Szálasi a népbíróság előtt – az egyetlen kivégzett magyar államfő
2016. március 1. 14:04
URL: https://mult-kor.hu/szalasi-a-nepbirosag-elott---az-egyetlen-kivegzett-magyar-allamfo-20160301
Bizonyára kevesen gondolkoztunk el azon, hogy országunk történelmében hány miniszterelnököt ítéltek halálra és végeztek ki regnálásukat követően. Az első és utolsó ilyen esemény, Batthyány Lajos és Nagy Imre kálváriája közismert, de Szálasi Ferencé több okból is legkiemelkedőbbnek mondható. Amellett, hogy az ő büntetőjogi felelősségéhez fér a legkevesebb kétség, ő volt az egyetlen magyar államfő is, aki erre a sorsra jutott. Emellett a pontosan hetven éve kivégzett diktátor pere kapta a legnagyobb nyilvánosságot is a háború következményeitől sínylődő lakosság részéről. De pontosan milyen bűnökért kellett felelnie Szálasinak? Mit tartalmazott a rendkívül hosszú, négy órásra nyúlt utolsó szó jogán elmondott beszéde? Egyáltalán, hogyan működtek a népbíróságok?
Az Oktogon lámpavasain
Magyarország történelme során eddig hat miniszterelnökének életét oltotta ki kivégzőosztag. A sort Batthyány Lajos gróf nyitotta 1849-ben, de ami még szokatlanabbá teszi a dolgot, hogy első (országgyűlésnek felelős) miniszterelnökünket követő ötöt a szovjet megszállás időszakának egyik jelképe, a népbíróság ítélte halálra.
Szálasi Ferenc helyzete azonban kivételes. Egyrészről ő volt talán az egyetlen, akinek nemcsak bűnösségét állapította volna meg bármely más (demokratikus) rendszer, de a legsúlyosabb büntetés kiszabását sem kerülhette volna el. Másrészről Szálasi nemcsak egyedüli volt (Károlyi Mihályt leszámítva) a magyar polgári állam történetében, aki állam- és kormányfő is volt egyszerre, de mint említettük, az egyetlen magyar államfő is, akit kivégeztek.
A Horthy-korszak végének három miniszterelnöke, Imrédy Béla, Bárdossy László és Sztójay Döme kivégzésére – ahogy Szálasiéra is – 1946-ban került sor, míg a kivégzett kormányfők sorát Nagy Imre zárta 1958-ban, aki fölött a forradalom utáni megtorlás által újjáélesztett népbíróságok törtek pálcát.
Az első népbíróságok Bulgáriában kezdték meg működésüket 1944. október 6-tól. Hazánk az 1945. január 20-i moszkvai fegyverszüneti egyezményben kötelezte magát a háborús bűncselekményekkel vádolt személyek letartóztatására, a fölöttük való ítélkezésre és adott esetben kiadatásukra. Dálnoki Miklós Béla miniszterelnök nem késlekedett: január 25-én megszületett az Ideiglenes Nemzeti Kormány 81/1945. sz. rendelete a népbíráskodásról.
A jogszabály húsznál is több tényállást sorol fel, amely háborús bűnnek, népellenes bűntettnek, vagy népellenes vétségnek minősült. Ezen, vagy hasonló cselekmények büntetésére visszaható hatály alkalmazása nem okozott gondot, ugyanis különleges (és nemzetközi jog által is szabályozott) jellegüknél fogva napjainkban is büntethetőek abban az esetben is, ha az akkori törvények szerint az nem számított bűncselekménynek.
A kormányrendelet az említett bűntettek és vétségek elbírálására létrehozta a népbíróságokat, a vád képviseletére pedig a népügyészségeket. Minden népbírósági tanácsba a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front öt pártja delegált 1-1 tagot, azaz egy kommunista, egy szociáldemokrata, egy független kisgazdapárti, egy polgári demokrata párti és egy parasztpárti jelöltből, bíróból állt, kiket egy szakember, a tanácsvezető bíró segített.
A háborús főbűnösök védelmét csak kirendelt védő láthatta el, mert az önkéntes megbízást az ügyvédi kamara a tagsági becsülettel összeegyeztethetetlennek találta. Az Igazságügyminisztérium ráadásul szankciókat helyezett kilátásba azzal a védővel szemben is, aki perújrafelvételi indítvánnyal akadályozta az esetleges halálbüntetés végrehajtását.
A háborús bűnösök felelősségre vonása elképesztő gyorsasággal vette kezdetét: még Budapest ostroma javában tartott, amikor az első népbírósági ítélkezésre sor került. 1945. február 3-án ítéltek halálra Pesten egy keleti fronti munkaszolgálatos egység három keretlegényét egynapos tárgyalás során. A kegyelmi kérvények gyors elbírálását követően kettejükön az ítéletet már másnap végrehajtották: az Oktogon lámpavasaira húzták fel őket, a fronttól alig néhány kilométerre.
