Tíz szívszorító naplóbejegyzés a 2. világháborúból

2015. július 30. 08:18

URL: http://mult-kor.hu/tiz-szivszorito-naplobejegyzes-a-2-vilaghaborubol-20150730

Bár a második világháborúról szakkönyvek, dokumentumfilmek és regények sora született, valószínűleg semmi sem tudja úgy visszaadni a világ valaha volt legpusztítóbb fegyveres konfliktusának borzalmait, mint a világégés legszörnyűbb eseményeit közvetlen közelről átélők naplóbejegyzései. Tíz megrázó naplóbejegyzés a második világháború poklából.

Egy katona írja feljegyzéseit valahol a nyugati fronton

A halálfélelemmel teli kamikazepilóta

Hogy őszinte legyek, nem szeretnék tiszta szívből meghalni a császárért. De nincs más választásom, meg kell halnom érte. Nem szabadna félnem a halálom pillanatától. De tartok attól, hogy a halálfélelem fel fogja borítani az életemet... Az ember még egy rövid élet alatt is számtalan emléket gyűjt össze. Akinek jó élete volt, nehezen tud elszakadni tőle. De én elérkeztem ahhoz a ponthoz, ahonnan nincs visszaút. Bele kell vágódnom egy ellenséges hajóba. Ahogy a felszállásra való készülődés közeleg, egyre erősebb a nyomás rajtam. Nem hiszem, hogy szembe tudnék nézni a halállal... Igyekeztem menekülni, de hiába. És most, mivel nincs más választásom, hősiesen kell viselkednem - írta a 23 éves japán diák, Icsizo Hajasi 1945. március 21-én naplójába.

Bár a köztudatban úgy él, hogy a japán kamikazepilóták boldogan rohantak az uralkodójukért a halálba, mint a fenti naplóbejegyzéséből is láthatjuk, ez korántsem volt igaz mindenkire. Icsizót 1943-ban, 21 éves korában sorozták be, majd 1945 februárjában közölték vele, hogy öngyilkos pilótaként fog tovább szolgálni. A háború utolsó hónapjaiban kamikazeakcióval megbízott pilóták többsége 25 év alatti volt. A legfiatalabb közülük, Araki Jukio mindössze 17 évesen kényszerült feláldozni életét a császárért. Icsizo Hajasi végül 1945. április 12-én teljesítette öngyilkos küldetését.

A sztálingrádi pokol krónikása

A századparancsnok azt mondja, az orosz csapatok teljesen összeroppantak, és már nem tudják tovább tartani magukat. Nem lesz nehéz elérni a Volgát és elfoglalni Sztálingrádot. A Führer tudja, hogy mi az oroszok gyenge pontja. Már nincs messze a győzelem - írta Wilhelm Hoffman, a német 6. hadsereg 94. gyalogoshadosztályának katonája 1942. július 29-én naplójába.

A második világháború legvéresebb csatáit a keleti fronton vívták. Egy statisztika szerint amíg a nyugati hadszíntéren egy német katona vesztette életét, addig ugyanannyi idő alatt a keleti fronton kilenc. A legkegyetlenebb csatát hozó ütközetek közül is kiemelkedik azonban az öt hónapon át tartó sztálingrádi vérfürdő, amelyben végül a szovjetek kerekedtek felül a németeken.

A naplót vezető német katona, Wilhelm Hoffman a csata előtt még hatalmas önbizalommal tekintett az előtte álló ütközetre, öt hónappal később, 1942. december 26-án azonban már a következőről számolt be: A lovakat már megettük. Szeretnék megenni egy macskát; azt mondják, annak is finom a húsa. Az élelem után kutató katonák úgy néznek ki, mintha halottak vagy holdkórosok lennének. Már nem húzódnak fedezékbe az orosz lövedékek elől. Nincs elég erejük ahhoz, hogy sétáljanak, elfussanak, vagy elbújjanak.

Pearl Harbor szemtanúja

Reggel 8-kor arra ébredtem, hogy robbanás rázza meg Pearl Harbort. Felkeltem, mivel úgy gondoltam, valami izgalmas dolog történhetett. És mennyire rosszul gondoltam! Amikor a konyhához értem, Pop kivételével az egész család a haditengerészeti dokkot nézte, amelyet fekete füst borított, és hatalmas robbanások ráztak meg. Mindannyian borzasztóan aggódtunk. Anya és én kimentünk a verandára, hogy jobban lássunk, amikor három gép zúgott el a fejünk felett olyan közel, hogy akár meg is érinthettük volna őket. És akkor megértettük. Akkor már egész Hickam felett hullottak a bombák. Mivel nem tudtunk mást tenni, az ablakoknál maradtunk, és néztük, ahogy a tűz mindent elemészt. Olyan volt, mint egy európai filmhíradó, csak még annál is rosszabb.

