Véres kötszer a csatamezőn – erre számíthatott a harcban megsérült római legionárius
2018. április 19. 13:29
URL: https://mult-kor.hu/veres-ktszer-a-csatamezon-erre-szamithatott-a-harcban-megserult-romai-legionarius-20180419
Az ókori csaták a történelem legvéresebb és legkegyetlenebb összecsapásai közé tartoztak. Ha egy katona megsérült a harcmezőn, az csak ritka esetben járt azonnali halállal, s a harcosnak fel kellett készülnie a hosszú agóniára. A súlyosabb kardvágások vagy egy lándzsa okozta szúrás hihetetlen fájdalommal járt, és mivel kevés esetben érkezhetett megfelelő segítség, a vérveszteség következtében sokk, izomgörcsök, végül eszméletvesztés várt a haldoklóra, mielőtt a túlvilágra költözött volna. Az ősidőktől kezdve egészen a modern orvostudomány létrejöttéig ez a kínkeserves halál várt a katonákra, ám egy nép fiai „üdítő” kivételt képeztek: a római legionáriusoknak ugyanis jó esélyük volt a felgyógyulásra.
Tovább élő legionárius
Augustus (Kr. e. 63–Kr. u. 14) előtt az uralkodók és a hadvezérek igencsak embertelenül bántak megsebesült katonáikkal, ugyanis gyakran esélyt sem adtak nekik a felépülésre. Sokan ad hoc megoldásokkal – mint például Caesar esetében is – néhány orvost rendeltek a hadsereg mellé, ám a szervezetlenségük miatt nem sok sérült érte meg a másnapot. Augustus felismerte, hogy hadseregének erejét, illetve morálját akkor tudja fenntartani, ha biztosítja a sebesültek számára a gyógyulás reményét, ezért létrehozta a történelem első hivatásos katonai egészségügyi szolgálatát. Ezen szervezet tagjai olyannyira jártasak voltak a sebek, a fertőzések, illetve az egyéb betegségek kezelésében, hogy egészen a 19. századig nem találtak párra.
A római hadseregben a reformokat követően a – főként görög képzésben részt vett – orvosokat igen nagy megbecsülés övezte, s a birodalom első embere sem volt hálátlan velük szemben: aki csatlakozott a hadsereghez, elnyerte a római polgárjogot, s miután leszereltek – a veteránokhoz hasonlóan – földet kaptak, s mentesek voltak bizonyos adók alól.
A rómaiak legtöbb orvosi újítása és felfedezése ezeknek a tábori orvosoknak köszönhető. Az idők során kialakult gyakorlatot orvosi iskolákban sajátíthatták el a medikák, akiknek a képzés végére nem csupán a sebkötözéseket, valamint a különböző gyógyszeres kezeléseket kellett elsajátítaniuk, hanem meg kellett tudniuk állapítani, hogy az újoncok közül kik a legegészségesebbek. Mivel a korábbi hadjáratok során több római hunyt el betegség következtében, mint kard által, az orvosok arra is törekedtek, hogy minimálisra csökkentsék a fertőzések kialakulásának esélyeit − jó néhány évszázaddal megelőzve korukat −, nagy hangsúlyt fektettek a higiéniára.
A katonai táborokban is megjelentek a csatornák, a tiszta víz jelenlétére különösen ügyeltek, ezenkívül egészséges és változatos menüt állítottak össze a katonáknak, akik rendszeres egészségügyi vizsgálatokban részesültek, a tisztálkodásra, valamint a tiszta ruhára pedig különösen ügyeltek. Emellett különböző preventív intézkedéseket is bevezettek: szúnyogháló védte fekhelyüket, s a leégés ellen olajjal kenték be bőrüket. Az intézkedéseknek köszönhetően a római legionáriusok átlagosan öt évvel tovább éltek, mint a civilek.
Minél hamarabb vissza a harcmezőre
A római katonai orvoslás legnagyobb eredménye az volt, hogy minden egyes légióba beépítettek egy orvosi csapatot, amely már a harcmezőn megkezdhette az ellátást. A katonai orvoslás olyan fontossá vált a légiók életében, hogy az egészségügyi szolgálat vezetője volt a praefectus castrorum, azaz a tábori parancsnokság harmadik legrangosabb embere. A katonai orvosok szolgálati ideje 25 év volt.
Az orvosok gyakran szakosodtak különböző területekre, mint például a belgyógyászat, szemészet, urológia vagy a sebészet, ám értelemszerűen az utóbbiak voltak a legértékesebbek, őket néhány, szakképzett katona vette körül, akik asszisztálni tudtak az egyes beavatkozásoknál. Minden légióban volt egy külön szervezett egység, a capsarii, amelynek tagjai bár katonai ruházatot viseltek, az volt a fő feladatuk, hogy megkezdjék a sebesültek ellátását, illetve a hordágyak segítségével a táborba szállítsák őket.
Augustus uralkodását követően egyre több római katonai táborban kapott helyet a tábori kórház, ahol azonnal kezelésben részesülhetett a beteg. A mai orvosláshoz hasonlóan a római szakemberek a sérülések súlyossága alapján rangsorolták a betegeket, így a sürgős esetek mindenkor prioritást élveztek. Az egészségügyi szervezés egyik legfontosabb célja a háborúban az volt, hogy a sebesült katonák mihamarabb visszanyerjék egészségüket, s amilyen gyorsan csak lehet, visszatérhessenek a harcmezőre. Ez az elv sokáig a katonai orvoslás egyik legfontosabb előfeltétele maradt. A rómaiak viszonylag magas „túlélési” aránnyal dolgoztak, ugyanis azon katonák 70 százaléka, akik eljutottak a kórházba, egy bizonyos idő után gyógyultan távozhattak a barakkból. Az orvosi szolgálat a hadsereg mindegyik haderőneménél jelen volt a lovasságtól kezdve a flottáig bezárólag.
