Vérrel megfizetett hódítás – Cortés és az azték birodalom bukása
2015. november 23. 08:35
URL: https://mult-kor.hu/verrel-megfizetett-hoditas---cortes-es-az-aztek-birodalom-bukasa-20151123
1518-ban Diego Velázquez, a néhány évvel korábban meghódított Kuba kormányzója egy veszélyes expedíció vezetésével bízta meg beosztottját, a nála 20 évvel fiatalabb Hernán Cortést. Az újonnan meghódított terület vezetője azonban – tekintettel a kettejük között meglévő feszült viszonyra – az utolsó pillanatban visszavonta döntését, és maradásra szólított fel Cortést. De a 33 éves kalandvágyó fiatalember nem hátrált meg, és a parancs ellenére 1519 februárjában seregével együtt elhagyta Havanna kikötőjét. Megkezdte embert próbáló küldetését, amely során sok katonája vesztette életét, akik azonban túlélték, megkapták jutalmukat: lábuk előtt hevert az Azték Birodalom.
Útban a gazdagság felé
Hernán Cortés szinte teljes egészében saját pénzéből hozta létre hadseregét, amellyel nekivágott a Yucatán-félszigetnek. Az egyetlen feltétele az volt, hogy nevezzék ki főkapitánynak, vagyis teljhatalmat kívánt a hajón utazó emberek és szállítmány fölött. Cortés a legtöbb felfedezőhöz hasonlóan az őslakosoktól hallott szóbeszédek miatt döntött úgy, hogy nekivág a kockázatos útnak, amelyek a hegyeken túli arannyal és ezüsttel töltött városokról, káprázatos civilizációkról és napfénytől ragyogó házakról szóltak.
A hódítók 1519. február 10-én 11 hajóval, 600 emberrel, 300 teherhordó antillai indiánnal, valamint 17 lóval indultak útnak Havannából. A flotta elsőként Cozumel szigetén kötött ki. Nem sokkal a földet érés után Cortés egyik kapitányával, Pedro de Alvaradóval máris gondok akadtak. Azzal vádolták, hogy ellopott néhány tyúkot az indiánoktól; Cortés figyelmeztette, hogy nem azért jöttek idáig, hogy raboljanak, hanem hogy letelepedjenek és tovább bővítsék Spanyolország tengerentúli területeit.
Néhány nappal később pedig már csatában is kipróbálhatták magukat a kalandorok: Tabasco régióban több mint 20.000 azték harcos ellen aratott hatalmas győzelmet a spanyol sereg. Bár a hódítók nagy katonai fölényben voltak az obszidián kardokkal harcoló indiánokkal szemben, Cortés már ekkor világosan látta, hogy az expedíció korántsem lesz sétagalopp. A konkvisztádor nem tudhatta, hogy az azték uralkodó, II. Moctezuma ekkorra már tudott a külföldiek jelenlétéről, ugyanis futárai jelentettek neki a tabascói történésekről. Közben Cortés és serege tovább menetelt a főváros, Tenochtitlán felé. A spanyolok az út során számos törzzsel kötöttek egyezséget: amennyiben hagyják a hódítókat nyugodtan haladni céljuk felé, visszanyerhetik függetlenségüket.
A nagy Moctezuma halála
A spanyolok 1519. november 8-án érkeztek meg Tenochtitlántba. A helyiek – élükön magával II. Moctezumával – kezdetben jól fogadták az idegenek jelenlétét. De ahogy teltek a napok, a nyugtalanság egyre nőtt az aztékok között, miután látták, hogy a jövevények felfedezték az Axayácatl-palota (itt szállásolták el őket) egyik fala mögött elrejtett rengeteg arany- és ezüstkincset. A vendégek leplezetlen öröme világosan megmutatta, hogy valójában a meggazdagodás reményében keresték fel a területet.
