Nyomtatás képekkel
Nyomtatás képek nélkül

Titokzatos örökség: a székely írás kutatásának nehézségei

2014. december 10. 11:42

URL: https://mult-kor.hu/titokzatos-orokseg-a-szekely-iras-kutatasanak-nehezsegei-20141210

.

Bél Mátyás (*1684–†1749) könyve, a De vetere litteratura Hunno-Scythica exercitatio (Lipcse, 1718) nemcsak a székely írás széleskörű ismertségét teremtette meg, hanem az írásrendszerrel kapcsolatban korábban ismeretlen vitát gerjesztett. Egyesek a szerző által, a korábbi nyelvészeti hagyományt követve előterjesztett héber nyelvrokonsággal kapcsolatban voltak szkeptikusak, mások a különös írás téves etimológián alapuló bibliai őstörténeti tárgyalását tartották túlzónak, vagy a hunok és a székelyek írása közötti azonosságot tagadták. Sajnovics János (*1733–†1785) a Demonstratio (Koppenhága; Nagyszombat, 1770) lapjain a magyar és a lapp nyelv rokonságának felvetésével nemcsak a finnugrisztika alapjait rakta le, hanem megingatta a magyar-héber nyelvrokonságét, amely vélekedés, ha nem is azonnal, de a XIX. század derekára gyakorlatilag eltűnt. A történetírói munkák forráskritikai feldolgozása azonban csak akkor kezdett kibontakozni, így a Kézai Simon (*1241?–†1282 után) által, a Gesta Hunnorum et Hungarorum-ban (1282–1285 között) kidolgozott hun-történet kritikája is váratott magára, noha – például a székely írással kapcsolatban – a történeti elbeszélések egymásnak számos ponton ellentmondanak. Így van ez a Kézaival kezdődő szöveghagyomány átdolgozott és kibővített változatával Thuróczy János (*1435?–†1488/9?) krónikájában és az Antonio Bonfini (*1427–†1503) humanista történeti művében olvasható leírás esetében.

A Bél Mátyás által is közölt ábécén kívül a székely írásnak a XVIII. században egyetlen emléke volt ismeretes: a Csíkszentmiklósi Felirat. Ez a szélesebb közönség számára Dezsericzky Ince (*1702–†1763) nyitrai piarista pap metszetén lehetett hozzáférhető, amelyet a De iniciis ac maioribus Hungarorum commentaria (1748–60) második kötetében (1753) tett közzé. Ráadásul a felirat, röviddel Dezsericky könyvének megjelenését követően, a templom 1777-ben és 1784-ben kivitelezett felújításának áldozatául esett. Amikor 1866-ban Szabó Károly (*1824–†1890) történész a Budapesti Szemle hasábjain, háromrészes tanulmányában foglalkozott a székelyek írásával, az emlékeket bemutató második tanulmányában egyetlen új emlékről adhatott számot: az Orbán Balázs (*1829–†1890) felfedezte Énlakai Feliratról, amely olyannyira újdonság volt, hogy mindössze két esztendővel korábban, 1864-ben tette közzé.

A kormeghatározás a Csíkszentmiklósi Felirat esetében a szöveg belső datálása által 1501-re tehető, míg az Énlakai Felirat a díszes mennyezet egy másik kazettájának latin betűs felirata alapján 1668-ban készült.

A modern forráskritikai irányzat hívei közül Hunfalvy Pál (*1810–†1891) nyelvész, történész volt az, aki a székelyek eredetével kapcsolatban először tagadta azok Kézaitól hagyományozódó hun származását: „A hun monda idegen lévén általában, s idegen földrül jutván a magyar krónikákba, az tehát így, a mint bírjuk, történelmi alap nélkül szűkölködik; mesénél nem egyéb. Világos ennél fogva, hogy az is csak mese, a mit a krónikások abbul származtatnak; mesénél nem egyéb a székelyek hun eredete is.” Bár állításaival támadások kereszttüzébe került, kitartott nézetei mellett. Néhány évvel később, Die Ungern oder Magyaren c. (1881) német nyelvű munkájában a székely írás hitelességével kapcsolatban a teljes tagadás álláspontjára helyezkedvén, az írás megszerkesztését egy ismeretlen XVII. századi tudósnak tulajdonította: „Als die Hunnenschaft der Székler zum Dogma geworden war, componirten einige Gelehrte des XVII. Jahrhunderts ein Alphabet, das das Hunnisch-Székelyi'sche sein wollte.”

