Röntgennel találtak rejtett részleteket Paul Delvaux szürrealista festményén
Modern képalkotó eljárások segítségével rejtett emberalakokat és megváltoztatott kompozíciós elemeket azonosítottak Paul Delvaux szürrealista festményének végleges rétegei alatt. A kutatási eredményeket egy új, a belgiumi Musée L intézményében megnyílt kiállítás tárja a nyilvánosság elé. A technológiai elemzések és a frissen előkerült eredeti vázlatrajz együttes bemutatása kivételes bepillantást enged a 20. századi alkotó munkamódszerébe.
- Egy belga kiállítás Paul Delvaux festményének röntgenes és infravörös vizsgálati eredményeit mutatja be.
- A louvain-la-neuve-i múzeum tárlata 2027 februárjáig hasonlítja össze a festményt az eredeti vázlattal.
- Az elemzések korábban elrejtett alakokat és egy holdat azonosítottak a végleges festékréteg alatt.
A La Ville lunaire II címet viselő, 1956 júniusában befejezett alkotás egy rejtélyes éjszakai tájat ábrázol fasorral, épületekkel, utcai lámpákkal és elszórt emberalakokkal. A 89-szer 139 centiméteres, farostlemezre festett olajkép 1990-ben, Charles Delsemme hagyatékából került a louvain-la-neuve-i múzeum állandó gyűjteményébe.
A festmény történetének kutatása 2024-ben vett új irányt, amikor a Baldvin Király Alapítvány megvásárolta a mű 28-szor 45 centiméteres eredeti, tintával és ceruzával készült előkészítő vázlatát. A rajz múzeumi letétbe helyezése teremtette meg a lehetőséget a két műtárgy közvetlen fizikai és technológiai összehasonlítására. A 2027 februárjáig látogatható új kiállítás éppen erre a kompozíciós fejlődésre helyezi a hangsúlyt a hagyományos életmű-retrospektív megközelítés helyett.
A szakemberek infravörös reflektográfia, röntgenképalkotás és ultraibolya-vizsgálat segítségével elemezték a festékrétegek alatti szerkezetet. A modern roncsolásmentes eljárások lehetővé tették az úgynevezett pentimentók, vagyis a művész által a munkafolyamat során meggondolt és utólag elfedett változtatások feltérképezését. A vizsgálatok kimutatták, hogy a végleges, ma látható kompozíció jelentősen eltér az eredeti tervektől.
A kutatók a festékréteg alatt egy jobb oldalon ülő figurát, a kép központja közelében két köpenyes alakot, valamint az égbolt jobb oldalán egy holdat is azonosítottak. Ezek a módosítások nem csupán apró korrekciók voltak, hanem alapvetően átalakították a jelenet térbeli elrendezését és a kép eredetileg tervezett megvilágítását.
A hold eltüntetése a végleges képről különösen figyelemre méltó lépés volt a művész részéről. A rejtett égitest hiánya megváltoztatta a festmény címe és a vizuális tartalom közötti kapcsolatot, bizonytalanságban hagyva a nézőt a jelenet szokatlan fényforrását illetően. Bár a komoly kompozíciós változtatások pontos okai ismeretlenek maradtak, a vázlat és a röntgenképek együttes elemzése megmutatja az alkotói döntések súlyát. A kiállítás anyaga, amelyet a Jacqueline Delcourt-Nonkels Alap is támogatott, jól példázza a felkészülést szolgáló tanulmányrajzok fizikai megőrzésének fontosságát az utókor számára.
Az 1897-ben Antheit településen született Paul Delvaux a 20. századi belga képzőművészet, és ezen belül a szürrealizmus egyik legismertebb alakjává vált. Művészetének visszatérő elemei a klasszikus épületek, a kihalt vasútállomások, az elhagyatott utcák és a magányos, gyakran álomszerű környezetben ábrázolt emberalakok.
Ez is érdekelhet
A festő egyéni vizuális nyelvezetére erőteljes hatást gyakorolt az olasz Giorgio de Chirico, akinek drámai perspektívái és néptelen városi terei a metafizikus festészet alapjait fektették le. Delvaux stílusa azonban markánsan elkülönült más belga szürrealista kortársaitól, köztük René Magritte-tól is. Míg Magritte gyakran hétköznapi, felismerhető tárgyakat helyezett logikailag ellentmondásos szituációkba, Delvaux inkább az építészet, a perspektíva és az emberi alakok elrendezésével teremtett egy koherensnek tűnő, mégis nyugtalanító világot.
Joël Roucloux művészettörténész és más kutatók az elmúlt évtizedekben részletesen elemezték Delvaux alkotói metódusát és a metafizikus festészethez fűződő viszonyát. A La Ville lunaire II kiválóan illusztrálja azt a módszert, amellyel a festő a szigorú építészeti pontosságot bizonytalan pszichológiai atmoszférával ötvözte. Az eltávolított figurák és az utólag átfestett részletek bizonyítják, hogy az alkotó számára a térbeli harmónia és a kívánt hatás elérése sokszor felülírta a kezdeti narratív elképzeléseket. A művészettörténeti elemzések és a természettudományos vizsgálatok összekapcsolása egyértelműsíti, hogy a 20. századi szürrealista mesterművek mögött sokszor hosszas, tudatos mérnöki és kompozíciós küzdelem húzódott meg a vásznon.
