Imre király és András herceg: trónharcok a testvérek között
2014. december 1. 13:00
URL: https://mult-kor.hu/imre-kiraly-es-andras-herceg-tronharcok-a-testverek-kozott-20141201
A hagyomány szerint 1204. november 30-án halt meg az egyik kevéssé ismert Árpád-házi királyunk, Imre. A nyolc évig regnáló uralkodó - akit apja, III. Béla már gyermekkorában megkoronáztatott - a nála jóval ismertebb és később szintén királyként tevékenykedő II. András bátyja volt. Uralmára árnyékot vetett Andrással való kapcsolata, a két fivér ugyanis - noha a trónt egyértelműen az idősebb örökölte - állandó harcot vívott egymással, míg Imre harmincévesen el nem hunyt. A királyi címet testvére még így sem szerezhette meg, hiszen azt gyermekének, a későbbi III. Lászlónak szánta, aki azonban 1205-ben, alig négyévesen életét vesztette. Írásunkban Imre uralkodását és testvérével való viszálykodását tárjuk fel.
Elégedett Imre – berzenkedő András
Imre 1174-ben született III. Béla király legidősebb fiaként, három évvel András öccse előtt. Az idősebb gyermek igen korán, 1182-ben már hivatalosan is a trón várományosának mondhatta magát, majd a későbbiekben apja egyre nagyobb hatalommal ruházta fel őt, felkészítendő az uralkodásra. Húszéves korában megkapta az ország déli tartományainak, a gazdag Szlavóniának, Horvátországnak és Dalmáciának a kormányzását. Tettével Béla egy, a következő században is élő hagyományt teremtett meg, amely szerint a leendő trónörökös kormányozza az említett területeket. III. Béla király akarata és a szokások tehát egyértelműek voltak a tekintetben, hogy ki is örökölje a trónt.
A kisebbik, mint kiderült, igen becsvágyó gyermekre, Andrásra más feladatok vártak. Apja neki szánta általa nem teljesített ígéretét, amely egy keresztes hadjárat indításáról szólt, és örökségként megkapta az ehhez szükséges anyagiakat is. A vállalkozást András hosszú évekig halogatta (erre csak 1217-ben került sor), de apja kisebbik fiával kapcsolatos elképzelései nem csak ezen a téren akadoztak. Béla ugyanis a halicsi fejedelemséggel "kárpótolta" volna őt, azonban a fiatal herceg nem tudta megtartani trónját orosz földön, 1190-ben el is kellett hagynia ezt a területet. A magyar király a történéseket kénytelen-kelletlen elfogadta, András azonban nehezebben emésztette meg a kudarcot, és később részt követelt magának bátyja örökségéből.
A testvérharc első felvonása
III. Béla az ötvenedik évéhez közeledve 1196. április 23-án meghalt, a korona pedig minden komolyabb nehézség nélkül Imrére szállt. A következő évben azonban András már hatalmi igényekkel lépett fel testvérével szemben, megkezdődött hát az évekig tartó testvérháború. András a keresztes hadjáratra kapott tetemes pénz felhasználásával támogatói kört tudhatott maga mögött, ennek segítségével pedig jó eséllyel követelte bátyjától az általa korábban irányított hercegséget a délvidéken. Miután Imre egyértelművé tette, hogy nem hajlandó királyságát és hatalmát ily módon megosztani, öccse 1197-1198 körül fegyverrel támadt rá.
A stájer herceg, Lipót támogatását is bíró fiatalabb fiú sikerének köszönhetően az ország egy része az ő fennhatósága alá került. Az immár egy egész tartomány felett uralkodó András azonban nem érte be ennyivel. A testvérétől eltérően megnyerő modorral megáldott András igen nagy népszerűséget szerzett mind világi, mind egyházi körökben, amiben persze nem volt elhanyagolható a herceg anyagi természetű nagyvonalúsága sem.
