Hét történelmi babona, amiben ma is hiszünk
2015. március 25. 15:46
URL: https://mult-kor.hu/het-tortenelmi-babona-amiben-ma-is-hiszunk-20150325
Azt gondolhatnánk, hogy mára már kinőttünk a babonák, valamint a gonosz szellemek és szerencsét hozó amulettek korából, de valójában még nagyon sokan űzik e középkori „boszorkányságokat” anélkül, hogy tudnának róla.
Gonosz szellemek leselkednek a kelbimbóban
Sokszor láthatjuk nagymamáinkat, amint a konyhában az ételt előkészítve sütés/főzés előtt minden egyes kelbimbó alsó torzsáján lelkiismeretesen egy-egy kereszt alakú bemetszést végeznek, mielőtt a serpenyőbe vagy a lábasba helyeznék. Ha megkérdezzük őket, mi okból csinálják ezt, azt felelik, hogy azért, mert így jobban átsül/átfő a kelbimbó. Azonban a mesterszakácsok konyháiban ennek semmi nyoma. Mit tudhatnak nagyszüleink, amiről Jamie Oliver vagy Stahl Judit talán nem is hallott?
Valószínűleg semmit, így anélkül követnek egy középkori babonát, hogy tudnának róla. Az évszázadokkal ezelőtti néphit szerint a saláta, a kelbimbó vagy a káposzta levelei között ártó szellemek vagy apró démonok rejtőzködnek, amelyek az ételen keresztül a testünkbe kerülhetnek, ahol szörnyű gyomorfájdalmakat vagy betegségeket okoznak. Ennek megelőzése érdekében egykoron kereszteket metszettek ezekbe a leveles növényekbe, hogy Krisztus keresztfájának lenyomata elriassza a gonosz lelkeket.
Ön is triszkaidekafóbiában szenved?
Kevés babona vált annyira a modern nyugati ember hétköznapjainak részévé, mint a 13-as számtól való félelem, amelyet triszkaidekafóbiának is nevezünk. Péntek 13. pedig sokak számára rettegett dátum a nyugati világban.
A tizenhármat megelőző tizenkettes szám az európai hagyomány fontos része, s már a görög mitológiában is feltűnt (Héraklész tizenkét munkája). Igazi jelentőségét viszont a kereszténységben nyerte el, az evangéliumok szerint Krisztusnak is tizenkét tanítványa volt, így a tizenkettes szám a középkori keresztény művészet kedvelt számjegye lett. A tökéletes számot azonban a baljóslatú tizenhármas követi, amely a keresztény hagyományban szerencsétlennek számít, mert az utolsó vacsorán is tizenhárman vettek részt. Korábban maguk a rómaiak, majd később a vikingek is balszerencsés számként tekintettek rá.
A 13 a skandináv mitológiában is visszaköszön: Loki, a bajkeverő isten hívatlan tizenharmadikként vett részt egy olyan vacsorán, amely egy másik vendég tragikus halálával végződött. E történetek nyomán az európaiak évszázadokon keresztül szentül hitték, hogy egy tizenhárom főből álló asztaltársaság tagjai közül aki először feláll a helyéről, az egy éven belül eltávozik az élők sorából. A 16. századi boszorkányvadászok szájából pedig gyakori érvként hangzott el a tárgyalásokon, hogy mivel a boszorkányok tizenhárman voltak az összejöveteleken, bizonyára az ördöggel cimboráltak.
Vízi szellemek a szökőkútban
Manapság bármelyik híres szökőkutat vagy városi tavacskát keressük is fel, azonnal feltűnik, hogy tele van fényes pénzérmékkel. Ezt látván az egyszeri turista is azonnal a tárcájához nyúl, elővesz néhány aprót, s belehajítja a vízbe, miközben kíván valamit. Érdekesség, hogy a római Trevi-kút alján naponta körülbelül 3 ezer eurónyi fémpénz landol, amit egyébként a rászorulók megsegítésére fordítanak.
Az ókorban úgy gondolták, a szökőkutakban vagy egyéb medencékben vízi szellemek, illetve istenségek laknak, s különböző – főként pénzbeli – felajánlásokat dobtak nekik a vízbe, hogy cserébe termékenységet vagy sikert kérjenek. A középkorban a vízi szellemek helyét a keresztény szentek váltották fel, s a korábbi századokhoz hasonlóan ismét sokan azért mentek a kutakhoz, hogy az ajándékokért cserébe kérjenek valamit, főként gyógyulást vagy jó szerencsét.
A menyasszony harisnyakötője
Manapság már nem annyira elterjedt az esküvőkön a harisnyakötő-dobás, mint amennyire a menyasszonyi csokor elhajítása. Míg az utóbbiért a hajadon lányok, az előbbiért a nősülni kívánó férfiak viaskodnak. A mára igencsak megszelídült hagyományt évezredekkel korábban igencsak komolyan gondolták. Az ókorban a férfiak a többi vendéggel egyetemben valósággal letépték a menyasszony ruháit a nászéjszaka előtt, ugyanis mindenki akart magának egy-egy darabot, hiszen az asszonnyá nemesedett leány ruháit áldottnak vélték. Az idők során ez a különös hagyomány egyre inkább a menyasszony harisnyakötőjére "szorítkozott", amely a szerencse mellett a termékenység és a szexualitás szimbólumává lett.
