Vad ormányosok – harci elefántok a történelemben

2015. június 12. 12:58

URL: https://mult-kor.hu/vad-ormanyosok---harci-elefantok-a-tortenelemben-20150612

Az állatok harctéri jelenléte hosszú évezredeken át a háborúk természetes velejárója volt. A lovak egészen az első világháborúig nélkülözhetetlen részét képezték a katonai alakulatoknak, az öszvérek a teherhordásban jeleskedtek, a katonai célra elsőként az ókorban bevetett postagalambokat pedig még a második világháborúban is tömegesen használtak üzenettovábbításra. A hátasok és a galambok azonban sohasem harcosként, hanem a katonák segítőiként vettek részt az ütközetekben, ellentétben az elefántokkal. A harcra nevelt ormányosok elsősorban a keleti harctereken voltak az ütközetek gyakori szereplői, de néhány alkalommal Európában is ráijesztettek gazdáik ellenfeleire. A harci elefántok komoly kiképzésen estek át, ennek ellenére előfordult, hogy a könnyen megzavarható monstrumok saját katonáik körében is hatalmas veszteségeket okoztak.

Elefántok kiképzésen

Az elefántszelídítés gyakorlata már mintegy négyezer évvel ezelőtt elkezdődött az Indus völgyében, ám arra vonatkozóan, hogy mikor és hol vetették be először háborús céllal a világ legintelligensebb emlősei között számon tartott ormányosokat, nem rendelkezünk megbízható adatokkal. Az első harci elefántok létezéséről tanúskodó, i. e. 1500 környékén keletkezett források Szíria területéről származnak, de nagyjából ugyanebben az időszakban a Shang-dinasztia uralta Kínában (i. e. 17-11. század) is feltűntek a háborúra kiképzett állatok.

A harci feladatokra szánt elefántokat felnőttkorukban fogták el, mivel a kiselefántok felnevelése nagy ételigényük, valamint a hosszú „gyerekkor” miatt hatalmas terhet jelentett volna. Ráadásul nem volt arra garancia, hogy az egészen kicsi kora óta emberek társaságát élvező elefánt nagyobb hatékonysággal vethető be egy csatában, mint egy felnőttkorban megszelídített egyed.

A vadon élő elefántok foglyul ejtésének módjáról a legpontosabb leírást Megaszthenész, az i. e. 4-3. században élt görög utazó, I. Szeleukosz indiai követe adta India története című munkájában. Leírása szerint az elefántokat ketrecszerű karámokba csalták be, s ehhez különböző praktikákat alkalmaztak. Néha hangos kiabálással vagy tűzzel terelték be az ijedt elefántokat a csapdába, legegyszerűbben pedig nőstény egyedek jelenlétével lehetett becsalogatni a hímeket. A harci elefántok ugyanis szinte kivétel nélkül a nagyobb agyarral rendelkező, a nőstényeknél agresszívabb hímek voltak.

Az elefántok betanításáról szóló legrészletesebb leírással az i. e. 4-3. században élt indiai filozófus, tanár, hadvezér, Kautilya szolgált Arthasastra című művében. Mint írja, a kiválasztott állatoknak a kiképzés alatt többek között sövényakadályokon kellett átmászniuk, árkokon kellett átlépniük, de az épületek, erődítmények elleni roham és az egymás elleni harc is a tanítás részét képezte. Az elefántok rendkívüli zajoktól való félelmét szoktatással, a fülsiketítő zörejek folyamatos ismétlésével próbálták meg megszüntetni.

Nagy Sándor kontra elefántok

A harci elefántok az i. e. 1. évezredben az indiai uralkodók körében tettek szert a legnagyobb népszerűségre, akik szinte valamennyi csatájukban bevetették őket. Nem ritkán több ezer egyed is a birtokukban volt. A perzsák az indiaiaktól lesték el az elefántok harcban történő alkalmazásának fortélyait, és i. e. 331-ben ők ismertették meg elsőként egy, Európából származó uralkodóval a félelmetes állatokat.

