Ügynökök kíméljenek!

2011. január 10. 09:05

A teljesség igényére törekszik az a Soós Viktor Attila, Szabó Csaba és Szigeti László szerkesztette, az elmúlt négy évtized egyházüldözését bemutató könyv, amely a rendszer első számú vezetőit és az egyházi elhárítás irányítóit mutatja be.

Korábban

„Az egyházüldözés kutatásakor nem vezetheti az egyházat a bosszúállás szelleme” – hangzik Erdő Péter útmutatása, amelyet a bíboros az Egyházüldözés és egyházüldözők a Kádár-korszakban című tanulmánykötet bevezetőjében ajánl iránytűként a téma kutatói figyelmébe. Már a kötet fellapozása során kiviláglik: az intelem célba ért, a könyv – bár annak hangvétele érthető módon a különálló tanulmányok miatt eltérő, hol pattogósabb, hol magába néző, tanító jellegű, de semmi esetre sem vádaskodó – zsinórmértékéül végig a tárgyilagosság, a higgadt önreflexió szolgált.

A tanulmánykötet legnagyobb erőssége ökumenikusságában, a történelmi egyházak közös problémafelvetésében rejlik, amit már önmagában az a tény is ékesen bizonyít, hogy a dolgozatok döntő többsége egyazon esemény, a Magyar Katolikus Egyház, a Magyarországi Református Egyház és a Magyarországi Evangélikus Egyház szervezésében tavaly májusban megrendezett konferencia előadásaiból során születtek, s kerültek szerkesztés alá.

Méltánytalan lenne, ha a kötet alapján a rendszerváltás óta eltelt húsz esztendő alatt végzett (vagy el nem végzett) egyházi múltfeltárás felett mondanánk ítéletet, hiszen a könyv erre meg sem próbál kísérletet tenni. Különösen azért, mivel az egyházak meglehetősen későn – a történészi szakma és a közvélemény mind harsányabbá váló philippikái előtt (is) behódolva – vették észre a lelkükre immáron másfél évtizede ólomsúllyal nehezedő, kiáltó korparancsot. Először az evangélikusok (2005) határozták el, hogy saját tényfeltáró bizottságot hoznak létre múltjuk feltárása érdekében, majd a sorban a katolikusok következtek, s megalapították a Lénárd Ödön Közhasznú Alapítványt, végül a reformátusok 2009-es zsinatukon döntöttek az egyházuk elmúlt négy évtizedes történetének kutatását végző bizottság felállítása mellett.

Ezekről a jelentésekről jóformán csak egyházi, akadémiai körökben lehet hallani, a média ingerküszöbét a legritkább esetben érik el, ezért is örvendetes, hogy egyháziak és – a jórészt a Fehér Holló munkacsoporthoz kötődő – civilek kooperációjának köszönhetően a kezünkbe vehetünk egy az elmúlt rendszer egyházirányítását felvillantó kötetet. A könyv szakítani próbál azzal a közkeletű, vádként megfogalmazott sommás nézettel, miszerint a közelmúltbeli egyházkutatás befelé forduló, „szenvedéstörténet-központú”, csak a „kimeneti” oldalt vizsgálja, s kimerül az egyházat ért sérelmek felhánytorgatásában. Már a cím is arra utal, hogy a huszonhárom önálló tanulmány sokkal inkább a rendszer irányítóit veszi célkeresztbe, s magát a folyamatot tekinti át, a „személyeskedés” vádja pedig csak a tartótiszteket illetően merülhet fel.

„Minden legálisan létező szervezetnek volt valamilyen szinten egyházpolitikai feladata is” – írja Köbel Szilvia az egyházüldözés szolgálatába állított pártállamot vizsgáló dolgozatában. A szerző ebben sorra veszi a legfontosabb döntéshozókat; először is magát a pártot. Azt a pártot, amelyen belül a világnézeti kérdésekben az agitációs és propagandaosztály volt a felelős az előkészítő munkáért, s amelynek központi vezetése határozta meg az Állami Egyházügyi Hivatal státusával kapcsolatos kérdéseket.

