Rés a vasfüggönyön: így menekültek a magyarok 56-ban
2015. október 22. 16:48
URL: https://mult-kor.hu/res-a-vasfuggonyon-igy-menekultek-a-magyarok-56-ban-20151022
Egy polgárháborús állapotok sújtotta diktatórikus ország menekültjei, naponta több ezer illegális határátlépés, a menekültáradat táborokba gyűjtése, nemzetközi médiafigyelem és ENSZ-napirend. Nem napjaink, vagy egy szomorú jövő eseményképei, hanem az 1956 novembere és az azt követő tél gondterhes hetei ezek, amikor a katonai erővel levert forradalom és szabadságharc után ismételten berendezkedő szovjet típusú diktatúra elől közel 200 ezer magyar indult útnak a Nyugat felé egy jobb élet reményében, hátrahagyva otthonát, hozzátartozóit és jobbára vagyonát is, hogy több hónapos tábori életnek nézzen elébe. Sokan párhuzamba állítják napjaink eseményeit az 1956-1957-es magyar menekültekkel, ám a két korszak, a két jelenség nem hasonlítható össze annak ellenére, hogy rendelkeznek közös vonásokkal. Milyen volt az 1956-1957-es menekülttáborokban lakók magaviselete? Milyen kvalitású emberek alkották a kivándorlók tömegét? Egyáltalán miért volt Ausztria olyan készséges az emigránsokkal szemben?
Az első menekülthullám 1945 óta
Nemcsak hazánk, de Európa sem tapasztalt a II. világháború óta akkora menekülthullámot, mint ami 1956 őszét követően Magyarország felől érkezett. Nagy Imre októberi kormányra kerülésétől kezdve hónapokon keresztül majdnem kétszázezer ember, az ország lakosságának 1,5%-a indult meg Ausztria vagy Jugoszlávia felé.
Az 1956-os forradalom első migránsa, menekültje október 26-án, Gyanafalvánál (Jennersdorf, Ausztria) lépte át az osztrák-magyar határt, s ugyanezen a napon jelentette be Oskar Helmar, Ausztria szocialista párti belügyminisztere, hogy minden magyarországi menekültnek meg kell adni a menedékjogot. Ugyanakkor a tárcavezető hangsúlyozta, hogy meg kell akadályozni, hogy a határon „szabadságharcosok”, vagy „népi németek” szivárogjanak át. A belügyminiszter rendelkezése mögött az állt, hogy Ausztria nem akart egy esetleges Szovjetunió elleni fegyveres harchoz hátországot nyújtani. Bécs féltve őrizte frissen, 1955 őszén megszerzett semlegességét.
1956. október 27-28-án jelentették, hogy az eddig évekig ellenségesen viselkedő magyar határőrök (ők voltak az államvédelembe sorozott, ún. „zöld ávósok”) közül 800 ment át az osztrák oldalra kollégáikkal barátkozni, sőt közülük tizenöt fő mindjárt menedékjogot is kért.
Az ellenforradalmi erők már a Nagy-kormány elleni budapesti akciójuk előtt igyekeztek lezárni a nyugati határt. A Szovjet Hadsereg egységei november 2-án érkeztek Hegyeshalomra, hogy a legfontosabb nyugatra vezető útvonalon vágják el, talán nem is annyira a menekülni vágyók, de leginkább a politikai vezetés útját. A páncélosokat másnap már gyalogság is kiegészítette a határ mentén.
Forgószél hadművelet
November 4. napja fordulópontot jelentett mind a forradalom – és immár szabadságharc – történetében, mind a magyar menekülthullámot illetően. Ivan Konyev marsall, a varsói szerződés fegyveres erőinek főparancsnoka aznap indította meg támadását a Szovjetunióból 12 hadosztállyal kiegészülve a magyar fegyveres erők ellen. A legtöbb ember számára ekkorra vált világossá: a forradalmat rövid időn belül kíméletlenül leveri a szovjet túlerő és a szuperhatalom árnyékában Magyarországra ismét sötét idők köszöntenek. Közel 190 ezer magyar állampolgár döntött ekkor és az ezt követő hetekben úgy, hogy elhagyja hazáját.