A világhódításra törekvő Nagy Sándor Gaugamélánál, a III. Dareiosz ellen vívott ütközet helyszínén tizenöt, Indiából hozott harci elefánttal találta szembe magát. A makedón sereget váratlanul érte az állatok látványa, ezért Nagy Sándor a csata előtti napon áldozatot mutatott be Phobosznak, a félelem istenének. A hadvezér zseniális hadmozdulatainak köszönhetően a csatát végül megnyerték a makedónok, ám öt évvel később már egy jelentősebb erőt képviselő elefántalakulattal kellett megküzdeniük.

Hüdaszpészi csata

Harci elefántok a hüdaszpészi csatában

A makedón sereg i. e. 326-ban a hüdaszpészi csatában ütközött meg a pandzsábi Pauravasz királyával, Pórosszal, és 85-200 elefántjával. Nagy Sándor ekkorra azonban már felkészült a jelenlétükre. Katonái elsősorban a hajtókat igyekeztek kikapcsolni, hiszen a vezető nélkül maradt elefántok saját egységeikre is veszélyesek lehettek, de az állatok érzékenyebb részeire – főként az ormányra – mért csapások is a taktika részét képezték. Bár az elefántok óriási veszteségeket okoztak a makedón seregnek, sok állat teljesen megvadult, és Pórosz csapatait sem kímélve hagyta el a csata helyszínét. Az ütközetet végül a hódítók nyerték meg. Nagy Sándor az életben maradt állatokat – a gaugamélai ütközethez hasonlóan – besorozta a saját seregébe, külön titulust (elephantarch) hozott létre az elefántokból álló harci egységek vezetésére, és palotáját is ormányosokkal őriztette.

Vastüskék és égő malacok

Nagy Sándor korai halála után hadvezérei, az örökségéért egymással marakodó diadokhoszok által létrehozott utódállamok az elefántokat is megörökölték, és csatározásaik során előszeretettel be is vetették őket.

Az első, Európában zajló csatára, amelyben harci elefántokat is használtak, a diadokhoszok háborújának egyik állomásán, Megalopolisznál került sor Kr. e. 318-ban. A Kasszandrosz kezén lévő város védőit sokkolta, amikor meglátták az ostromló Polüszperkhón harci elefántjait. A megalopolisziak egyetlen szerencséje az volt, hogy soraikban tudhattak egy Damidész nevű katonát, aki Nagy Sándor mellett harcolva már látott harci elefántokat, így azonnal intézkedett. A védők hegyes, talppal ellátott vastüskéket rögzítettek a földbe, amelyeket szalmával és különböző hulladékokkal fedtek le. A csapdába belelépő elefántok teljesen megvadultak, és oldaltól függetlenül minden útjukba kerülőt agyontapostak. A módszer bevált: a támadók feladták az ostromot.

Pürrhosz elefántjai

Pürrhosz épeiroszi uralkodó elefántjai bevetés közben

A harci elefántok ismertségéért Hannibál mellett a diadokhoszok háborújában is harcoló Pürrhosz, Épeirosz királya tette a legtöbbet. Kr. e. 280-ban Hérakleiánál a római igától szabadulni vágyó dél-itáliai görög városok hívására többek között húsz elefánttal a soraiban győzte le a római légiókat. A rómaiakat megdöbbentette a hatalmas állatok látványa. Lovaik teljesen megzavarodtak, a hadrend felbomlott, a katonák pedig menekülőre fogták.

A vereség után azonban nem adták fel, és a Kr. e. 279-ben zajló ausculumi csatának már hosszú dárdákkal felszerelt, hatalmas ökrös szekerekből álló egységekkel vágtak neki. Bár Pürrhosz elefántjai kikerülték az akadályokat, az épeiroszi uralkodó ekkor már nem tudott előnyt kovácsolni bevetésükből. A „pürrhoszi győzelem” után csak ennyit mondott: „Ha még egy csatában győzünk a rómaiakon, végképp elveszünk”.

