Meztelenül rohangálás, "Pilátus-verés", locsolkodás – különös húsvéti népszokások

„Haj, ki kisze, haj, Jöjj be, sódar, jöjj!” – kiáltozták eleink még a húsvétvasárnapot megelőző virágvasárnapon, miközben egy női ruhába öltöztetett szalmabábut hordoztak körbe a faluban, majd vízbe dobták, esetleg elégették. A nyugati szomszédainknál, de gyakran magyar földön is a bábu a véget érő telet személyesítette meg, a kiszehajtás művelete pedig mágikus tartalommal töltődött fel.

Még az 1920-as években is élt az a népszokás az Alföld déli részén, hogy a miséző pap nagyszerdán és nagycsütörtökön az egyik zsoltár elhangzását követően – annak jeléül, hogy Jézus halálakor a Szentírás szerint kettéhasadt a jeruzsálemi templom kárpitja – a templom lépcsőjét ütötte meg a misekönyvvel, a hívek pedig elővették a padjuk mellé gondosan előkészített botjaikat, és a padsorokat püfölték. A lépcső, illetve a pad szimbolikus jelentőségű, ugyanis Pilátust jelképezi, aki elárulta Isten fiát, és mosta kezeit. Csongrád megyében „pancilusozásnak” nevezték azt a szokást, amikor a gyermekek a Pilátust megszemélyesítő deszkát vagy gyékényből font ütővel a fűszálakat verték.

Róheim Géza néprajzgyűjtő egy igen különös nagypénteki népszokást jegyzett fel az 1920-as években. Göcsejben a férfiak hajnalban kezükben egy pálcát szorongatva meztelenül futottak ki az ajtón és körberohanták a házukat. A valószínűleg pogány elemekkel keveredő szokás arra szolgált, hogy portájukat megszabadítsák az alkalmatlan rovarokról, kártevőktől. A ház kerülése közben ezt kiabálják: „Patkányok, egerek, csótányok, poloskák, oda menjetek, ahol füstös kéményt láttok.”

A nagypénteket a magyar néphit az egyik legszerencsétlenebb napnak tartotta. Ilyenkor tiltották az állatokkal kapcsolatos munkákat (kivétel: a herélés, valamint a megbélyegzés), nem szítottak tüzet, nem sütöttek kenyeret (mondván, úgyis kővé fog válni), a moldvai magyarok pedig még a lovakat sem fogták be, ugyanis attól féltek, hogy ott rögtön elpusztul. Habár babonás dédapáink szerencsétlenségek tömkelegére számítottak e napon, a vízbefúlás veszélyével járó patakban való fürdetés a legtöbb tájegységen különösen ajánlott volt, mind állatnak, mind embernek.

Bizonyára már minden hölgy epekedve (és legalább három váltásruhával felszerelkezve) várja, hogy eljöjjön a hétfő, és locsolkodók tömegei lepjék el az udvarát. A mára sajnos egyre inkább visszaszoruló hagyományról már a 17. századból is vannak forrásaink, Apor Péter az 1736-ban megjelenő, Metamorphosis Transylvaniae című művében így írt róla: „...úrfiak, alávaló, fő és nemes emberek húsvét másnapján az az vízben vetü hétfün járták a falut, erősen öntözték egymást az leányokat hányták az vízben...” A néhány környező országban is ismert népszokás egy ősi rítus keresztényesített formája.

A húsvéthétfői tojásfestés, valamint a lányok vízzel teli vödörrel (a modern időkben már a slag és a szódás üveg is dívik) való üldözése szervesen összekapcsolódik: mindkettő a jelképes termékenységre, valamint a rituális megtisztításra utalt. Érdekesség, hogy a húsvéthétfőt a középkor évszázadaiban például vízbevetélő vagy vízbehányó hétfőnek is hívták. A tojás egész Eurázsiában a termékenység jelképének számított, gyakran találnak a régészek népvándorlás kori sírokban sírmellékként natúr, de festett tojásokat is.

A kölnis locsolkodásnak csupán néhány évtizedes múltja van, az eredeti hagyomány szerint húsvét másnapján tiszta vízzel kellett meghinteni a leányokat. E nemes cél érdekében gyakran verődtek kisebb bandákba a fiatal férfiak, így indultak útjukra. Szeged környékén a 19-20. században gyakran megesett, hogy a szebbik nem tagjait a kúthoz vitték, és néhány vödörnyi vízzel biztosították, hogy el ne hervadjon. A locsolkodás az egyházi magyarázat szerint arra a legendára utal, amikor a Jézus feltámadását hírül vivő asszonyokat a zsidók lelocsolással igyekeztek elhallgattatni. A locsolkodást gyakran megelőzte egy-egy tréfás, kérést vagy inkább „fenyegetést” megjelenítő versike.

„E háznak kertjében van egy rózsatő,
Azt gondozza, azt öntözi a Jó Teremtő.
Vizet öntök a fejére, szálljon áldás a kezére,
Az Istentől kérem,
Piros tojás a bérem.”
(Népies locsolóvers a zoboraljai Berencsről, amely ma a legészakibb, még összefüggő magyar nyelvsziget része a Kárpát-medencében.)

Jóval ijesztőbb népszokást találhattunk a múlt század közepéig egyes észak- és nyugat-magyarországi falvakban, ahol megkímélték a lányokat a húsvéthétfői dupla öltözködéstől, helyette azonban jóval fájdalmasabb módszert választottak a termékenységük tartósságának biztosítására: a megvesszőzést.

Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 20% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.

12 450 ft 9 990 Ft

Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 25% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.

20 000 ft 14 990 Ft

Kérdésem van az előfizetésel kapcsolatban

előfizetek

tél
Múlt-kor magazin 2014

• Elhagyott kastély a 19. századi "Chicagóban"
• Rembrandt, a titokzatos
• Híres történelmi csókok
• Ilyen volt Hitler magánélete egy hódolója szerint
• A budai zsidóság az oszmán hódoltság idején
• A Horthy-Hitler-találkozók históriája
• Meghökkentő múltbéli fogások
• A Horthy-kultusz és a magyar zsidóság
• Az életébe került a mexikói kaland Ferenc József öccsének