Teli gyomorral a haslövés végzetes – így lakmározott a magyar baka a Nagy Háborúban

2020. június 25. 14:57 S. Nagy Anikó – Spekál József

Korábban

Tucatnyi összecsapásban sem sikerült eldönteni az Isonzó menti harcokat
„A pokol nem lehet rettenetesebb” – a magyar grófnő, aki férje után szökött a galíciai frontra
„Háborút itt sokkal jobban látni, mint Pesten” – magyar írók az első világháború frontjain

Mindig delet harangozó gyomrok

Az „Itt az ebéd! Csajkára emberek!” vezényszóra a katonák bakatálukkal megrohamozták a gulyáságyút. Az ügyeletes glédába állította őket, úgy járultak az üst elé. „A szakács, illetőleg ahogy a bakák nevezik, a kokec, ott áll a hatalmas kotlik mellett merőkanállal. Libasorban vonulnak el mellette. Mielőtt azonban a levesből kapnának, egy másik kokec mindegyik csajkába jókora darab húst csap bele, olyan mozdulattal, ahogy a kőműves a maltert loccsantja a falhoz” – olvashatjuk Machalek Pál: A 101-es zászló alatt című 1934-es visszatekintő könyvében.

Volt, aki a földön ülve falatozott, más behúzódott a lövészárok sarkába, mert ott érezte otthon magát. A többség azon nyomban, állva bekanalazta a várva várt menázsit. Ételosztás alkalmával nemegyszer megszólaltak odaátról a géppuskák. A katonák éhsége nagyobb volt a félelemnél, ügyet sem vetettek a személyesen nem nekik címzett golyókra. Méltóságteljes nyugalommal szelték a kenyeret, és könnyedén mártogatták a gulyás levébe, hogy egy kardinális vagy egy hercegnő is megirigyelhette volna. Ám a kanalat sűrűn fel kellett cserélni a puskával.

A magyar katona gyomra mindig delet harangozott. Ha tehette, ő maga is sütött-főzött. Hasztalan hajtogatták a parancsnokok, hogy a tele gyomor haslövésnél végzetes. Kedvenc ételükkel, a szalonnazsírtól csöpögő, huszár- vagy bakarostélyosnak nevezett hagymás pirítóssal degeszre tömték magukat. Gyakran kenyereztek úgy, mint otthon: bicskahegyre szalonnát szúrtak, hozzá kenyeret haraptak.

Amikor a puskaropogást felváltotta a gyomor korgása, nem vártak a menázsira. Nagy sietséggel néztek élelmiszer után. Libát vágtak, csirkét kopasztottak, malacot, szalonnát, krumplit vagy bajonettre szúrt kukoricát sütöttek, kávét főztek. Ha erre nem volt alkalom, másik ezredhez mentek kunyerálni a szólásmondássá vált könyörgéssel: négy napja nem kaptak ételt, egy falat kenyeret sem, és egy korty ital sem csúszott le a torkukon. A szakácsok derűsen méltányolták a harctéri sírás-rívást.

A gulyáságyúnak sokszor híre-hamva sem volt, a frontkatonák „megették volna az ördögöt is”. Minden jó volt, amivel megtömhették hasukat. Máskor az őrjítő többnapos pergőtűzben, hullabűzben, oszladozó tetemek és jajveszékelő sebesültek között, sárban, hóban-fagyban harcolva, fizikai és lelki fáradtságtól elgyötörve, eltetvesedve a legjobb ételt sem tudták elfogyasztani. Sokszor még a kincset érő dohány és a háború legédesebb keserűsége, a feketekávé sem kellett.

A feltételezett gyors lefolyású háború helyett állásharc, 51 hónapos felőrlő küzdelem alakult ki, amely egyre inkább gazdasági jelleget öltött. Kimenetele a hátország teljesítőképességétől függött. Az élelmezési válság a hadsereget is utolérte. „Jobb” élelmezésben csak a harcolók részesültek. Csökkentették a fejadagokat, bevezették a hústalan napot stb. 1916. augusztus 1-től hetente írták elő a porciókat.

Az élelmezés kutya komisszá vált, a menázsi hovatovább hadi jóindulattal sem volt elfogyasztható. Az alultáplált katonák örülhettek, ha felismerhetetlen összetételű, morzsolódó kenyérhez jutottak, lóhús, főzelékként a kukoricadarából és szárított zöldségek keverékéből álló Dörrgemüse – „szögesdrót” vagy „Károly-káposzta”– került a csajkájukba. Az élelmezés katasztrofálissá vált, 1918 őszén Éhség Tábornok ülte diadalát.

előző oldal 3 / 3