Az ausculumi csata kulcsfontosságúnak bizonyult az elefántok elleni megfelelő stratégia kidolgozása szempontjából, ugyanis a rómaiak ekkor jöttek rá, hogy az ormányosok nem bírják elviselni a malacok visítását. A későbbiek folyamán felgyújtott malacokat is bevetettek Pürrhosz elefántjai ellen, mivel visításuk így még elviselhetetlenebbé vált. A különös módszer is hozzájárult ahhoz, hogy Pürrhosz Kr. e. 275-ben egy sikertelen hadjárat után térhetett haza Épeiroszba.

Át az Alpokon

A karthágóiak először az első pun háború (i. e. 264-241) során vetették be elefántjaikat a rómaiak ellen. Bár az ormányosok olykor – mint a tuniszi csata (i. e. 255) esetében – hozzájárultak egy-egy győzelemhez, a háború kimenetelét nem tudták döntően befolyásolni.

A második pun háború (i. e. 218-201) híres hadvezére, Hannibál 218 késő tavaszán többek között 37 harci elefántjával indult el az Ibériai-félszigetről Itália meghódítására. Nem tudható pontosan, hogy hány elefánt élte túl az Alpok jeges hágóin át történő, rendkívül viszontagságos átkelést, de a trebiai pun győzelem után, i. e. 218 végére mindössze egyetlen állat, Surus maradt életben.

Hannibál átkelése a Rhone folyón

Hannibál átkelése a Rhone folyón

Hannibál az i. e. 202-ben lezajlott, sorsdöntő zamai csatában nyolcvan ormányosa segítségével kísérelte meg áttörni a római arcvonalat, ám Scipio Africanus eredményes taktikát dolgozott ki az elefántok ellen. A rómaiak kürtjeinek hangjára az állatok egy része annyira megrémült, hogy visszafordult, és saját alakulatait támadta meg. A többi elefánt előtt a gyalogos egységek szétnyíltak, és hátul mészárolták le a hatalmas állatokat. Scipio zsenialitásának köszönhetően a rómaiak döntő győzelmet arattak, Karthágó pedig már sohasem tudta kiheverni a megsemmisítő vereséget.

Ezt követően a rómaiak is alkalmazni kezdtek harci elefántokat, és Pompeius hívei a polgárháborúban még Julius Caesar ellen is bevetették őket: az i. e. 46-ban lezajlott thapszoszi csatában hatvan ormányosuk jelenléte ellenére szenvedtek megalázó vereséget Caesar csapataitól. Claudius császár i. sz. 43-ban harci elefántjai segítségével még egy lázadást is levert a frissen meghódított Britanniában.

Elefántok a szántóföldeken

A középkorban és az újkorban a harci elefántok már csak Ázsiában jelentek meg a hadszíntereken, de itt sem támaszkodtak már olyan mértékben a monstrumokra, mint korábban. Érdekesség, hogy a vietnami hadsereg még 1885-ban is bevetett harci elefántokat a franciák ellen, a sziámiak pedig még 1893-ban is használták őket.

Szántó elefánt 1926-ban

Szántó elefánt 1926-ban

A huszadik században már csak szállítási és egyéb kisegítő feladatokra használtak elefántokat. Nagy-Britanniából az első világháború alatt 1,2 millió lovat és öszvért vezettek a hadszínterekre, így valahogyan meg kellett oldani a hátasok pótlását. A britek nagyrészt elefántokkal végeztették a korábban lovak által végzett munkálatokat: a szállítási feladatokon túl a földeken is velük szántottak.

A második világháború alatt a burmai hadszíntéren még alkalmaztak elefántokat. A fahidak építésénél, valamint tankok és mozdonyok szállításánál is igénybe lehetett venni a segítségüket, mivel olyan, természetes akadályokkal teli helyeken is tudtak közlekedni, ahol egy jármű biztosan nem lett volna erre képes. Probléma pedig csak abból származhatott, ha az ormányosok véletlenül belefutottak egy visító malackondába.