Bél Mátyás, Sebestyén Gyula, Hunfaly Pál és Réthy László

Réthy László (*1851–†1914) etnográfus, 1888-ban az Archeologiai Értesítőben közölt cikkében Hunfalvynál részletesebben foglalkozott a székely írással. A forráskritikai irányzat követőjeként tagadta a székelyek hun eredetét, közleményeiben mégsem találhatjuk Hunfalvy szolgai követőjének. A történetírók (Kézai, Bonfini, Verancsics) székelyek írásáról szóló beszámolóit a használat technikai sajátosságai felől közelítette meg: hogy a jeleket fába rótták (ez Thuróczynál olvasható először, Réthy Bonfini leírását emeli ki), valamint, hogy a jelek összetett jelentéssel bírnak, kevés jeggyel sok értelmet fejeznek ki (így Bonfini, Verancsics). Ezekből „[l]ehetetlen fel ne ismernünk, hogy (még Kézayt is ide számítva), mindenik az erdélyi pásztorok, favágók, tutajosok és napszámosoknál ma is dívó rovás-féle írásról szól, mely két egymásba illesztett pálczára alkalmazott conventionalis jegyekkel egész számadásokat pontosan képes eszközölni. […] Erdélyben a mai írás szélesebb elterjedése előtt egész művészettel tudták a rovást kezelni, a mit több vidékről ma is mondhatunk. Az idézett források nyilván ez ügyességről szólnak, a mit kiszínezve, túlozva adnak elő”.

A „tulajdonképpeni székely írás”-nak a Szabó közölte két emléket és Telegdi János Rudimenta priscae Hunnorum linguae (1598) c. művében közölt ábécéjét tekintette. Ezekkel kapcsolatban arra hívja fel a figyelmet, hogy nem „rovás-írások” (mint az előbb felsoroltak), hanem betűírások, s az írás maga „oly tökéletes, hogy a latin betűs magyar írás ahhoz csak nem is fogható”, ugyanis míg az számos hangot csak betűösszetételekkel és mellékjelekkel képes kifejezni, „addig a székely betűk közt mind e hangokra külön-külön írásjegyeket találunk”. Összességében Réthy úgy vélte, „nem nehéz felismernünk, hogy a híres hun-székely írás nem egyéb a héberírás [sic!] mintájára készült gyártmánynál, olyan elemekkel vegyítve, melyek elárulják, hogy az alfabet készítője egy fakultást végzett székely theologus volt, ki a XVI–XVII. század nyelvtudományának eszmeköréből indulva ki, mely a héberségben látta az emberi fajok és nyelvek ősforrását: tudákosságból s a kort jellemző archaizáló törekvésekből új jegyeket komponálva, szerkesztette össze ábécéjét, s azt a magyar nyelv hangviszonyaihoz alkalmazta”. Azzal kapcsolatban, hogy a Csíkszentmiklósi Felirat belső datálása szerint 1501-ben készült, lábjegyzetben jegyzi meg, hogy a „korai datum a székely írás régiségét bizonyítaná, ha kétségtelen volna az évszám hitelessége. A feliratot 1749-ben (!) fedezték fel, azóta elpusztult és csak másolatban ismerjük.” Az egyazon jelek alaki változatosságából arra következtetett, hogy „a székely írást a gyakorlat soha sem kötötte meg (soha sem szabályozta) s a kik a compilator után ismerték, kézről-kézre adták, mint nemzeti ereklyét, miközben a mechanikus másolásból csakhamar sok variáns keletkezett”.

.