Imre ezzel szemben zárkózottabb és hirtelen haragú volt, s - mint kiderült - udvarában több olyan főúr is "szolgált", akiket testvére megnyert magának. Horvátország és Dalmácia megszerzése után András gyakorlatilag független uralkodóként működött a hercegség területén. Ebben a helyzetben a király egyre tehetetlenebb volt, ezért úgy döntött, hogy külső segítséggel próbálja megoldani a kellemetlen családi problémát.
Imre a pápa ajtaján kopogtatott és sikerrel járt: megszerezte III. Ince támogatását. Az ekkor még az országos belügyekben is befolyásos Szentszék vezetője 1198-ban megintette Andrást, miszerint testvére ellen lázad ahelyett, hogy teljesítené fogadalmát. Fel is szólította, hogy kezdje meg jeruzsálemi útját, a nagyobb nyomaték kedvéért pedig hozzátette: ha ezt továbbra is bojkottálja, kimaradhat a további öröklésből, azaz Imre után - ha annak nem születne fiúgyermeke - sem kaphatja meg a trónt.
Dacolva a pápával - fegyverszünet a fivérek között
Andrást nem ijesztette meg III. Ince levele, továbbra is szuverén uralkodóként irányította hercegségét - pénzt veretett, kiváltságokat adományozott, egyházi ügyekben intézkedett -, sőt újabb területekkel egészítette ki azt. A hatalmában megerősödött uralkodó el is kezdett szervezkedni bátyjával szemben, aki - mikor értesült erről - nem maradt passzivitásban, és maga is komoly előkészületeket tett az esetlegesen kirobbanó harc megnyeréséért.
Kettejük küzdelme mindenekelőtt az egyházi réteg támogatásának megszerzéséről szólt. A pápa ugyan továbbra is Imrét támogatta - Andrást még kiközösítéssel is fenyegette -, de a magyar püspökök álláspontja már korántsem volt ennyire egyértelmű. András sikeresen a maga oldalára állított és az összeesküvésben felhasznált több olyan főpapot is, akik Imre országrészén működtek.
A fegyveres harc 1199-ben bontakozott ki, a helyszín pedig a Somogy megyei Rád volt. Az idősebb fivér győzelmet ünnepelhetett, testvérét egészen az osztrák határig üldözte, ahol az VI. Lipótnál talált menedéket. A siker nem részegítette meg a magyar királyt, rövid úton megbocsátott a korábban ellene áskálódó egyházi személyeknek, sőt a pápai közbenjárás következtében öccsével is kibékült, aki 1200-ban már Dalmácia és Horvátország hercegeként adott ki okleveleket.
A következő három évben béke jellemezte a király és a herceg kapcsolatát, a szentföldi hadjáratra ugyan továbbra sem került sor (köszönhetően többek között annak, hogy ekkor a Balkán területén Imre tényezővé vált a szerb, a boszniai és a bolgár belügyekben is), de abban megállapodtak, hogy a fogadalmat együtt fogják teljesíteni, Imre halála esetén pedig András örökölheti a trónt.
Az említett okok miatt ezt el kellett halasztaniuk, de egy keresztes had 1202-ben így is megindult a Szentföldre, amit nyugati katonák vezettek. A magyar király szemében növelhette a hasonló vállalkozással kapcsolatos bizalmatlanságot és bizonytalanságot az, hogy a keresztesek az őket szállító velenceiek anyagi követeléseit teljesítendő kifosztották és elpusztították a magyar kézen lévő Zára városát.
