Vörösterror az „alkotmányosság templomában” – mit kerestek a Lenin-fiúk az Országházban?

2016. március 22. 15:45

URL: http://mult-kor.hu/vorosterror-az-alkotmanyossag-templomaban---mit-kerestek-a-lenin-fiuk-az-orszaghazban-20160322

Nem akad még egy olyan korszak a magyar történelemben, amelynek során a politikai rendőrség olyan rendhagyó helyszínt választott volna főhadiszállásul, mint a tanácsköztársaság idején a Belügyi Népbiztosság Politikai Nyomozó Osztálya. A kommün politikai rendőrsége ugyanis az Országház főrendiházi szárnyban rendezkedett be. A tanácsköztársaság kikiáltásának 97. évfordulóján mutatták be B. Müller Tamás Vörösterror az Országházban, 1919 című munkáját. 

Lenin-fiúk csapata vonul egy temetési menetben Budapesten (MTI)

Miért éppen az Országház?

Bellavics István, az Országgyűlés Hivatala Közgyűjteményi és Közművelődési Igazgatóságának vezetője köszöntőjében hangsúlyozta, hogy a Vörösterror az Országházban, 1919 című kötet előzményei egészen a tér átalakítását célul kitűző Steindl Imre Programig vezethetők vissza, amelyben a Kossuth térre a „nemzet főtereként” is hivatkoztak. Ez a koncepció adta az ötletet az Országgyűlés Hivatala által kiadott Nemzet Főtere Könyvek sorozat elindítására, amelynek első darabjaként jelent meg nemrég B. Müller Tamás könyve. Bellasics kifejtette, hogy a Magyarország 20. századi történetét alapjaiban meghatározó öt rendszerváltó esemény a „nemzet főtere” történetén is jól nyomon követhető.

A bevezetőt követően a szerző kapott szót, aki hangsúlyozta: egyedülálló eset, hogy egy diktatúra terrorja részben az Országházban valósult meg, abban az épületben, amely a 20. századi magyar történelem esszenciáját hordozza. A történész munkája során, egy régi újságcikkben talált rá a témára, amely az elmúlt közel száz év során meglepő módon kikopott a történelmi köztudatból, holott alapját kellene képezze a magyar nemzeti identitásnak. Mint B. Müller elmondta, kutatásai során számos kérdés merült fel benne, amelyekre a könyvében igyekezett választ adni: miért pont az Országházban rendezkedett be, és hogyan működött a politikai rendőrség? Kik voltak az áldozataik és mi történt velük? Miért nem tudunk erről a kérdésről semmit?  

A történész kifejtette, hogy megfelelő szakirodalom hiányában levéltári kutatásra – a Magyar Nemzeti Levéltárban a témával kapcsolatban található anyagokra, valamint a tanácsköztársaság bukása után megindított büntetőeljárások során keletkezett, Budapest Főváros Levéltárában található dokumentumokra – alapozott műve elkészítésekor, de a kommün idején az épületben fogva tartott személyek memoárjait is felhasználta (itt raboskodott többek között Darányi Ignác későbbi miniszterelnök, Hegedűs Lóránt későbbi pénzügyminiszter, valamint a dualizmus korának talán legnevesebb újságírója, Rákosi Jenő is).

A fiatal kutató az egyik fent említett kérdésére (miért pont a klasszikus rendőri főhadiszállásnak nehezen nevezhető Országházat választotta a politikai rendőrség székhelynek) igyekezett a rendezvényen választ adni. A történész kifejtette, 1919 elejétől már az épületben működött a budapesti lakáshivatal, valamint a belügy útlevélosztálya, májusban pedig ide költözött a Korvin Ottó által vezetett Politikai Nyomozó Osztály is. B. Müller szerint ennek elsődleges oka az volt, hogy az Országház az új elit által megtagadott 1918 előtti rendszer, a polgári Magyarország szimbóluma volt, amelyet már Steindl Imre is az „alkotmányosság templomának” nevezett. A kommunisták ezzel kívánták jelezni: sikerült legyőzniük a régi Magyarországot.

Private Sentinel

Terroristákból mártírok

Bödők Gergely, az Eszterházy Károly Főiskola doktorandusza méltatásában kiemelte, hogy a kommunista hatalomátvétel a 20. századi magyar történelem talán legradikálisabb fordulata volt. A Magyarországi Tanácsköztársaság kikiáltása után, március 26-án megalakították a Vörös Őrséget, és még ugyanebben a hónapban létrehozták a Lenin-fiúk (eredetileg csak Szamuely csoportját hívták így) néven ismert karhatalmi alakulatokat.    