A kutatás iránya azonban e ponton túl új fordulatot vett. Az ösztönzés kívülről érkezett: Vilhelm Thomsen (*1842–†1927) dán turkológus előbb pontosan leírta, majd részben megfejtette az Orhoni és Jenyiszenyi ótörök feliratokat, amelyeket Philip Johann von Strahlenberg (*1676–†1747) svéd geográfus fedezett fel és tett közzé 1730-ban. Strahlenberg könyve Magyarországon is ismert volt, azonban sokáig senki sem figyelt fel rá, vagy aki mégis, az tagadta a jelek közötti hasonlóságot, mint Pray György (*1723–†1801) jezsuita történész. Thomsen a székely írásnak csak egy Telegdi-féle romlott jelsorát ismerte, ez alapján az írásrendszerek közötti rokonságot elvetette. Nem úgy Nagy Géza (*1855–†1915) régész, aki már az ótörök feliratok megfejtése előtt tárgyalta az írásrendszerek hasonlóságát, s mikor a jelek „hangtani értéke 1894-ben kiderült, nyomban megírta A székely írás eredete czímű kitűnő tanulmányát, a melyben rámutatott arra, hogy az egymással azonos, vagy egymáshoz hasonló ó-török és székely írásjegyek hangtani értéke is ugyanaz, vagy legalábbis ugyanabba a hangcsoportba tartozó” – így Sebestyén Gyula (*1864–†1946) néprajztudós, akinek éppen Nagy Géza volt egyik első ösztönzője.

Hogy Sebestyén Gyula a székely írással foglalkozni kezdett, abban nemcsak Nagy inspirálta. A századfordulóra ugyanis több hamisítási kísérlet országos botránnyá dagadt, mire a Magyar Tudományos Akadémia egymás után két vizsgálóbizottságot is felállított a helyzet tisztázására; Sebestyén mindkettőnek tagja volt. A bizottsági állásfoglalások után sem hagyott fel kutatásaival, melynek eredményeit előbb a Magyar Könyvszemle és az Ethnographia hasábjain tette közzé, majd ezek kötetbe szerkesztve is napvilágot láttak. Bár előtte mások (Szabó Károly, Réthy László) is használták, a rovásírás terminus elterjedése Sebestyén Gyula nagy hatású munkásságának köszönhető.

Sebestyén kapcsolatban volt Thomsennel is, aki Franz Babinger (*1891–†1967) német orientalistát hozzá irányította, miután rájött, hogy az mire bukkant Hans Dernschwam (*1494–†1568/9?) kéziratai közt. Ugyanis a konstantinápolyi útleírásban fellelt rúnafelirat-másolat a számára korábban érdektelennek tetsző székely betűkkel íródott. Sebestyén az újabb emlék megkerültén, valamint Thomsen biztatásán és töredékes megfejtésén felbuzdulva azonnal nekilátott az emlék feldolgozásának, leírását és megfejtését több tanulmányban tette közzé. A felfedezésnek különös jelentőséget kölcsönzött az a körülmény, hogy bár a jelsor 1515-ös datálásával a Csíkszentmiklósi Feliratnál (1501) valamivel fiatalabb, ám Dernschwam autográf kézirata konstantinápolyi útja alatt, 1553–1555 között készült, vagyis a lejegyzés a Csíkszentmiklósi Felirat legfiatalabb másolatánál kétszáz esztendővel korábbi.