A harcok kiújulnak – Imre és a pálca varázsa
A testvérharc az 1200-as béke után három évvel, 1203 őszén újabb fejezettel bővült. III. Ince pápa továbbra is levelekkel árasztotta el a feleket, amelyekben igyekezett a két szembenálló fivér küszöbönálló harcát megakadályozni. Andrást kötelezte, hogy tartsa magát a korábbi békéhez, majd egy másik üzenetben megígérte neki, hogy fia követheti majd őt a hercegi tisztségben, annak minden javadalmával, Imrét pedig arra buzdította, hogy küldje öccsét a Szentföldre. Az elmérgesedett helyzetet azonban már nem lehetett elsimítani, a király és a herceg a Dráva folyó partján, Varasdnál találkozott egymással, hogy a kard döntsön a tisztázandó hatalmi kérdésekben.
Az események rekonstruálása nehézkes, egy évekkel a történtek után született beszámoló szerint Imre aggodalommal telve tapasztalta, hogy öccse tábora nagyobb, több katonát számlál, mint az övé. Tanácsosai ugyan azt javasolták neki, hogy meneküljön, amíg nem késő, ő azonban egy meglepő, bátor tettre szánta el magát. A király egymaga indult meg az ellenség táborába kezében egy pálcával, hogy véget vessen a viszálykodásnak. Miután a katonákhoz érve elkiáltotta magát, hogy „utat az ország királyának”, az ellenség sorai megnyíltak előtte, és mintegy sorfalat képezve engedték tovább a merész uralkodót, aki, miközben öccse felé vette az irányt, megjegyezte, „Majd meglátom én, ki meri kezét emelni a felkent királyra!”. Andrást ezt követően fogolyként vitte magával a jelenettől megdermedt ellenségei gyűrűjében.
Hogy így történt-e az esemény, vagy sem, azt nem tudjuk, mindenesetre ezt követően a herceget már Esztergomban találjuk, ahol bátyja börtönében raboskodott (feleségét, a gyanú szerint a viszálykodásban és feszültségkeltésben szerepet játszó Gertrúdot hazaküldte Imre, ő csak a király halála után tért vissza az országba). A kényszerpihenő nem sokáig tartott András számára, pár hónap után kiszabadult a fogságból, miközben Imre úgy döntött, ideje László fiát királlyá koronáztatni, noha az ekkor mindössze három éves lehetett.
A keserű végjáték
Miután a király III. Ince pápát meggyőzte, hogy a koronázás azért szükségszerű, mert ő maga a Szentföldre kíván utazni, az országnak pedig szüksége van egy trónörökösre, az eseményhez már csak az esztergomi érseket kellett megnyerni. Pápai utasításra Ugrin ezt el is végezte volna, ha időközben meg nem hal, így a ceremóniához előbb meg kellett volna várni, hogy az új érsek megkapja a pápai megerősítést pozíciójában. Imre, aki ekkor már igen beteg volt, úgy döntött, hogy nem vár tovább, és János kalocsai érsekkel (ő később esztergomi érsek lett) László fiát megkoronáztatta.
A támogató pápai magatartást Imre utolsó hónapjaiban igyekezett anyagilag is meghálálni, célját ugyanis elérte: fia jogi értelemben trónörökös lett. Egészségi állapotának romlása miatt 1204 októberében már fia kezébe került a királyi hatalom, aki mellé gyámként és az ország kormányzójaként öccsét, a hűségesküt tevő Andrást tette. Imre végül - a hagyomány szerint - 1204. november 30-án halt meg; a királyt Egerben temették el.
A fiatal III. László mellett András inkább saját támogatói körét erősítette, ám amikor harc bontakozott volna ki közte és a volt Imre-pártiak között, 1205 májusában a gyermekkirály négyéves korában meghalt. A koronával a kezében András régóta dédelgetett álma, a magyar királyi cím megszerzése végre elérhető közelségbe került számára - János kalocsai érsek még ebben a hónapban meg is koronázta őt. Imrének uralkodása alatt nem kevés viszályt és ellene irányuló szervezkedést kellett kezelnie öccsének köszönhetően. Hasonló nehézségekből azonban a következő harminc évben a korábbi elégedetlenkedőnek, Andrásnak is bőven kijutott.