A hatósági végrehajtás az állami szervek feladata volt, így az ÁEH, a megyei egyházügyi titkárok, az országgyűlés (igaz, az ÁEH felállításáról határozó 1951. évi I. törvény volt az utolsó, amely egyházi témában született), a belügyminisztérium (ennek keretében működött az egyházi reakcióval foglalkozó III/III-as csoportfőnökség), az Elnöki Tanács, a minisztertanács, vagy éppen az egyházi személyek ki-és beutaztatását véleményező külügyminisztérium. Nem maradtak szerep nélkül a pártirányítás alatt álló társadalmi szervek, szervezetek sem, így a Hazafias Népfront, az Országos Béketanács, a SZOT, vagy a KISZ.

Szintén a szintetizálás, a folyamat teljes körű bemutatásának igénye húzódik meg Szabó Csaba tanulmánya mögött, amely a 20. század második felének kelet-közép-európai egyházüldözési gyakorlatát veszi sorra. „Fontos, hogy az egyes egyházakat, felekezeteket egymás mellett vizsgáljuk, mert a kommunista egyházüldözés nem egyes vallási irányzatok ellen, hanem általában a vallás és a vallásosság ellen irányult, azt minden egyház és felekezet kollektíven elszenvedte” – hangzik a tézis, amely egyúttal a következő tanulmányok felvezetéseként is értékelhető. (Harmath Károly a jugoszláv, Tamási Zsolt a román, Bohán Béla a kárpátaljai, Pucilowski József pedig a lengyel egyházüldözést teszi nagyító alá.)

Az ügynökkérdést természetesen a maga részéről nem kívánja a szőnyeg alá söpörni a könyv, bár tény, hogy aki szenzációt, újabb, közszájon forgó nevek mediatizációját várja, annak csalódnia kell – így válik a könyv – ha lehet így fogalmazni – hiányossága az egyik legfőbb erősségévé, mivel legalább ilyen színes a Nógrád megyei ÁEH-megbízott, Kiss István pályafutásának képe. „A költségek megszerzése végett apja napszámot vállalt, az így kapott pénzből krumplit vásárolt. Szekérre rakta az árut, amit ki is pakoltak a kollégium pincéjébe, ám ekkor megjelent egy bizonyos Halmos prelátus, aki azt mondta: a krumpli kicsi, hozzanak inkább Szabolcsból, ott nagyobb terem (…) Ez olyan hatással volt a tizennyolc éves fiatalra, hogy szembefordult a vallásgyakorlással, és a Népi Kollégiumok Országos Szövetségéhez (NÉKOSZ) társult” – olvasható a megyei egyházirányító szellemi odüsszeiája.

Az antropológiai megközelítés hangsúlyozása természetesen nem jelent egyet az önigazolás akceptálásával (ezt sem Kiss István, sem a szerző nem teszi meg), mindössze arról van a szó, hogy a szerző aláhúzza: a visszaemlékezés a „rendszer középszintjén mutat rá azokra az emberi jellemzőkre, személyes sorsokra és politikai szituációkra, amelyek a diktatúra világát helyi és országos szinten egyaránt befolyásolták”. Örvendetes, hogy a szerző megyei szintű forrásanyagot dolgozott fel, ezáltal bepillantást nyerhetünk az egyházirányítás alsóbb, egyáltalán nem elhanyagolható területének részleteibe.

Gyakorta hangzik el az a vád, hogy a kutatók az ügynökök túldimenzionálásának rabjai. A kötetben egyetlen ilyen hálózati személy nem kerül nagyobb terjedelemben terítékre, ellenben sokkal pontosabb képet kaphatunk az operatív munka igazi irányítóiról. Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára Állományában fellelhető oktatóanyagokból például megtudhatjuk, hogyan nézett ki egy „ideális tartótiszt”; milyen hangsúllyal szerepeltek a világnézeti, politikai és erkölcsi követelmények; mekkora súllyal esett latba a tiszt személyisége; a szakmai követelmények; az érzelmek; az általános intelligencia; vagy éppen a pedagógiai-pszichológiai szempontok.