A szenzációs felfedezés miatt értékelődött fel egy másik forrás, amelyről korábban csak elszórt híradások jelentek meg. Történt ugyanis, hogy Sebestyén Beliczay Jónás (*1847–†1890) bolognai kutatásairól írt beszámolójában egy apró megjegyzésre lett figyelmes. Ezek egy, a Luigi Ferdinando Marsigli (*1658–†1730) olasz hadmérnök által a Székelyföldön talált fáról vagy fatábláról értesítenek, amely állítólag e föld első keresztényeinek változó ünnepeit tartalmazta. A legkorábbi híradás kedvezőtlen fogadtatása ellenére Sebestyén érdeklődése továbbra sem mellőzte az információt, amelyben a Bolognában kutató Thaly Kálmán (*1839–†1909) tájékoztatása és Veress Endre (*1868–†1953) közlése még inkább megerősítette. Ennek ellenére Sebestyén hosszú várakozásra kényszerült, a kéziratok fényképeihez – amint írja – „[c]sak az 1515-iki konstantinápolyi rovásirásos magyar felirat napfényre kerülte után – midőn a magyar rovásírás középkori eredetére irányult legutolsó kételynek is végleg el kellett oszolnia – hozathattam meg a Magyar Nemzeti Múzeum Orsz. Széchenyi - Könyvtárával azt az áldozatot, hogy a kézirat összes lapjainak fényképi másolatait elkészíttesse.” Az OSzK áldozata pedig meghozta gyümölcsét, mivel „kiderült, hogy Marsigli másolata a legrégibb és legterjedelmesebb rovásirásos emléket mentette meg a magyar irodalom számára.”

E két jelentős emlékkel és a korábbi kutatások áttekintése során feltérképezett levéltári forrásokkal a székely írás korpusza jelentősen bővült. Ennek összegzésével Sebestyén Gyula nem maradt adós: A magyar rovásírás hiteles emlékei c. (1915), máig alapvető jelentőségű könyvében kiadta a székely írás akkor ismert emlékeinek korpuszát.

A pályája elején álló Németh Gyula (*1890–†1976) turkológus azok között volt, akik reagáltak Sebestyén második könyvére. Noha Sebestyén válaszában több helyütt indulatosan reagált a fiatal nyelvész kritikáira, Németh, nem hagyván fel vizsgálódásával, rövidesen a téma elismert szakértőjévé vált. A székely írás eredetével többször foglalkozott: először A régi magyar írás eredete címen megjelent dolgozatában, ebben Nagy Géza és Munkácsi Bernát (*1860–†1937) német nyelvű cikkét saját megfigyeléseivel egészítvén ki. Melich János (*1872–†1963) nyelvész Németh ezen dolgozatának hatására revideálta korábbi nézeteit, Németh két alapvetését elfogadta: 1. A székely írás az ótörök (köktörök) rúnaírás minden sajátosságát megőrizte egészében vagy nyomokban; 2. Jeleinek nagy része a „jennyisszeji köktörök ábécéből való”. Melich azon ügyködött, hogy bizonyítsa az [ɛ] és az [o] fonéma székely jelének – a korábbi görög származtatással szemben – a Németh felvetette glagolita eredetét. Évekkel később jelent meg Némethnek A magyar rovásírás c. munkája (1934), amiben a Sebestyén monográfiája óta előkerült emlékekkel gyarapodott korpuszt adta közre. Ezek között tűnt fel elsőként egy újabb fontos emlék: a Nikolsburgi Ábécé.

.

A Nikolsburgi Ábécé az egyébként is titokzatos írásrendszer legtalányosabb emléke. Felfedezése és bemutatása Jakubovich Emil (*1883–†1935) nyelvtörténészhez kötődik, aki röviddel halála előtt, a székely írás más ábécéivel együtt tette közzé. A székely ábécé pergamenlapja egy ősnyomtatvány végébe volt bekötve, a pergamenlapot őrző ősnyomtatvány a herceg Dietrichstein-család nikolsburgi vára (ma Mikulov, Csehország) árverésre került könyvtárának volt része. A költségek miatt az ősnyomtatványt nem, csak az abból leválasztott pergamenlapot vásárolta meg a Országos Széchényi Könyvtár. Az emléken nemcsak székely ábécé szerepel, a lap alsó felében egyazon kéz a héber írásjelek betű és számértékét és a héber hónapneveket is feltüntette. Miskolczi Csulyak István (*1575–†1646) naplóját (1610–1638), aminek 371a lapján a két autográf ábécé megtalálható volt, nem kellett beszerezni: Jakubovich az OSzK állományában azonosíthatta az emléket. Jakubovichnak köszönhetjük, hogy a mások által felfedezett, a bögözi református templom vakolata alól előkerült, az egykori freskóra krétával írt székelybetűs feliratot (Atyai Estyán vagy Atyaisten), vagyis a nagyjából 1530 tájára datálható Bögözi Feliratot közismertté tette. Neki köszönhető az első, a régészet tárgykörébe tartozó emlékről szóló híradás is: a Székelyderzsi Felirat közzététele. Ezt a székelyderzsi unitárius templom felújításakor egy, a XV. század vége felé befalazott ablaküregből emelték ki. A székely jeleket még a tégla kiégetése előtt, a puha agyagba írták, a felirat tanúsága szerint Miklós pap.