A történész röviden összefoglalta, 1919 óta hogyan változott a tanácsköztársaságról kialakult kép. Míg 1919 decemberében rendőri alakulatokkal kellett biztosítani a vörös terror egyik kulcsszereplője, Cserny József és társai kivégzésének helyszínét, és a Horthy-korszakban végig a karhatalmisták terroristának bélyegzése, valamint a tanácsköztársaság teljes elutasítása határozta meg a közbeszédet, addig 1945 után radikális fordulat következett be, és kialakult a piedesztálra emelt kommün Horthy-korszakban uralkodó képpel szemben megfogalmazott ellenkultusza. Kikiáltásának 40. évfordulóján a tanácsköztársaság időszaka már a magyar nemzet 20. századi történetének csúcspontjaként jelent meg. Árkus József, a Parabola későbbi műsorvezetője 1960-ban már Lenin-fiúk címmel jelentetett meg könyvet. A szerző a kivégzett karhatalmistákat művében egyenesen mártíroknak nevezte.

A vörösterror kifejezés ezzel szemben csak az 1970-es évek közepén bukkant fel a történettudományi munkákban, és még ekkoriban is rendkívül óvatosan közelítettek a kérdéshez. Bár a rendszerváltást követően megnyílt az út a téma átfogó vizsgálatára, a harag és részrehajlás nélküli, monografikus feldolgozás még mindig hiányzik.

B. Müller Tamásnak a fenti historiográfiai diskurzusba kapcsolódó kötete kapcsán a történész kifejtette: annak ellenére, hogy az alapvetően két részre osztható munka (a bevezető tanulmányt több szövegtípusból álló forrásközlés követi) egy partikuláris témát jár körül, valójában globális, a szűken vett tematikán túlmutató jelenségeket mutat be. A kötet leszámol a tanácsköztársasággal kapcsolatos legendákkal (többek között a Lenin-fiúk eredetmítoszával, miszerint Lenin 1919. májusi, Szamuely Tiborral való moszkvai találkozóján ezüst sapkarózsákat küldött magyarországi „fiainak”), és a szerző kellő súllyal veszi figyelembe a világháború eseményekben játszott „aligha túlbecsülhető” jelentőségét.

Bödők egyedüli kritikaként azt fogalmazta meg, hogy a fehérterrorra való utalás nem jelenik meg kellő súllyal a munkában, holott – hiszterizált közéletünket figyelembe véve – ilyesfajta gesztusokra nagy szükség lenne. Összességében azonban egy higgadt, szakszerű kötetről van szó, amelyben az érdeklődők minden, a témával kapcsolatos releváns dokumentumot megtalálnak – zárta beszédét a történész.    

A könyv másik méltatója, Vörös Boldizsár történész, a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa szerint B. Müller Tamás kötetében egy jó bevezető tanulmánnyal indít, amely remekül mutatja be, hogyan alakult ki a politikai rendőrség, miért éppen az Országházat választották, és ott milyen tevékenységet fejtette ki, de emellett a kiválogatott forrásokat is érdemes elolvasni. A szerző érdemeként hozta fel, hogy a kiválogatott dokumentumokat megfelelő kritikával kezelte.

A történész sajnálatát fejezte ki amiatt, hogy a szerző nem foglalkozik azzal, hogyan alakult az Országház sorsa a tanácsköztársaság bukását követő hónapokban, és a volt politikai nyomozók (például Bárány Mihály és Takács József) memoárjaiból egyetlen részletet sem közölt, pedig ezen szemelvényeknek az áldozatok narratívájával történő szembeállítása átfogóbb képet nyújtana a témáról, egyúttal a nyelvhasználatbeli különbségekre fókuszáló elemzésre is lehetőséget adott volna. A kutató azonban hozzátette, a politikai nyomozók visszaemlékezéseinek kötetből történő kihagyása nyilvánvalóan koncepcionális okokra vezethető vissza, és korántsem a szerző tájékozatlanságára mutatnak rá, mivel nem kérdés: ezeket a memoárokat B. Müller Tamás ismeri.

A történész kitért még bizonyos formai hibákra, elismerően nyilatkozott viszont a könyvben elhelyezett képekről és alaprajzról. Mint kiemelte, a fiatal (elsőkönyves) szerző műve „gondosan elkészített, érdekes munka”. A rendezvény végén B. Müller Tamás (valamint zárszavában Bellavics István is) röviden kifejtette, a méltatók (nem mellesleg a könyv lektorai) által felvetetett kritikák jogosak, és csak a kidolgozott koncepció által szabott határoknak tudható be, hogy bizonyos kérdések tárgyalása nem része a kötetnek.