Az Oszmán Birodalom vérengzései

2012. március 28. 16:36

A Török Birodalom legmagasabb posztjaiért legtöbbször vérig menő küzdelem zajlott, s a győztes szultán rokonságának életét sem kímélve igyekezett elkerülni egy újabb polgárháborút. Uralmának legfőbb segítői a hóhérok voltak.


Az Oszmán Birodalom hóhérai soha nem ismertek kegyelmet. A tizenéves II. Oszmán szultán 1622 májusában gyötrelmes halált szenvedett – ahogy a krónikás fogalmazott – a „herék összenyomása” által, amit Pehlivan, az olajbirkózó rendelt el. Az Oszmán Birodalom – amely magába foglalta a mai Törökországot, a Balkánt, Észak-Afrika jelentős részét és a Közel-Keletet – története tele van megdöbbentő erőszakos cselekedetekkel, amit a társadalom legmagasabb rétegei és legerősebb tagjai irányítottak.

A birodalom 17. század eleji hanyatlása azon a ponton következett be, amikor az uralkodócsalád jelentős részét kiirtották. Ha egy szultán meghalt, a legidősebb fia követte őt a trónon. Előtte az oszmán öröklést a 15. században a II. Mehmed által elfogadott „testvérgyilkosság törvénye” szabályozta: a figyelemreméltó jogszabály nemcsak megengedte, hanem kötelezte azt a családtagot, akinek sikerült megragadnia az uralmat és elfoglalni a trónt az öreg szultán halála után, hogy meggyilkolja az összes fiútestvérét (beleértve a nagybácsikat és unokatestvéreket is) annak érdekében, hogy csökkentse egy esetleges lázadás vagy polgárháború kockázatát. Habár a törvényt nem mindig alkalmazták, 150 év alatt az uralkodóház legalább 80 tagjának halálát eredményezte. Ezen áldozatok közül 19 fő III. Mehmed szultán testvérei közül került ki, néhányan még csak csecsemők voltak, legtöbbjüket egy selyem-zsebkendővel fojtották meg fivérük 1595-ös trónralépése után.

A hiányosságok és kegyetlenkedések ellenére a törvény általában biztosította a szultán nyugalmát a trónon. A 16. századra azonban megváltozott a politika természete. 1600 körül a szultáni család generációit, s nem kívánt testvéreit tartották fogva az isztambuli Topkapi palotában addig, amíg néhány évtizeddel később szükség nem lett rájuk. A szultáni foglyok ágyasokkal vigasztalódhattak szigorúan korlátozott üdüléseik során. Ez a tény jól demonstrálja a birodalom későbbi történetének visszásságait, hiszen nem ezek cellák voltak a legalkalmasabbak arra, hogy a világ valaha volt egyik legnagyobb államát igazgató vezetőit kitermeljék.

Sok éven át a Topkapi saját maga fizetett néma vallomásaival az oszmán kíméletlenségért. Ahhoz, hogy a palotába léphessen, a látogatónak át kellett haladnia a birodalmi kapun, amelynek mindkét oldalát a közelmúltban kivégzett bűnözők fejei díszítették. A következő terem a törvényszéké, amelynek központjában az ún. példakövek álltak: ezek tulajdonképpen márvány kivégzőeszköz-kellékek voltak, itt került sor az előkelőségek lefejezésére, ha valamilyen módon megsértették a szultánt. A tömeges kivégzésekre emlékeztetőül a központi kapunál további figyelmeztető jeleket halmoztak fel: például levágott orrokat, füleket és nyelveket.

A halálbüntetés annyira gyakori volt az Oszmán Birodalomban, hogy volt egy kút, amely kifejezetten arra szolgált, hogy a hóhér és segéde munkájuk végeztével kezet moshassanak benne, időnként pedig a szultáni család vagy a magasabb rangú tisztviselők rituális fulladásának helyszínéül szolgált. „Ez a kút volt a szultánok alattvalói feletti korlátlan uralmának legfélelmetesebb szimbóluma, a gyűlölet és a félelem legjobb kifejezőeszköze” – mondta Barnette Miller történész. Ezt az eszközt különösen gyakran használták I. Szelim (1512-1520) rövid, mindössze nyolc éves uralma alatt, amely során a szultán hét nagyvezírt és nem kevesebb mint 30 ezer alattvalót gyilkoltatott le.

Címkék

Játsszon!

Mi volt a haradzs?

Történelmi adattárak

Mi történt a szülinapomon?

Adja meg e-mail címét, és hetente megküldjük Önnek a Múlt-kor legjobb írásait!

X
Megjelent a Múlt-kor történelmi magazin 2014. nyári száma