Forrás: OSZK

A székely írás kutatása aranykorának Sebestyén, Németh és Jakubovich munkásságát nevezhetjük. E korszak Németh Gyula a Magyar Nyelvben megjelent közleményével zárult, amelyben Homoródkarácsonyfalva unitárius templomának késő gótikus templomtornyában, egy szemöldökkőbe, még annak beillesztése előtt bevésett feliratról adott hírt. A feliratról Szőke István történészhallgató értesítette levélben, az ő tájékoztatása alapján a feliratot 1495-re datálta. Németh Gyula arra is felfigyelt, hogy az előkerült emlékek, vagyis ahogy cikke végén maga megfogalmazta: „a székely írás legszebb régi emlékei az 1450–1550 közötti korból származnak”. Nem tudhatni Németh Gyula e témában írt utolsó dolgozatából, maga is így gondolta-e, jómagam azonban határozottan azon az állásponton vagyok: a székely írás vizsgálata nem igazolhatatlan őstörténeti spekuláción, hanem a székely írás számba vehető emlékein kell alapuljon, csak ez teremtheti meg tárgyunk művelődéstörténeti feldolgozásának lehetőségét.

A szép egymásutánban előkerülő emlékek mindenesetre Németh Gyulát a korpusz gyarapodásával kapcsolatban bizakodásra késztették. Várakozásaiban csalatkoznia kellett, a '70-es évekig a korpusz nem bővült. A kutatás állását Vásáry István (*1945) turkológus, Németh tanítványa tekintette át 1974-ben, az emlékekről Ferenczi Géza (*1924–†2007) és Ferenczi István (*1921–†2000) régészek írtak összegző dolgozatokat. Ezeket az összegzéseket ismerte Róna-Tas András (*1931) orientalista, amikor a székely írás és a Mátyás-kori humanizmus lehetséges összefüggéseit vizsgálta az MTA Irodalomtudományi Intézetében tartott előadásában 1983-ban, melynek szövege később a Néprajz és Nyelvtudomány hasábjain, nyomtatásban is megjelent. Róna-Tas a XV. század végi, bizonytalan datálású emlékek közül a Nikolsburgi Ábécét emelte ki. Az emlékkel kapcsolatban már Jakubovich megírta: az ősnyomtatvány tulajdonosának, Philippus de Penczicznek nevében szereplő Penčice helység közel van Nikolsburghoz és Olmützhöz (100, ill. 15 km), a család cseh gyökerei világosak. Róna-Tas András azt – az azóta is megválaszolatlan – kérdést tette fel: hogyan került a székely írás jelsora Csehországba? Dolgozatában felvetett egy lehetőséget: az ábécé valamilyen kapcsolatban lehetett Mátyás király bizalmasával, Filipec Jánossal (*1431–†1509), kinek biztosan „tudnia kellett a magyar rovásírásról”, hiszen ő volt annak a brünni nyomdának az alapítója, ahol Thuróczy János krónikáját kinyomtatták, miután a király (a pápa akaratával is dacolva) Filipecet Olmütz püspöki helytartójának beiktatta. Róna-Tas szerint: „Akár azonos volt […] Philip a mi Filipecünkkel, akár közeli barátja volt” csak, szerepe lehetett a rovásírásos ábécé Nikolsburgba kerültében. Bár az ötlet azóta is visszhangtalan maradt, ma joggal gondoljuk úgy, hogy Philippus Filipec kíséretének volt tagja.