A szovjet támadás hírére még Svájc haderejét is riadókészültségbe helyezték, Ausztriának pedig még ideje sem volt megünnepelni függetlenségének és semlegességének első születésnapját: november 4-re rendkívüli kormányülést hívtak össze. A bécsi kabinet pedig nemcsak a menekültek zökkenőmentes fogadtatásában egyezett meg, de a fentebb említett Helmar belügyminiszter az ENSZ-hez fordult gyorssegélyért a válság kezelésére. Akkorra már hétezer menekültet tartottak számon a Magyarországgal határos tartományban, Burgenlandban, de a java még csak ezután jött: ennek az embertömegnek több mint húszszorosa érkezett november 4-e után.
Így első lépésként az addigi menekülteket az osztrák hatóságok továbbszállították alsó-, felső-ausztriai és stájerországi táborokba, míg az Osztrák Vöröskereszt tizenkét határ menti segélyhelyen várta a magyarokat. Ezek felé megindult a híressé vált „gyógyszervonat” a Német Szövetségi Köztársaság felől, a bécsi rendőrség pedig járőrautóival szállította a csecsemőknek a tejüzem termékeit. Az Ausztrián lévő terhet a USA próbálta mindjárt hitelajánlatával segíteni, míg a szovjet minisztertanács elnökének első helyettese, Anasztaz Mikojan a két állam közti nézeteltérésekre hivatkozva mondta le ausztriai látogatását.
Másnap, november 5-én hozta létre Oskar Helmar a Belügyminisztérium „Ungarnhilfe”, (azaz „Magyarország-segítő”) osztályát. A menekültáradat ugyanis csak nőtt. Éppen ezért 8-án a Szovjet Hadsereg átvette a teljes hegyeshalmi határőrséget, ahonnan az ötven fős magyar személyzet egyszerűen átmenekült Ausztriába. 9-én hozta meg az ENSZ Közgyűlése 1006. számú határozatát, amely révén a világszervezet Menekültügyi Főbiztossága is bekapcsolódott a válság kezelésébe.
Határincidensek
November 13-án már jelentések futottak be Bécsbe több határsértésről is a magyar és szovjet katonák részéről, amelyek szerint a forradalmat leverő fegyveresek nemcsak átlőttek a határon, de nem egy esetben Ausztriában is üldözték és visszahurcolták a menekülőket. A nyugatra áramlást emellett hídrombolásokkal is igyekeztek megakadályozni: 15-én a Celldömölk-Szombathely vasúti hidat robbantották fel, amelyen addig tömegével érkeztek a budapestiek a nyugati határszélre. A mosontarcsai (Andau, Ausztria) híd nemcsak az 1956-os emigráció, de a hidegháború szimbólumává is vált rövid időre, ugyanis több tízezer magyar számára jelentette a szabadság kapuját. A Hansági-csatornát átívelő hidat még az Egyesült Államok (akkor még csak) alelnöke, Richard Nixon is fölkereste 1956-os ausztriai látogatásakor, miután a Szovjet Hadsereg alakulatai lerombolták.
22-én a határon folyó Einzerkanalban találtak egy fagyhalált szenvedett menekültet, ugyanis miután a szovjet erők az azon átívelő hidat is felrobbantották, a menekülők úszva kíséreltek meg célt érni. Ugyanezen a napon egy másik szignifikáns esemény is történt: egy szovjet baka csatlakozott a menekültekhez és kért Ausztriában menedéket.
A határátlépők áradata november 28-án tetőzött: ekkor egy nap alatt 8 537 menekült lépte át a határt. A Szovjet Hadsereg túlzott aktivitásának meglett az eredménye, ugyanis ezen a napon lőttek le az osztrák csendőrök egy, a menekülteket Ausztriába is üldöző szovjet katonát. Az esetből végül nem lett diplomáciai botrány. A szovjet erők december 9-én kezdték meg a magyar-osztrák határ elaknásítását Horvátlövő és Vaskereszt között, amelyet egészen 1957 áprilisáig folytattak, szögesdrótokkal is kiegészítve. A menekülni vágyóknak ezért új útvonal után kellett nézniük. A szintén szocialista, bár a szovjet tömbbel nem szövetséges Jugoszláviát roppant kínos helyzetbe hozták, ugyanis a délszláv vezető, Josip Broz Tito éppen normalizálta viszonyát Hruscsovval.