Véres munka
A korabeli sebészeti ismereteket legjobban Aulus Cornelius Celsus egykori tábori orvos De Medicina című értekezése foglalta össze. Az elméleti tudáson kívül a gyakorlatra is kitérő munka az egyetlen teljes orvosi szöveg, amely túlélte az elmúlt évszázadok viszontagságait. Mivel a rómaiak vallása nem tiltotta a boncolást, az elhunyt gladiátorok és elítéltek holttesteinek felnyitása nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az ókori népek közül a rómaiak tehessenek szert a legszerteágazóbb tudásra az emberi anatómiát illetően. A keringési rendszerek feltérképezése például nagyban hozzájárult a római harctéri sebészet sikerességéhez.
Mindezen tudás azonban haszontalan lett volna a legfontosabb római orvosi újítás, az érszorító nélkül, amelynek segítségével lehetővé vált a vérzés megállítása, valamint a kialakuló sokk elkerülése. Ezen tudás birtokában az ókori orvosok az amputálást is igen magas színvonalon művelték, ami életeket mentett meg. Celsus volt az első szakember, aki kimondta, hogy a még élő szöveteknél kell eltávolítani a kívánt testrészt, s a csontot reszelővel kell simára csiszolni. Archigenes pedig felfedezte, hogy a főbb ereket a beavatkozás során el kell kötni.
A római orvosok a fájdalmas műtétek közben érzéstelenítésre mákból és szkopolamint tartalmazó beléndekből készült krémeket alkalmaztak. Idősebb Plinius műveiben a fehér mandragógát ajánlotta, amelynek hatóanyagai (hioszcin, atropin) a mai sebészeti gyógyszerekben is megtalálhatóak.
Az orvosi eszközök terén sem álltak rosszul a rómaiak, akik munkáját többnyire cserélhető pengéjű szikék, különböző gyűrűk és csipeszek segítették, amelyek olyan kifinomultak voltak, mint bármely fejlett, 18. századi nyugat-európai orvosi rendelőben. A birodalom összeomlását követően ezen eszközök évszázadokra eltűntek az orvosi gyakorlatból.
Ha az orvosnak sikerült megmenteni a katonák életét, a következő feladat a fertőzések megelőzése volt. Még a 19. század közepén is csupán 50 százalék volt a műtéten átesettek túlélési esélye, ez a szám csupán az antiszepszis 1867-es bevezetése után csökkent láthatóan. Celsus egy egész fejezetet szentelt a fertőzéseknek, s ő volt az első szakember, aki leírta a tüneteket. A római sebészetnél megszokott módszer volt a sebészeti eszközök forró vízzel való fertőtlenítése és tisztítása (valamint egyes felszerelések első használat utáni kidobása), amit csak a 19. század végén fedezett fel újra Európa.
A rómaiak által a sebek tisztítására szolgáló ecetes bor egyébként jóval hatékonyabb volt, mint a Joseph Lister 19. századi angol orvos által bevezetett karbolsav. A barbarum nevű erős fertőtlenítő vegyület az elemzések szerint rendkívül jó hatásfokkal tisztította a mély sebeket és csökkentette a fertőzések arányát. A római sebtisztító gyakorlat jelentősen redukálta a tetanusz és az üszkösödés kialakulásának mértékét, akárcsak az egyiptomiaktól kölcsönzött korabeli sebkötözési eljárás, amely során a géz alá mézet tettek, amely a penicillin felfedezéséig a leghatékonyabb baktériumölőnek számított.
Az eltűnt római örökség
A római katonák magas túlélési aránya azt is jelentette, hogy biztosítani kellett számukra helyszínt a lábadozásra. A hadjáratok idején, amikor épített erőd nem állt a rendelkezésükre, egy téglalap alakú sátor volt a rögtönzött kórház. A későbbi erődökben szintén megmaradt ez az elrendezés. A római katonai kórházat, a valetudinariumot az optio valetudinari vezette, aki közvetlenül a praefectus castrorum alá tartozott. A kórház bejárata egy méretes ablakok által megvilágított hatalmas hallba vezetett, s maga az épület különböző osztályokra bomlott, a hall melletti teremben a még fényesebb műtő, emellett pedig a kötszerek tárolására alkalmas szoba kapott helyet, ahol az eszközök sterilizációját is elvégezhették.
A kórház keleti oldalán a konyhát és a kamrát, míg a nyugati részén a fürdőket, az öltözőket és az illemhelyet találjuk. A különböző egységeket – a zaj csökkentése, valamint a fertőzések megakadályozása végett – folyosók választották el, az elrendezés pedig lehetőséget biztosított a személyzet számára, hogy egyes betegeket elkülönítsenek a többiektől. Helyet kapott még a kórházban egy vizsgálati szoba, valamint egy halottasház is. Az egyes légiók szálláshelyénél épült, kiváló hűtéssel bíró és szellőztethető kórházak a teljes állomány 5–10 százalékát voltak képesek befogadni, vagyis körülbelül 250–500 embert.
A római kori orvoslás nemcsak azért lehetett sikeres, mert az ókorban ők rendelkeztek a legmagasabb szintű orvosi ismeretekkel, mindez a rendkívüli szervezettségnek is köszönhető: a legionáriusok állandó orvosi felügyelete és az orvosi képzés megtette a hatását. A rómaiak pragmatista szemlélete, a hatalmas tudásvágy, a számtalan újítás az orvostudományt egy addig még sohasem látott szintre emelte. A birodalom bukását követően azonban Róma öröksége elveszni látszott, s csak a 19. században fedezték fel újra.