Láttuk, amint egy csapat katona teljes sebességgel vágtat felénk a laktanyából, amikor egy egész sor, mögöttük becsapódó bomba a földhöz vágta őket. A porfelhő mindent elárasztott, úgyhogy körbe kellett szaladunk a házban, hogy becsukjunk minden ablakot. Eközben egy csomó katona keresett menedéket a garázsunkban. Teljesen váratlanul érte őket a támadás - és többségüknek még csak fegyvere sem volt - olvasható a titokzatos Ginger nevű szerző 1941. december 7-i naplóbejegyzésében.  

Japán aznap hadüzenet nélkül támadta meg az Egyesült Államok haditengerészetének Pearl Harbor-i támaszpontját. A mindössze 90 percen át tartó, meglepetésszerű offenzíva során 2403 amerikai vesztette életét. Az USA másnap hadat üzent Japánnak. Pearl Harbor környékén azonban nemcsak katonák, hanem - a tengerészgyalogosok családtagjain kívül - helyi lakosok is éltek. A fenti naplóbejegyzés gimnazista szerzője, a 17 éves Ginger (a teljes nevét nem tudjuk) a Pearl Harbor-i bázis keleti felén található - és az írásban is említett - Hickam Fielden lakott családjával. 

Amikor ujjongva fogadták a lelőtt gépet

Ezen a reggelen, életember először, láttam, ahogy lelőnek egy repülőgépet. Lassan, orrával előre zuhant le a felhők közül, úgy, mint amikor egy szalonkát lőnek le nagyon magasról. Az emberek, akik végignézték a jelentet, hatalmas örömujjongásban törtek ki, amelyet időről időre egy kérdés szakított meg: "biztos vagy benne, hogy ez német?" Olyan rejtélyes útvonalakon haladtak és annyi géptípus létezett, hogy senki sem tudta, hogy melyek a német gépek, és melyek a mieink. Csak annyit tudtam, hogy ha egy bombázót látok London felett, akkor annak németnek kell lennie, ha viszont egy vadászgépet, az nagyobb valószínűséggel a miénk - olvashatjuk George Orwell 1940. szeptember 15-én keletkezett naplóbejegyzésében.

A világhírű angol író London 8,6 millió lakosával együtt élte át a második világháborút. A világégés alatt szerzett élményeiről naplót is vezetett, amelyben olykor - a napló nagy részét kitevő politikai fejtegetéseken túl - saját, bombázásokkal kapcsolatos élményeit is lejegyezte. A fenti bejegyzés az angliai csata alatt keletkezett, amelynek tétje nem volt kisebb, mint hogy a hitleri Németországnak sikerül-e megfelelően előkészíteni a tervezett nagy-britanniai partra szállást, avagy sem. Ez adja meg a magyarázatot arra, hogy miért örültek ennyire London lakosai, amikor látták, hogy egy német gép zuhant le a levegőből.  

Találkozás az SS-vezérrel

Egy vékony, jelentéktelen külsejű, derűs arcú kisember. Csúcsos tetejű sapka, bajusz, és egy kis szemüveg. Úgy gondolom, hogyha minden nyomorúságot és borzalmat csak egyetlen emberre kéne visszavezetni, ő lenne az. Körülötte egy csomó fáradt arcú fickó. Nagydarab, rétegesen felöltözött férfiak, akik, mint a rajzó legyek, követik, bárhová  is megy. Egy pillanatra sem állnak meg, és egyszerre mozognak. Ez halálosan ijesztő. Bárhova is néznek, olyan, mintha nem találnának semmit, amire fókuszálhatnak - írta 1944. február 4-én naplójába David Koker.