Esetükben nem is a bűnösség megállapítását érte kritika (az alájuk rendelt „muszosokat” ugyanis a halálba hajszolták), hanem magát az eljárást, ugyanis a népbíróságokról szóló kormányrendelet csak február 5-én lépett hatályba. A jaltai konferencia is csak február 9-én mondta ki, hogy a háborús bűnösök felett politikai fórum ítélkezzen, amilyen a pártdelegáltakból álló magyar népbíróság is volt. A majd’ harmincezer marasztaló ítéletet hozó népbíróságok ötéves története így kezdetét vette.
Kései házasság, majd hazaút
Szálasi Ferenc 1945. március 27-én távozott Németországba, ahol feleségül vette jegyesét, Lutz Gizellát – éppen Hitler és Eva Braun esküvőjének napján, április 29-én. A hazájából elmenekült nemzetvezető hat nap múlva több társával együtt az amerikai hadsereg fogságába került, így sok más külföldön tartózkodó háborús bűnössel egyetemben (eleinte) Szálasi sem volt a háború végeztével azonnal bíróság elé állítható.
A Budapesti Népügyészség ezután kezdte meg a listák összeállítását azon legfőbb háborús bűnösökről, akik kiadatását kérték a nyugati hatalmaktól. Az első lista élét természetesen Szálasi vezette, de megtalálható volt rajta a Nemzeti Összefogás Kormánya önelnevezésű nyilas kormány tagjainak többsége, ahogy az 1944. októberi hatalomátvétel után vezető posztot már nem vállaló Endre László is.
1945. október 3-án landolt Mátyásföldön az első, kiadatott háborús bűnösöket szállító amerikai repülőgép, fedélzetén Bárdossy Lászlóval, Imrédy Bélával, Endre Lászlóval és Szálasival. Nagy tömeg érdeklődése közepette vette át a foglyokat Péter Gábor, aki (ekkor még) a rendőrség Politikai Rendészeti Osztályát vezette. Mire Szálasiék tárgyalása kezdetét vette, már működött a Nürnbergi Nemzetközi Katonai Bíróság és két volt miniszterelnök, Bárdossy László és Sztójay Döme életét is kioltotta a hóhér.
"Önnek ez a mániája még mindig tart"
Az 1946. február 5-én kezdődő tárgyalás helyszínéül – Bárdossy és Imrédy tárgyalásához hasonlóan – a Zeneakadémia nagyterme szolgált, ugyanis a romos fővárosban nem állt rendelkezésre más a legnagyobb érdeklődésre számot tartó népbírósági igazságszolgáltatáshoz. A háború utáni viharvert, lepusztult körülményekre jellemző, hogy még a fűtést sem tudták megoldani kielégítően (a bírák és az ügyészek mellett elektromos hősugárzók működtek), ezért láthatóak olykor a tárgyalás résztvevői, vagy nézői kabátban a korabeli képeken. A nagyteremben ennek ellenére még az állóhelyekért is tülekedés folyt.
A vádlottak közül Beregfy Károly, Kemény Gábor, Szöllősi Jenő és Vajna Gábor a Szálasi-kormány tagjai, míg Csia Sándor és Gera József vezető nyilas pártpolitikusok voltak. Az 5+1 tagú bíróságot Jankó Péter tanácselnök vezette – ugyanő mondta ki első fokon a halálos ítéletet Rajk Lászlóra is három évvel később, ám akkorra a népbíróságok már teljesen a Rákosi vezette tisztogatások eszközei voltak. A hét vádlott személyi adatai taglalása során máris gúnyos derültség futott át a tömegen, mikor Jankó kérdésére: „mi a foglalkozása?” Szálasi egyszerű felelettel élt: „Magyarország nemzetvezetője”. „Tehát önnek ez a mániája még mindig tart. De talán nem is mániája, ez rossz tréfa a nemzettel, vagy arcátlanság” – tette helyre rögtön a tanácselnök a nyilas vezért.
Szálasi és védői mindjárt elfogultsági kifogást és semmisségi okot jelentettek be, ám a népbíróság mindkettőt visszautasította. A volt nemzetvezető frappáns kérdéssel próbált kitérni Jankó kérdései elől: „mint mániákus, mit feleljek erre?”. A tanácselnökben fel is merültek Szálasi pszichés állapota iránti kétségek: „Elmeorvosi megfigyelését kéri tehát? Ez, látja, épkézláb gondolat lenne”. Ám Szálasi a népbíróságra bízta a döntést, amely beszámíthatónak ítélte meg a vádlottat.
A volt diktátor nem érezte magát bűnösnek, ahogy azt is kifejtette a kérdésekre válaszolva, hogy bízott a németek győzelmében, amelyet az új, fejlesztés alatt álló fegyvereikre alapozott. Elmondása szerint erre Churchill, beszédeiből érezhető félelme és Hitler bizonyos utalásai vezették. A tárgyalás során többször is hazaszeretetének adott hangot: „én mindig olyan lépéseket tettem, amelyek meggyőződésem szerint a magyar nemzet dicsőségét és boldogságát voltak hivatva szolgálni”. Az ügyészek természetesen a legsúlyosabb büntetést, míg a védők irgalmas ítéletet kértek, hivatkozva Széchenyi István szavaira is, miszerint: „olyan kevesen vagyunk, hogy még az apagyilkosnak is meg kell bocsátanunk”.
