar emigráció vezetése. Amikor ezt Kossuth megakadályozta, elkeseredett, rágalmazásoktól sem mentes kampányt kezdett, amelyben Görgeyt is árulónak bélyegezte, s társai körében is egyre inkább elszigetelődött.

Az emigrációban felesége megmentett vagyonából éltek, Szemere vállalkozásokkal próbálkozott, de sikertelenül. Politikai kudarcai, kilátástalan anyagi helyzete megviselte idegeit, s kitört rajta az elmebaj. Felesége, megmaradt barátai kegyelmet eszközöltek ki számára, de már csak élőhalottként térhetett haza 1865 januárjában. Élete hátralevő részét Pesten, elmegyógyintézetben töltötte, ott is halt meg 1869. január 18-án.