A kutatást a holtpontról az '90-es években előkerült újabb emlékek lendítették ki. Előbb Székelydályán, a református templom 1991-ben megkezdett restaurálása során, 1993-ban bukkantak több, a korábbiaknál nagyobb méretű, a templom külső vakolatába karcolt székely írásos feliratra, amelyekről csak valamivel később láttak napvilágot az első híradások. A másik, a kutatók vélekedése szerint korosabb emlék Vargyason bukkant elő: egy, az egykori református templom felújítása során ásott gödörből került elő egy faragott kő, amelynek peremén székelybetűs feliratra figyeltek fel. Ferenczi Géza a Vargyasi Feliratról írott cikkében a jelek alaki hasonlóságára hívta fel a figyelmet más, a XV. század második feléből származó székely írásos emlékekkel, a Nikolsburgi Ábécével, a Székelyderzsi, Homoródkarácsonyfalvai és Székelydályai Felirattal.

A feliratok datálásával kapcsolatban élénk vita alakult ki: Benkő Elek (*1954) régész, aki a székely írás kutatásában addigra már múlhatatlan érdemeket szerzett, kritikus hangvételű cikket tett közzé, amelyben több emlék keletkezését évszázadokkal korábbra, a XIII. századra tette.

Benkő először a Homoródkarácsonyfalvai Felirattal kapcsolatban fejtette ki nézeteit. A homokkő faragvány analógiáit „a környék XIII–XIV. századi templomainak kő kapukeretei között” találta, valamint lényegesnek mutatta be azt a körülményt, hogy a „kő kifaragásánál nem sokkal későbbi a hengertag palástján lévő [...] mélyen bevésett felirat” felszíne megkopott. A vésetek aljában Benkő szerint „középkori eredetű meszelésnyomok figyelhetők meg, márpedig a torony belsejét és az ablakmélyedést soha nem vakolták vagy meszelték”. Összegzésében a Homoródkarácsonyfalvai Feliratot a legrégibb emléknek kiáltotta ki, „mely közelebbről meghatározatlan időben, de mindenképpen a XV. század vége előtt, valószínűleg még az Árpád-korban keletkezett”. A váratlanul előkerült Vargyasi Felirattal kapcsolatban két hónappal később leközölt cikkében mutatta be álláspontját. A medencerész peremén és oldalán foltokban „sárgás, középkori meszelés” nyomait vélte felfedezni, ez pedig szerinte arra enged következtetni, hogy a felirat jóval a befalazás előtt a faragványon volt, „nagy valószínűség szerint egykorú magával a faragott kővel”. A keresztelőmedenceként azonosított kő kormeghatározását a lelőhely körülményeinek előzetes vizsgálata alapján, az addig előkerült, „kivétel nélkül román kori vagy XIII–XIV. századi, provinciális »átmeneti stílusú«” homokkő faragványokra tekintettel végezte el. Benkő szerint így a faragvány (és az azzal egykorú felirat) „felső időhatárának a XIII-XIV. század kínálkozik”.

.

Benkő a legkorábbi emlékek közé sorolta a Székelydályai Feliratot is. Ennek keltezését a templom késő gótikus átépítése során a falhoz épített támfal alapján végezte el, ez ugyanis idővel kissé megdőlvén és a faltól néhány centiméterre elválván újra láthatóvá tette a korábban a támpillér megépítése miatt hozzáférhetetlenné vált, vakolatba karcolt jeleket. Vagyis a felirat „a XV. század végénél egyértelműen korábbi, egyben biztosan későbbi a XIII. század végénél, amikor a szóban forgó templomfal megépült”. A pontosabb korszakolás építészettörténeti összefüggések figyelembevételével a XIII/XIV. század fordulója és a XV. század közepe közötti időszakra tehető, Benkő szerint „[t]alán nem járunk messze az igazságtól, ha feltételezzük, hogy feliratunk a templom XIV. századi vagy XIV/XV. század fordulójára keltezhető kifestésekor keletkezhetett.