Érdekes kérdéseket feszeget Jason Wittenberg, aki a mezőgazdaság kollektivizálása és a vallásgyakorlat, illetve vallásos hit gyengülése között mutatott ki kapcsolatot. Bögre Zsuzsa mikrotörténeti megközelítéssel, az oral history repertoárjának széleskörű felhasználásával a kuláküldözés (Besenyőtelek) és a helyi katolikus élet elsorvasztása között vélt felfedezni ok-okozati összefüggést.

Nem lenne teljes a kádári egyházpolitika vizsgálata, ha a kötet legalább egy-két tanulmány erejéig nem térne ki a magyar-szentszéki kapcsolatok analízisére. A könyvben a vatikáni kapcsolatok két neuralgikus pontja: a Mindszenty-kérdés és a magyar emigráns papokat nevelő, ezáltal állambiztonsági kockázatot jelentő Pápai Magyar Intézet felett való diszponálás körüli kötélhúzás kerül terítékre.

Előbbi egy teljesen új keletű megközelítésből, az őrzők szemszögéből vizsgálja a problémakört. A bíborost 1955. november 2-án szállították a Nógrád megyei Felsőpeténybe, ahol az egykori Almássy-kastély két szobájában helyezték el. A tizenhét fős őrség vezetését Németh Hugó, egy foglalkozását tekintve szűcssegéd, majd az ÁVO ranglétráját végigjáró rendőr őrnagy látta el. Miután 1971-ben a bíboros tizenöt év után kiszabadulhatott az Egyesült Államok budapesti követségéről, „és megszűnt az ellenállás szimbólumaként létezni”, az emigrációs évek vették kezdetét. A főpap megfigyelésén tizenöt osztály osztozkodott, amelynek kulcsfigurája Kiss Oszkár rendőr alezredes volt.

Kállai Gyula 1957-ben jelentette ki, hogy a protestáns egyházakkal lehetőleg megegyezésre kell törekedni, üldözni pedig a katolikusokat kell, s ebből a többi egyház majd levonja a megfelelő következtetéseket. Mivel hazánkban a legtöbb sérelem a katolikusokat érte, értelemszerűen a tanulmányok is sokkal nagyobb terjedelemben foglalkoznak a legnagyobb magyarországi egyházzal. Figyelemreméltó azonban Kósa László dolgozata, aki úttörőként a különböző levéltári forrásokat felhasználva a református ifjúság vallásgyakorlatát, és az ebben unos-untalan összeesküvést, bomlasztó tevékenységet látó hatósági eljárást veszi górcső alá, míg Kiss Réka a református egyházi pereket hasonlítja össze a katolikusokat ért megtorlással.

Szinte mindegyik tanulmány kitér az 1956 előtti és utáni egyházüldözés gyakorlati megvalósítás különbségeinek bemutatására, a karhatalmi eszközök irányából az operatív munka felé tett lépések, azok viszontagságai, a káderproblémák, s a hálózati személyek között lezajlott generációváltás körülményeire. Ennek stációit veszi sorba Bánkuti Gábor, aki a szerzetesek elleni hatósági eljárások példáján szemlélteti az 1953 és 1955 közötti, „pre-kádárinak” nevezett változásokat, röviden kitérve az 1955-ben a magyar szolgálatoknak kiosztott, a Vatikán elleni hírszerző munka körülményeire.

Egyházüldözés és egyházüldözők a Kádár-korszakban. Szerk. Soós Viktor Attila-Szabó Csaba-Szigeti László. Szent István Társulat/Luther Kiadó. Budapest, 2010. 398 oldal, 1800 Ft.