Az utolsó szó négy órán át
Bár mint ismeretes, a népbírósági törvénykezés minden esetben erős érzelmi túlfűtöttségről árulkodott és az ítéleteket is történelmi kontextusba helyezték, Szálasinak egy egész ideológiai-politikai védőbeszédet engedélyeztek az utolsó szó jogán. Az egyetlen kivégzett magyar államfő, ugyanis nem fukarkodott a szavakkal: négy órán keresztül mondta utolsó beszédét.
A volt nemzetvezető igazságosságáról és „halálosan szeretett nemzetéről” értekezett, emellett a háborús főbűnösök ügyében tárgyilagosabb bíráskodást kért: javaslata szerint egy olyan nemzetközi bíróságra lett volna szükség, amely a háborúban semleges nemzetek képviselőiből állana. Ezek után a hungarista ideológiát mutatta be, filozofált az emberi társadalomról, Európa történelméről, szociológiájáról és Magyarország európai szerepéről. Ismét leszögezte, hogy hűtlenséget (mai fogalmaink szerint: hazaárulást) azért nem követtek el a nyilasok a németekkel való együttműködésük során, mert azok egyrészt a szövetségeseink voltak, másrészt egyéb forrásokból már korábban értesültek mindenről, amiről a nyilasok tájékoztatták őket. Ismét szólt Hitler haditechnikai fejlesztéseiről, mint a háború megnyerésének zálogáról, majd Jankó Péter negyedórás szünetet rendelt el.
Beszéde második felében Szálasi a zsidókérdésről értekezett. Véleménye szerint ő egy külön zsidó államban képzelte el a zsidóság jövőjét, és magyarázkodott a nyilasok zsidópolitikájának egyes véres mozzanataival kapcsolatban is. Ekkor már nemcsak a közönség, de az ügyészek is közbeszóltak, mire Szálasi lezárni készült négyórás beszédét. Befejezésképpen megköszönte mindenkinek, aki mellette harcolt, illetve tisztelgett az „ellenség hős lelkű harcosainak és hőslelkű lakosságának” is.
A legismertebb nevéhez fűződő idézetével zárta beszédét, miszerint: „nemzetünk szolgálatában meg lehet halni, de elfáradni soha. Isten legyen nemzetemmel. Végeztem”. Két ügyész is válaszolt az utolsó szó jogán elmondott beszédre, a népügyész például a nyilas uralom alatt kivégzett Bajcsy-Zsilinszky Endre tárgyalásával hasonlította össze, ahol nem volt joga a terheltnek négy órás beszédet tartani.
A bitófán
A bíróság 1946. március 1-én hirdetett ítéletet. Mind a hét vádlottat bűnösnek találták a népbíróságokat létrehozó kormányrendelet (és az azt törvényerőre emelő 1945. évi VII. törvénycikkben kodifikált) háborús bűncselekményekben. Szálasit az alábbi bűntettekben találta bűnösnek a bíróság: emberek törvénytelen kivégzése, vagy megkínzása, Magyarországnak a háborúba történő fokozottabb belesodrása (vezető állásban kifejtett tevékenységgel), a fegyverszünet megkötésének megakadályozása, és a nyilas kormányzatban való vezető állás vállalása (11.§ 1., 3., 4. pont, 6.§ 5. pont).
Szálasi Ferencet és vádlott-társait kötél általi halálbüntetésre, és vagyonelkobzásra, mellékbüntetésként pedig politikai jogaik gyakorlásának 10 évi felfüggesztésére ítélte a népbíróság (ez utóbbira a formalitás mellett azon esetre volt szükség, ha a fő büntetéseikre kegyelmet kapnának).
Fellebbezési jog a népbírósági rendszerben nem lévén, valamennyi vádlott kegyelemért folyamodott. Szálasi védője elzárásbüntetésre kérte átváltoztatni az ítéletet, vagy legalább a halálbüntetés helybenhagyása esetén a kötél általi végrehajtást golyó általira változtatni – tekintettel katonatiszti múltjára.
Szálasi Ferencet, Gera Józsefet, Vajna Gábort, Beregfy Károlyt és az Imrédy-perben bűnösnek talált Rajniss Ferencet 1946. március 12-én adták át a hóhérnak. A volt nemzetvezető a Markó utcai fogház bitófáján végezte be pályafutását. A Népbíróságok Országos Tanácsának kegyelmi tanácskozására csak másnap került sor, ám Tildy Zoltán köztársasági elnök elé kerülő előterjesztésben már csak Csia Sándor, Kemény Gábor és Szöllősi Jenő bízhatott – kevés reménnyel. Rajtuk március 19-én hajtották végre a halálos ítéletet.