Ferenczi Géza Benkőnek a Homoródkarácsonyfalvai Feliratról szóló írása kapcsán értetlenségét fejezte ki a felirat elhelyezkedésével kapcsolatban: azt miért a keret hossztengelyével párhuzamosan vésték volna ki? Másfelől – tudakolja Ferenczi –, ha még akkor került a kőtömbre, amikor az az ajtókeret része volt, „miért érzékelhető jól (?) a betűk szélein kopás”, amikor azt semmi sem indokolja? Vitatván, hogy a felirat a faragvány kapukeretbe történt beépítése előtt készült volna, úgy vélekedett, ilyen esetben a felirat nem vízszintesen és két sorban, hanem „egyetlen sort alkotva két tömbbe, a kezdő részhez illeszkedő kőtömbön folytatva” vésetett volna ki, s akkor kétség sem férhetne az emlék XIII. századi születéséhez. Bár maga is a legkorábbi emlékeink között tartja számon, Ferenczi a Homoródkarácsonyfalvai Felirat keletkezését a templom átalakítása utáni időszakra tette. Azt pedig határozottan tagadta, hogy a vésetekben megfigyelhető lerakódások középkori meszelés nyomai volnának, mivel azok „1974-ben kerültek oda a felirat gipszmásolatának” készítésekor.

Ferenczi a Vargyasi Felirattal kapcsolatban Székely rovásírásos emlékek (1997) c. könyvében tagadta a Rádulytól és Benkőtől származó, korai datálást. Hogy a faragott kő mikor kerülhetett a földbe, azt Ráduly János (*1937) néprajzkutató a lelőhely szerinte XIII. századi éremmellékletéből valószínűsítette. Ezzel szemben Ferenczi szakirodalmi forráson alapuló közléséből tudhatjuk: az érmék közül 53 db Zsigmond-kori, 1 db Hunyadi János kormányzósága (1440–1452) idejéből származik, a félköríves szentélynél talált érem pedig Mátyás-kori (1458–1490). Benkő, mint láttuk, a kőfaragványt és a feliratot tulajdonképpen egy idősnek tekinti. Ezzel szemben állította Ferenczi, hogy a „felirat, elméletileg, a keresztelő kút (??) kifaragása s földbe kerülése között bármikor rákerülhetettt a kőtömb peremére. Ma, sajnos még nincs lehetőségünk a kőtömb kifaragása s az írásjegyek bevésése közt (esetleg) eltelt időköz szabatos meghatározására”. A Homoródkarácsonyfalvai Felirat pedig, éppen maga is bizonytalan datálású lévén, nem alkalmas a kormeghatározás alátámasztására.

A Székelydályai Felirattal kapcsolatban maga is úgy gondolja, hogy a „betűk elárulják korai keletkezésüket”. A még friss vakolatban vésett jelek (köztük ligatúrák) a számtalan karcolás miatt nehezen kivehetők, de a „legjellegzetesebb írásjegyek esetében […] a Nikolsburgi Rovásábécé, a Székelyderzsi meg a Homoródkarácsonyfalvai Felirat rovásbetűihez való nagyfokú közelítésük”, ami alapján nem zárható ki, hogy a XV. század első feléből vagy derekáról származnak. Az azonban egészen bizonyos, hogy a jeleket fedő támpillért „a 15. század végén illesztették a falhoz”.