A spanyolok mohóságukban elhatározták, hogy túszul ejtik Moctezumát. Mialatt az Axayácatl-palotában megszületett a döntés az uralkodó fogságba vetéséről, a Yucatán-félsziget partjai felé egy felfegyverzett kontingens közeledett Velázquez kormányzó parancsára, hogy letartóztassák a főkapitányt és nélküle folytassák tovább a hódítást. Amint Cortés értesült a veszélyről, 150 főből álló csapatot hagyott a városban, a többiekkel együtt pedig útnak indult, hogy szembeszálljon a Pánfilo Narváez vezette sereggel.
A csata Cortés javára dőlt el, akinek serege az ütközet után 1500 katonával, 90 lóval és 30 darab löveggel gazdagodott – a legyőzöttek ettől kezdve őt szolgálták. A nagy öröm azonban nem tartott sokáig, mivel hírvivői értesítették, hogy Tenochtitlánban az aztékok fellázadtak, és a spanyolok kénytelen voltak az Axayácatl-palotában elbarikádozni magukat.
Amikor Cortés 1520. június 24-én visszatért a fővárosba, az ostromlottak helyzete teljesen reménytelen volt. A feldühödött aztékok ellen Pedro de Alvarado vezérletével küzdő spanyolok már a megadást fontolgatták. Élelmiszerük már jó ideje elfogyott, ráadásul egy életben maradt lovuk sem volt, amit megfőzhettek volna. Az erősítésnek azonban sikerült behatolnia a palotába, mivel az aztékok tudták, a spanyolok zárt térben sebezhetőek. Cortés és katonái tudtukon kívül egy halálos csapdába léptek be.
Az épületben rekedt hódítók végül Moctezumát kérték meg, segítse ki őket. Az azték uralkodó felment a palota tetejére, hogy jobb belátásra bírja népét, az összegyűlt tömeg azonban azzal vádolta, hogy eladta magát a spanyoloknak. Elkezdték kővel dobálni, és három nappal később belehalt sérüléseibe. Sokan azt mondják, valójában nem a kőzuhatag, hanem bemocskolódott tisztessége és a büszkeségén esett csorba okozta halálát.
A szomorú éjszaka
Az uralkodó halálával a spanyolok sorsa megpecsételődött. A szökésén kívül nem maradt számukra más lehetőség. Az aztékok azonban nem könnyítették meg a dolgukat, a szökés egyetlen lehetséges útvonalát ugyanis elárasztották a várost körülvevő tó vízével. Az azték hadvezérek biztosak voltak benne, hogy Cortésnek nem sikerül kijönni a csapdából, ha pedig mégis, azt fogja kívánni, hogy bárcsak visszamehetne. Valóban nagy nehézségek vártak a seregre. Nem véletlen, hogy a szökés napját, 1520. június 30-át a spanyolok szomorú éjszaka néven emlegetik.
A főkapitány – látva emberei ijedt tekintetét – mindenkit biztosított arról, hogy élve kikerülnek a fogságból, és amikor a helyzet kedvezőbb lesz, visszatérnek, mivel a fővárosban őrzött kincsek a törvények alapján már az ő tulajdonukat képezték, Moctezuma ugyanis fogsága alatt számos dokumentumot írt alá, amellyel biztosította V. Károly spanyol király legitim hatalmát.
Ennek ellenére a sereg nagy mennyiségű kinccsel megrakodva kísérelte meg a kitörést. Minden a terv szerint haladt, egészen addig, amíg a lovak nyerítése nem riasztotta az azték őröket. Kezdetét vette a rémálom. Az aztékok már az első támadás során több mint 30 spanyolt fojtottak vízbe. Papjaik az Axayácatl-palota lábánál máglyát gyújtottak, ahol kivágták az élve elfogott kalandorok szívét. Azok számára pedig, akik kincseket cipeltek, a vízbeesés egyenlő volt az elsüllyedéssel. Maga Cortés is kis híján fogságba esett, de visszaszorította támadóit, majd nagy nehézségek árán végül sikerült kijutnia a városból a vérrel és sárral borított úton.