A zömmel a mai magyar-szlovén határon át menekülteket a hadsereg zsúfolt barakkjaiba zárták, majd a táborokat szögesdróttal körbekerítették. A déli szomszédunknál menedéket lelt közel 20 ezer magyart végül továbbengedték nyugatra, egytizedét a délszláv hatóságok visszatoloncolták, vagy önként hazatért, hétszáz pedig Jugoszláviában telepedett le az őshonos magyar kisebbségekhez csatlakozva.
A „disszidensek” összetétele
Az új hatalom a stabilizálódás hónapjaiban megkísérelte felmérni a forradalom okozta „károkat”, melynek részeként utasítást kapott a Központi Statisztikai Hivatal az országot elhagyókról szóló részletes jelentés elkészítésére. Ez 1989-ig szigorúan titkos dokumentum volt.
A felmérést nehezítette az osztrák, jugoszláv vagy magyar hatóságoknál nem jelentkezők „láthatatlansága”, tehát akik illegálisan menekültek ki, majd vándoroltak tovább, vagy – ugyancsak illegálisan – szöktek vissza Magyarországra. A bécsi, illetve a belgrádi belügyminiszteri jelentések szerint 1957 április 6-ig 174 704 magyar érkezett Ausztria, míg május 26-ig 19 181 fő Jugoszlávia területére. Ebből a közel 194 ezer főt számláló embertömegből kell tehát kiindulnunk.
A KSH adatai alapján két részre oszthatjuk az országot elhagyókat: a legális, illetve az illegális határátlépőkre. 12 345 személy kapott 1957 újévétől nyaráig kivándorló útlevelet a belügyminisztériumtól, ennyi legális emigránsról beszélhetünk tehát. Ezen kivándorlók fele Izraelbe ment, néhányszázan pedig valamely nyugati államba való kiutazásra kapott engedélyt.
Ami a menekülők földrajzi eloszlását illeti, legtöbbjük (81 ezer fő) budapesti lakos volt, a főváros így 4,2%-os népességveszteséget könyvelhetett el csak a menekültáradat következtében. Felülreprezentált volt még a Dunántúl, különösen Sopron: a települések közül arányaiban a Leghűségesebb Város szenvedte el a legnagyobb emberveszteséget, ahol egy, a lakosok 12%-át kitevő ötezer fős csoport emigrált. A legalacsonyabb kivándorlási kedv az Alföld lakosságára volt jellemző, ugyanis a menekültek mindössze 7%-a került ki hazánk legnagyobb tájegységéről.
Az 1956-1957-es menekültek társadalmi-foglalkozási összetételük szerint kétharmaduk volt eltartó, míg egyharmada eltartott. A keresők közel kétharmada munkás, negyedük szellemi dolgozó és kevesebb, mint 10%-uk a mezőgazdaságból élők közül került ki. Az értelmiségi dolgozók közül a műszakiak voltak többségben, míg az orvostársadalomnak például 730 tagja emigrált. Az egyetemi, vagy főiskolai hallgatókat az eltartottak közé sorolták, ezen réteg 11%-a hagyta el az országot, hozzávetőlegesen 3200 fő. Egyetemi, vagy egyéb oktató-kutató 261, míg művész 1108 darab volt a menekültek között.
Leghíresebb kalandban a Soproni Bányaipari és Erdészeti Főiskola tagjai részesültek, ugyanis az intézmény teljes létszámban Ausztriába távozott. A hallgatókra és oktatókra nyomban lecsapott Kanada, aki szívesen fogadta a szakembereket, így a soproni főiskola Vancouver mellett folytathatta működését néhány hónap múltán.