Benkő Elek Ferenczi 1995-ös cikkére reagált, szintén a Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények hasábjain 1997-ben. A Homoródkarácsonyfalvai Felirat kapcsán itt további vizsgálatokat tartott szükségesnek, eldöntendő, hogy „a faragvány betűit tényleg középkori meszelés borítja-e (ami egyértelmű bizonyítéka lenne korai, a 15. század végét megelőző keletkezésének)” vagy csak a Zepeczaner Jenő (*1946) muzeológus készítette másolat gipsznyomairól van szó. Továbbra is tartotta magát ahhoz, hogy a szemöldökkő erőteljes korrodálódása korábbról való, „fönt, a toronyban aligha keletkezhetett, és inkább az időjárás viszontagságainak jobban kitett, ki-bejárásoktól is megviselt középkori kapuk közismert állagát idézi”. Sajnos a további következtetések levonását az akadályozza, hogy a kőtömbnek csak a szabadon álló harmada látható, ahogy Benkő fogalmaz, tehát „semmiféle adalékkal nem rendelkezünk annak eldöntésére”, voltaképpen az Árpád-kori kapu egy részletével van dolgunk, vagy az elbontott kapu egyik rétegkövét használták fel valahol újra és látták el felirattal „talán a 14. század folyamán vagy a következő évszázad elején, de mindenképpen jóval korábban a késő gótikus építkezésnél”, a toronyba már „ütött-kopott feliratú követ falaztak be fejjel lefelé fordítva”. A korai keltezést erősíti szerinte az is, hogy a felirat „legjobb analógiája a 14. századnál nem későbbi vargyasi keresztelőmedencén található”.

Benkő, habár korábban kifejtett érveinek szilárdsága illékonynak bizonyult, további írásaiban mellőzte nemcsak Ferenczi kritikáinak említését, hanem a maga által szükségesnek mondott további vizsgálatokat is. Legutóbb megjelent könyve, A középkori Székelyföld (2012) a székely írást csak röviden mutatta be. A bizonytalan keltezésű emlékeket itt érvként használta fel, midőn Horváth Iván (*1948) irodalomtörténésznek a székely írás humanista szerkesztését felvető cikkét cáfolni óhajtotta, s annak ellenére, hogy maga is elismerte, a Homoródkarácsonyfalvai Felirat keltezése teljesen bizonytalan, úgy használta, mint „a 13–15. század közötti időszakot” kitöltő, „hiteles székelyföldi leletek” egyikét. Jelentőségét abban látta, hogy általuk „a székely írás reneszánsz kori születésének képzete így teljességgel védhetetlenné vált, [...] ma már nem tartozik a reálisan mérlegelendő lehetőségek közé”.

Ugyanezen vélekedésének adott hangot a Magyar Tudományos Akadémia Magyar őstörténeti témacsoportjának 2012. június 14-i ülésén, ahol Sándor Klára (*1965) nyelvésszel tartott előadása után a jelenlévők nyilatkozatot adtak ki. A szokatlan körülmények között született Nyilatkozat második pontja „[l]eszögezi, hogy a székely írás nem lehet a 15. századi humanizmus korának tudós fabrikációja, mivel több jelentős, időben ezt megelőző hiteles emlék került elő a Székelyföldön”. A Nyilatkozatból az is kiolvasható, hogy készül a székely írás korpuszának új kiadása, ez Sándor Klára újabb monográfiája szerint 2015-ben jelenik meg, Vásáry István főszerkesztő, Benkő Elek és Sándor Klára szerkesztők kiadásában.

A korpusz kiadásának időszerűségét, bármilyen nagyszerű volna is a kerek évfordulón ily módon tisztelegni Sebestyén Gyula emléke és műve előtt, számos tisztázatlan kérdés és el nem végzett kutatómunka kérdőjelezi meg. A legkisebb részletekre kitérő, aprólékos munkát nem lehet a kritikák és cáfolatok elhallgatásával, megkérdőjelezhető alapokon nyugvó spekulatív állítások dogmaként való kihirdetésével elmellőzni. Magam a székely írás vizsgálatát és művelődéstörténeti feldolgozását ezért egy szerény, de hasznos eszközzel: kutatástörténeti tárgyú mesterszakos diplomamunkám bővített változatának kiadásával igyekszem támogatni.

Az előzetesen közölt tanulmány a közeljövőben a Kultúrjav. Írásbeliség és szóbeliség irodalma -- újrahasznosítva, Fiatalok Konferenciája 2014 (szerk. Bartók Zsófia Ágnes, Fajt Anita, Görög Dániel, Maróthy Szilvia, s.a.) című kötetben kerül kiadásra