Amikor következő reggel a spanyolok és szövetségeseik leltárt készítettek az elszenvedett veszteségekről, 459 túlélőt és 20 egészséges lovat számoltak. Hermán Cortés egy jobb térdén ejtett késszúrással megúszta a menekülést, de a gyógyulás így is több napig eltartott, ráadásul láz is gyötörte. A katonák hét nap pihenőt kaptak, amely során meggyógyíthatták sérüléseiket és jó lóhússal táplálkozhattak. Senki sem üldözte őket, ugyanis az általuk behozott himlő megfertőzte az aztékokat, akik közül rengetegen vesztették életüket az ismeretlen betegségben. Végül azonban ennek ellenére is csatát vállaltak.
Bár mindössze egy hét telt el a szomorú éjszaka óta, a spanyoloknak sikerült túltenniük magukat a szörnyű mészárláson, és Otumbánál újra győzelmet arattak a túlerőben lévő azték sereg ellen. Nem véletlen, hogy a korszak krónikái az otumbai csodáról mesélnek. Bár a győzelem után nem nyíltak meg azonnal Tenochtitlán kapui a spanyolok előtt, lehetővé vált az erőd elleni végső támadás megszervezése. Ebben a hódítók segítségére volt a tlaxcalanok törzse, akik a spanyolok támogatásával próbálták lerázni magukról az azték igát.
Azték katasztrófa
Cortés 13 kétárbocos vitorlást megépítését rendelte el annak érdekében, hogy a tóról támadhassák meg a fővárost, kiküszöbölve ezzel a hidak szerepét, amelyek számos problémát okoztak a szomorú éjszaka szökése során. 1521 márciusára indulásra készen álltak a tlaxcalan kézművesek által készített hajók. Május 26-án kezdődött meg Tenochtitlán közel három hónapig tartó ostroma. A hódítók és szövetségeseik első lépésként lerombolták a vízvezetékeket, így a város lakóit elvágták az ivás és a zöldségek öntözésének lehetőségétől is. Néhány hét elteltével az új uralkodó, Cuauhtémoc úgy ítélte meg, hogy az egyetlen megoldás helyzetükre, ha a tavon harcolnak tovább a spanyolok ellen. A kevesebb, mint 300 spanyol harcos döbbenten figyelte, ahogy a mintegy 20.000 azték kenujába szállt. Az ostromlók előtt újra megjelentek a szomorú éjszaka rémképei. Ráadásul éppen június 30-a volt, a mészárlás első évfordulója.
A csatában a spanyolok és szövetségeseik egyértelmű fölénye ellenére az aztékok ismét számos foglyot ejtettek, akiknek azonnal kitépték a szívét. Cortés elrendelte, hogy emberei gyújtogassanak, miközben néhány azték foglyot Cuauhtémochoz küldött, azzal az üzenettel, hogy ha leteszik a fegyvert, nem kell megtorlástól tartaniuk. Az azték vezér azonban nem fogadta el az ajánlatot és leszögezte, hogy azonnal megölet mindenkit, aki a spanyolok szószólójaként ismét békét ajánl neki. Augusztus elején erre a sorsa jutott többek között Cuauhtémoc nagybátyja is, akinek – bár könnyeivel küzdött – szintén nem kegyelmezett meg az uralkodó.
Cortés és serege 1521. augusztus 13-án 13 hajóval megkezdte a város végső ostromát. Az ostromlottak a reménytelen helyzetben csak nagyon gyér ellenállást tanúsítottak, Cuauhtémoc pedig úgy döntött, hogy kíséretével kenukon megszökik. Egy élénk őrszem azonban észrevette, és gyorsan értesítette kapitányát a szökési kísérletről. Az aztékok utolsó királyát Cortés elé vitték. Az uralkodónak az volt az egyetlen kívánsága, hogy a spanyol hódító tőrdöfésétől halhasson meg. Mivel Cortés – méltányolva Cuauhtémoc ostrom alatt tanúsított bátorságát – megtagadta a kérést, az azték uralkodó nekifutott, és megpróbálta elragadni kését, de nem sikerült neki. Az aztékok zokogásban törtek ki. Tudták, az aranykor véget ért.