Bár a holokauszt túlélői számos visszaemlékezést írtak megrázó élményeikről, csak nagyon kevés olyan naplót ismerünk, amelyet a koncentrációs táborokban vezettek a rabok. David Koker zsidó származású holland diák 1943 februárjában került a dél-hollandiai Vughtban felállított koncentrációs táborba. Bár a legtöbb rabnak megtiltották volna, hogy naplót vezessen, David jó barátságba került egy tábori hivatalnokkal és feleségével, ami bizonyos kiváltságokat biztosított számára. A fenti sorok Heinrich Himmlerről, az SS vezetőjéről szólnak, aki 1944 februárjában meglátogatta a vughti tábort. Koker naplóját a következő hónapban a tábor egyik dolgozója rejtette el. A fiú 1945 februárjában, a dachaui koncentrációs táborba történő átszállítása közben halt meg.

Egy tank belsejében

„Gyakorlatilag megfőttek a tankok és azoknak utasai. Csak hamu és égett fém van Brikett tankjában. A hamu között medencecsontokat találtunk. Más tankokban még felismerhetőek a holttestek. Csak egy hosszú, keserves és bizarr küzdelem után lehet eltávolítani a különböző szerveket a tankok aljáról. Az elhunytak darabkáit egy pokrócban gyűjtöttük a temetésig. A gyalogság ebben nem segített. Egyszer egy rajparancsnok felajánlotta, hogy küld néhány katonát, hogy segítsenek a tankban égettek kiemelésében. Visszautasítottam. Annál jobb, minél kevesebben tudják meg, milyen, ha egy tankban esik el az ember. Ez is a munkám része” - írta naplójába Leslie Skinner brit hadilelkész 1944. augusztus 4-én.

Leslie Skinner kapitány naplóbejegyzésben olvasható sorai a normandiai partraszállás utáni eseményeket örökítették meg. Skinner nem volt katona, csupán egy tábori lelkész, akit a Sherwood Rangers harckocsi ezredhez osztottak be. Első lelkészként szállt partra a D-napon, és súlyosan meg is sérült, egy repesz találta el, azonban viszonylag hamar visszatérhetett az ezredéhez, és az egész nyugat-európai hadjáratot mellettük töltötte. Vigaszt nyújtott nekik és feladta az utolsó kenetet, munkájának legmegrázóbb része az volt, hogy segítenie kellett az elhunytak eltemetésében, elismerte, hogy sokszor hánytak ettől a feladattól.

A puska másik oldalán

„Reggel hat órakor hirtelen ébredtem mély álmomból. Jelentés egy kivégzésről. Nagyszerű, megyek hóhért, majd sírásót játszani, miért ne. Hát nem furcsa, hogy imádod a harcokat, majd utána védtelen embereket kell meggyilkolnod. Huszonhármat kellett lelőnöm, köztük két nő is volt. Ezek hihetetlenek, még csak egy pohár vizet sem voltak hajlandók elfogadni tőlünk. Kivezettünk egy kilométerre a városból az úton, és az erdőnél visszafordultunk. Hatan maradtak már csak, az volt a feladatunk, hogy lelőjük és eltemessük őket. Néhány perc múlva találtunk egy helyet, a halálraítéltek elkezdték a saját sírjaikat megásni, ketten közülük zokogtak. A többiek minden bizonnyal bátrabbak voltak. Vajon mi futhatott át az agyukon? Valószínűleg ott volt a remény is, hogy hátha nem lőjjük le őket. Teljesen mozdulatlan maradtam, de a szívem vadul vert” - olvasható Felix Landau SS-tiszt 1941. július 12-i naplóbejegyzésében.

Felix Landau az SS-en belül lévő hírhedt Einsatzkommando tagja volt, akik azzal voltak megbízva, hogy a megszállt területeken élő zsidókat, cigányokat és az értelmiségieket legyilkolják. Landau a lengyel és az ukrán területeken tevékenykedett. Naplójában hihetetlen őszinteséggel részletezte a borzalmakat. Az idézett írás a nyugat-ukrajnai Drohobicsban történteket meséli el. Landaun a tömeges kivégzésekben részt vevő SS-tiszteken oly jellemző érzéketlenség figyelhető meg. A német férfiről fennmaradt, hogy különös kegyetlenséggel bántalmazta a halálraítélteket vagy bármilyen ellenségnek vélt nép tagjait, olykor pedig találomra belőtt a házak ablakain. A háború után 1959-ig fogságban volt, majd életfogytiglanra ítélték, 1971-ben jó magaviselet miatt kiengedték, 1983-ban hunyt el.

