Isten véres igazsága – hogyan használták a középkori perek eldöntésére a bajvívást?
2017. november 17. 14:05
URL: https://mult-kor.hu/isten-veres-igazsaga-hogyan-hasznaltak-a-kzepkori-perek-eldntesere-a-bajvivast-20171117
Manapság leginkább a Trónok harca történeteiben találkozhatunk nagy rendszerességgel a bajvívás gyakorlatával. Hasonlóan a népszerű sorozat számos eleméhez, ezúttal is egy, a középkori Európában elterjedt gyakorlattal van dolgunk. Az istenítéletek sorában ugyanis kétségtelenül az egyik legkegyetlenebb és leglátványosabb volt a peres felek közti párviadal.
A középkori Európában az igazságszolgáltatásban a bizonyítási eljárás során számos esetben nyúltak az istenítélet eszközéhez. Erre általában akkor volt szükség, ha a rendelkezésre álló bizonyítékok elégtelenek voltak a vádlott bűnösségének vagy ártatlanságának megállapításához. A hírhedt víz- és tűzpróbák mellett az istenítéletek sorába tartozott a bajvívás is, amelynek során a peres felek előre meghatározott – nem túl szigorú – szabályok szerint fegyveres küzdelembe bocsátkoztak egymással. A viadal győztese pedig egyben a per győztesévé is vált.
A mai szemmel már kétségtelenül igazságtalannak tűnő bizonyítási eljárás alapgondolata a következő volt: bármilyen egyenlőtlennek tűnhet is a küzdelem a két fél között, Isten semmiképpen sem hagyná, hogy egy ártatlan személy vesztesen kerüljön ki a párviadalból. A fennmaradt forrásaink alapján a bajvívást egyébként leggyakrabban tulajdonjogi viták esetén alkalmazták, hiszen ilyen esetekben általában csak az egyik személy szava állt szemben a másikéval.
Nyilvánvaló azonban, hogy korántsem volt mindenki alkalmas arra, hogy egy bajvívást vállaljon igaza megvédése érdekében. A gyermekek, nők vagy éppen a rokkantak érthető okokból óriási fizikai hátrányból indultak volna, míg az egyházi személyek számára szigorúan tiltották a bajvívásban való részvételt. A peres feleknek ezért lehetősége nyílt arra is, hogy ne személyesen, hanem egy helyettük harcoló másik személy, egy bajnok útján „képviseljék” ügyüket.
Egy bajnok állítása azonban korántsem volt egyszerű feladat. Egy bajvívás ugyanis az aktuális szabályoknak megfelelően tarthatott fegyvervesztésig, első vérig, súlyosabb esetekben pedig akár halálig is. Érthető tehát, hogy nagyon jó okot kellett szolgáltatni valakinek arra, hogy más miatt vigye vásárra a bőrét. Különösen igaz ez annak fényében, hogy gyakran a vesztes bajnok is részesült valamilyen formában a bűnösre kiszabott ítéletből, így könnyen elveszthette valamely testrészét – vagy akár őt magát is felakaszthatták.
Természetesen ahol kereslet van, ott hamarosan kínálat is lesz. Számos fegyverforgatásra alkalmas férfi adta a fejét arra, hogy „professzionális bajvívó” legyen, akik jó pénzért – ritkább esetben a győzelemért járó dicsőségért – vállalták, hogy megküzdjenek a vádlott helyett. Eme professzionális bérbajnokokat azonban általános megvetés kísérte szerte az európai országokban, leginkább a prostituáltakkal és a tolvajokkal emlegették őket egy lapon. A német területeken például hasonlóan a törvénytelen születésű személyekhez, nem engedélyezték számukra, hogy örököljenek vagy akár, hogy tanúskoskodjanak.
Bár a bajvívás ma talán már valamiféle nemes, lovagi küzdelemként élhet az emberek képzeletében, korabeli beszámolók korántsem erről tanúskodnak. Fennmaradt például egy 12. századi párviadal elbeszélése, amelynek során két flamand lovag, Guy és Vas Herman vívott meg egymással. A két férfi lóháton kezdett neki a küzdelemnek, mígnem Guy kiütötte Hermant a nyeregből. Herman erre levágta Guy lovát annak érdekében, hogy újra kiegyenlítse a viadalt. A lovagok karddal és pajzzsal folytatták egészen amíg ki nem fáradtak, ekkor eldobálták fegyvereiket és puszta kézzel estek egymásnak – és ekkor jött még csak az igazán mocskos rész:
„Vas Herman kimerülten feküdt a földön, míg Guy fölé kerekedett és vaskesztyűjével elkezdte összezúzni ellenfelének arcát és szemeit. Herman azonban okosan mozdulatlanságot tettetett, elérve ezzel, hogy Guy már biztos legyen győzelmében. Közben azonban kezét lassan, észrevétlenül lecsúsztatta Guy páncéljának alsó részéhez, ahol védtelen volt. Herman ekkor megszorította Guy heréit, majd minden erejét összegyűjtve ellökte magától ellenfelét, akinek alfelét teljesen szétszakította ez a mozdulat. Guy, így már teljesen összetörve, megadta magát és azt kiáltozta, hogy legyőzték és a halálán van.”
A bajvívás gyakorlata fokozatosan halt ki az európai országokban, hogy átadja helyét modernebb – és kevésbé fájdalmas – bizonyítási eljárásoknak. Franciaországban 1386-ban, míg Angliában 1492-ben került sor utoljára bajvívásra istenítélet keretében. Igaz, a szigetországban ezután még több mint 300 évnek kellett eltelnie, hogy 1819-ben hivatalosan is betiltsák ezt az eljárást.