Menekülttáborok
Ami a menekültáradat időbeli eloszlását illeti, annak hevessége a konfliktus eszkalálódásával nőtt. A forradalom napjaiban napi 400-600, a szovjet támadást követően átlagosan napi 1100, míg november hónap végére napi 4000 fő határátlépését regisztrálták. December hónapban a menekültáradat fokozatos csökkenést mutatott: a hó eleji napi 1500-ról szilveszter napjára 500 fős intenzitásra csökkent. Az 1957-es évre a menekülteknek már csak a 18%-a „volt hátra”, így a határátlépők száma fokozatosan fogyatkozott. Mire kitavaszodott, már csak elenyésző számú egyén lépte át a magyar-osztrák, vagy magyar-jugoszláv határt.
A nyugatra menekülteket Ausztria-szerte 257 kisebb-nagyobb táborban helyezték el. Néhány nyugat-ausztriai láger a II. világháború terméke volt, sőt nem volt ismeretlen a magyarok számára sem, ugyanis azok német és magyar hadifoglyoknak, menekülteknek és a Közép-Európából (köztük hazánkból) kitelepített népi németeknek épültek. Így nem kizárt, hogy volt olyan 1956-os menekült, aki alig egy évtized után ismét ugyanabba a táborba került azzal a nem kis különbséggel, hogy immáron nem fogolyként.
Az első probléma november 22-én adódott, amikor húsz fő megpróbált kitörni a siezenheimi táborból (egyiküknek sikerült is kereket oldani), míg 23-án verekedés tört ki az egyik bécsi tábor lakói között. December 2-án hasonló esetről számoltak be ugyanott, ám mint kiderült, a tömeg három „exávóst” lincselt meg, felismerésük után. December 7-én jelentette be Puja Frigyes bécsi magyar követ, hogy a háborús helyzet véget ért, így a táborok is nyitottabbakká váltak. Zavargást még 1957 januárjából jelentettek a siezenheimi táborból, melynek oka a beszámolók szerint az volt, hogy a zsidó táborlakók jobban öltözöttek voltak és az amerikai tartózkodási engedélyeket hamarabb megkapták – ez okozta a zsidóellenes lincshangulatot. Az osztrák belügyminisztérium szerint januárban sok helyen már beállt az ún. „lágerhangulat”, amely kisebb-nagyobb (zömmel ittas állapotban elkövetett) verekedésből, lopásból, ritkán késelésből állt. A visszaemlékezők szerint a Szabad Európa Rádió nem kis szerepet játszott a menekültek frusztráltságában, ugyanis adásaiban rendkívül eltúlozta a várható tábori körülményeket.
A tábori élet a fenti esetektől eltekintve atrocitásmentesen zajlott, a március 15-i ünnepségek kulturált hangulatban teltek. A lágerekben osztrák táborparancsnokság működött, kiknek munkáját választott magyar táborvezető segítette. A táborok mindennapi ellátását a Vöröskereszt mellett katolikus, protestáns és zsidó nemzetközi egyházi segélyszervezetek bonyolították, akik nyelvtanulási lehetőséget és ideiglenes munkákat is biztosítottak az embertömeg számára. A menekülttáborok jó kezeléséhez nagyban hozzájárult az is, hogy már 1956 novemberétől kezdve a menekültek szervezetten vándoroltak tovább az őket befogadó országokba szerte a nyugat világában.
A magyar tanulókat és szakembereket könnyedén befogadták nyugaton. Legtöbben, mintegy 30 ezren az Egyesült Államokban próbáltak szerencsét, de Nyugat-Európa és Ausztrália is sok magyart befogadott, 18 ezer magyar pedig Ausztriában talált új otthonra. Burgenlandban, ahol 35 évvel az elcsatolás után már hiányzott a kisebbségi elit, az 1956-os emigráció jótékony hatással volt: ismét feltöltötte fiatalokkal, értelmiségiekkel, lelkipásztorokkal a harmincöt éve még Magyarországhoz tartozó vidéket. Az ausztriai menekültáradat költségei hozzávetőlegesen 473 millió schillingre rúgtak, melynek több mint felét az USA, egyharmadát az ENSZ, míg maradékát az osztrák kormány és magánosok adományai adtak össze.