„Hullunk mint a legyek”

„Úgy hullunk itt mint a legyek az éhségtől, de Sztálin tegnap egy vacsorát adott Moszkvában Anthony Eden brit külügyminiszter tiszteletére. Ez felháborító. Ők tömik a hasukat, míg nekünk egy darab kenyér nem jut. Mindenféle zseniális fogásokkal fogadják vendégeiket, míg mi úgy élünk itt mint az ősemberek, mint a vak vakondok” - írta Léna Mukina leningrádi lakos 1942. január 3-án a naplójába.

A második világháború talán az orosz népet tette leginkább próbára, egyes becslések szerint a Szovjetunió civil lakosságából 7-20 millióan vesztették életüket a világégés éveiben a konfliktus közvetlen következtében. Leningrádban körülbelül 750 ezren haltak éhen az ostrom idején, amikor a német seregek mintegy két és fél évre körülzárták az egyik legnagyobb szovjet várost. A fenti idézet a 17 éves Léna Mukina naplójából származik, aki több hónapon keresztül feljegyezte gondolatait és a főbb eseményeket. A blokád idején az éhező leningrádiak, miután elfogytak a városból a macskák és a patkányok, már a földet kezdték enni, és ragasztóból főztek levest. Több jelentés érkezett arról, hogy a kannibalizmus is megjelent az elkeseredett városlakók körében. Ebben a cikkünkben még több részletet találhat a leningrádi szenvedésekről.

A fenti bejegyzés írásakor Léna a nagynénjénél élt, aki néhány hónappal később éhen halt. Lénának úgy sikerült túlélnie a megpróbáltatásokat, hogy nem jelentette be rokonának halálát, hanem továbbra is felvette az élelmiszerjegyét. Későbbi írásaiban egy Moszkvába történő esetleges szökést említett meg. Naplója 1942. május 25-én hirtelen véget ért, amikor a Ladoga-tavon keresztül végül sikerült elmenekülnie a pokolból. Léna 1991-ben hunyt el, néhány hónappal a Szovjetunió összeomlása előtt.

Szomjúság Hirosimában

„Elindultam, de húsz vagy harminc lépés után meg kellett állnom. A lélegzetem kapkodóvá vált, a szívem kalapált, a lábaim pedig csaknem összecsuklottak. Ellenállhatatlan szomjúság fogott el, és könyörögtem Jaeko-sannak, hogy találjon nekem egy kis vizet. De sehol sem volt már víz. Miután valamelyest visszatért az erőm, folytattuk utunkat. Még mindig mezítelenül voltam, de a legkevesebb szégyent sem éreztem emiatt. A kórház felé tartó utunk végeláthatatlannak tűnt, végül a lábam, amelyen már megszáradt a kiömlő vér, megtagadta az engedelmességet, és nem akart tovább vinni. Az erőm, az akaratom cserben hagyott, és azt mondtam a feleségemnek (aki majdnem olyan súlyos sérüléseket szerzett, mint én), hogy menjen egyedül. Hallani sem akart erről, de nem volt más választása...” - olvasható Micsihiko Hacsija hirosimai lakos naplójában az 1945. augusztus 6-i napról.

1945. augusztus 6-án az amerikai erők egy atombombát dobtak le a japán Hirosimára, a pusztító erejű szerkezet közvetlenül a városközpont felett robbant fel, azonnal megölve a város lakosságának mintegy negyedét, a túlélőkre pedig a gyilkos sugárzás várt. A bomba robbanásakor a kórházi dolgozó Micsihiko Hacsija otthonában pihent, mintegy másfél kilométerre a centrumtól. 1955-ben megjelent naplója érzékletesen számol be az ominózus napról. A robbanás puszta ereje letépte róla a ruhákat, és a férfi testének jobb oldala súlyosan megégett, a naplóban is leírt „ellenállhatatlan szomjúság” pedig a súlyos égési sérülés közvetlen hatása, ugyanis a test folyadékmennyisége vészesen lecsökken. Micsihiko és felesége túlélték a háborút, a város azon kerülete lakóinak „csupán” 27 százaléka hunyt el, míg 800 méterrel odébb a halálozási arány már 86 százalék volt.

Nem számít, férfi vagy nő

„Kora reggeltől késő estéig leírhatatlan eseményeknek voltunk tanúi. Felfegyverzett SS-katonák, csendőrök és rendőrök lepték el a várost zsidók után kutatva. A zsidókat, akiket a házaikból, a pajtákból, pincékből, padlásokból és egyéb rejtekhelyekről rángattak ki, összezsúfolták a piactéren. Fegyverropogás hallatszott egész álló nap. Néha kézigránátot dobtak egy-egy pincébe. A zsidókat megrugdosták, összeverték, nem számított, hogy férfi vagy nő, gyermek vagy aggastyán volt az illető.

4-500 zsidót lőttek agyon, miközben a lengyeleket arra kényszerítették, hogy sírgödröket ássanak a zsidó temetőben. Információim szerint kétezren rejtőztek el. A letartóztatott zsidókat bevagonírozták a pályaudvaron, és egy ismeretlen helyre szállították. Szörnyű nap volt, egyszerűen lehetetlen leírni mindazt, ami ott történt. Nem tudod elképzelni a németek barbárságát. Teljesen összetörtem, és nem találtam saját magamat” - írta Zygmunt Klukowski lengyel orvos 1942. október 21-én naplójába.

1942. január 20-án 15 magas rangú náci tisztviselő tartott konferenciát, hogy megvitassák az ún. „végső megoldás” végrehajtásának kérdését. Kilenc hónapnak kellett eltelnie, mire a népirtás szele elért a délkelet-lengyelországi Szczebrzeszyn álmos városába. A település kórházának főorvosa, Zygmunt Klukowski által írt napló mindenről beszámolt, ami a kisváros életében történt a német megszállás idején. A lelkes naplóíró orvos ezzel hatalmas kockázatot vállalt, ugyanis ha felfedezik művét, a biztos halál várt volna rá.

+1 A magyar tragédia

„Karácsony másodnapján rettenetes éjszakánk volt. A szinte kibírhatatlan ágyúzás miatt felkeltünk éjjel, és a gyerekekkel lementünk a pincébe. Aludni sehogyan sem tudtunk, csak ültünk az óvóhely padjain. Éjfél után újra felmentünk a lakásba, és állandó csatazajban, géppuska és ágyútűzben értük meg a reggelt. A nap legnagyobb részét az óvóhelyen töltöttük, csak az étkezésekre merészkedtünk fel a lakásba. Minden nagyobb robbanásra sírógörcsöt kapott feleségem és Babyka. A gyerekek sírtak, köhögtek, hánytak és fuldokoltak a szamárköhögési rohamban. Állítólag Budapest teljesen be volt kerítve, és az oroszok az Uj Szent János Kórházat is elfoglalták. Az Olasz fasor végén volt az arcvonal. A közelünkben felállított ágyuk dörögtek egész nap" - olvashatjuk Pentelényi János ostromnaplójának 1944. december 26-i bejegyzésében.

A csepeli Weiss Manfréd Művek 34 éves mérnöke feleségével és két gyermekével a II. kerületi Olasz (később Malinovszkij, ma Szilágyi Erzsébet) fasor 17-es számú ötemeletes bérházban élt az ostrom idején. Miután drámai körülmények között túlélte az ostromot, visszakerült a csepeli Weiss Manfréd Művekhez. (Forrás: Beszélő)

„A házroncsok között állati temetek, felületesen elföldelt emberi hullák bűzlenek a tavaszi nap melegében. A vánszorgó, csomagokat, batyukat cipelő tömeg mintha céltalanul ténferegne; de a valóságban Pest sistereg az élettől. Hevenyészett üzletekben, kapuk alatt és az úttesten minden árulnak, olyan cikkeket is, amelyeket már évek óta nem láttunk: malac, marha és borjú, Chanel-parfüm, cipőpaszta, csokoládé, igazi tea és kávé, kockacukor, női ruhaanyagok, harisnya, cipő (...) Néhány feketéző kereskedő ezekben a hetekben megmentette Pestet az éhhaláltól" - olvashatjuk Márai Sándor egyik 1945. áprilisi naplóbejegyzésében.

Az író és felesége az 1944. március 19-i német megszállás után Leányfalura költözött. 1945 tavaszán tértek vissza Budapestre, lakásuk azonban a bombázások alatt teljesen elpusztult. Márai fenti naplóbejegyzésében rendkívül érzékletesen ábrázolja az ostrom után éledező Budapesten uralkodó hangulatot, azt, ahogyan a lakosság igyekszik felocsúdni a második világháború pusztítása okozta sokkból.