A középkorban, de még a 16-17. században is a férfiak szó szerint megharcoltak a menyasszony harisnyakötőjéért, amelynek a megszerzése azt jelentette, hogy legközelebb e becses ruhadarab megkaparintója fog oltárhoz vezetni egy szép és lehetőleg termékeny nőt. Kezdetben az újdonsült feleséget a szentmise keretében az oltár előtt teperték le az agglegények és vették el harisnyakötőjét, azonban az egyház tiltakozása után ez a szokás megváltozott. Ezt követően a férj távolította el a szerencsét hozó ruhadarabot a nászéjszaka helyéül szolgáló szobában, majd kihajította az ablakon a többi férfinak.
Miért kopogjuk le?
„Lekopogom” – szoktuk gyakran sietve hozzátenni mondanivalónk végéhez, amikor jövőbeli terveinkről, illetve esetleges múltbéli sikereinkről vagy meg nem történt rosszról beszélünk. Még akkor is kimondjuk e szót, ha a tényleges tett, vagyis a kopogás nem történik meg, ám babonásabb társaink rögtön keresnek egy fát vagy fából készült tárgyat, és le is kopogják. Az emberiség egyik legrégibb és legmaradandóbb félelme az, hogyha beszélünk valamely jövőben történő pozitív dologról, az mégse fog bekövetkezni, mert „elkiabáljuk”. Egy eredetét tekintve tisztázatlan ősi babona szerint ilyen esetekben valamely szent fát – tölgy, kőris vagy galagonya – kell megérinteni, mivel az megóv minket a szemmel veréstől, illetve az ártó szellemektől. Egy másik elképzelés szerint azonban azért kell kopogni, hogy a szellemek vagy egyéb gonoszságra hajlamos erők ne hallják meg a dicsekvést, nehogy megirigyeljék és elvegyék a szerencsét.
Az esküvői torta rejtélyei
Az ókori római időkben az esküvői torta egy búzából, szárított gyümölcsből, dióból, mandulából álló kenyérféle volt, amelynek összetevői a gazdagságot és a termékenységet szimbolizálták. (A legenda szerint a történelem első esküvői tortáját Nagy Sándor készíttette abból az alkalomból, hogy tízezer harcosa tízezer perzsa leányt vett feleségül.) A korabeli szokás szerint a tortát a menyasszony fején törték ketté, hogy biztosítsák a gyermekáldást, valamint a virágzó házasságot. A kenyérre emlékeztető sütemény darabkái a szerencsét jelképezték, így az összes lehullott morzsáját felszedegették a vendégek, s még azoknak is küldtek egy-egy darabot, akik nem tudtak részt venni a lakodalmon. Ez a szokás ma is megfigyelhető, ám az eredeti célját már elfeledtük.
Manapság egyre inkább megfigyelhető, hogy a házasulni vágyó felek visszatérnek a régi hagyományokhoz, és nem egy nagy tortát, hanem több kisebbet készíttetnek. Néhány évszázaddal korábban az angoloknál ezzel kapcsolatban volt egy különleges feladata a hitvesi párnak: a vendégek egymás fölé helyezték ezeket a kisebb méretű tortákat, amelyeket a vőlegénynek és a menyasszonynak át kellett ugrania úgy, hogy a tortahalom ne boruljon össze - így biztosították a termékeny és boldog házasságot. Egyébként ebből a szokásból alakult ki az emeletes torta.
A menyasszony tisztaságát, valamint a család gazdagságát jelképező torta felvágásának metódusát is több babona lengi körül: a szokás szerint a párnak egyszerre kell felvágnia az első szeletet, ugyanis ha a menyasszony nem fogja a kést, a házasság gyermektelen lesz. Egy újkeletű babona szerint amelyikük keze van felül a késen, az fogja viselni a nadrágot.
Az ördög húsa
Manapság sokan fanyalognak a lóhús hallatán, holott igen egészséges, tápértékét figyelembe véve pedig jobb, mint a marhahús. A vadló a paleolitikumtól kezdve évezredeken át fontos energiaforrása volt őseinknek. A viking hagyományokban azonban a lóhús fogyasztása összekapcsolódott Odin pogány isten imádatával és szertartásaival, így 732-ben III. Gergely pápa egy bullában betiltotta a lóhús fogyasztását, a pogányságot visszaszorítandó. Az egyház kijelentette, hogy a lóhús az ördög húsa, s bárki elfogyasztja, azzal az ördögnek szolgál. Ezt követően terjedt el az a néphit, hogy aki lóhúst eszik, arra szörnyű szerencsétlenség vagy betegség fog lesújtani. Minden valószínűség szerint ez az elterjedt babona az egyik oka annak, hogy a mai Európában igen kevesen esznek lóhúst.
Habár a pápai rendeletet követően sokáig tabunak számított e tevékenység, háborús időkben vagy éhínségek idején többször előfordult, hogy megsértették a pápai rendeletet. Gyakran lóhúst majszoltak például Napóleon katonái (1809-ben például az egyik kontingens ellátási útvonalait elvágták, így az éhezés elkerülése végett puskapor segítségével sütötték meg lovaikat) vagy Párizs népe a város 1870-es blokádja idején, de Anglia és az Egyesült Államok egyes néprétegei is rászorultak igavonó állatuk leölésére a nagy gazdasági világválság, illetve a világháborúk idején fellépő élelmiszerhiányok idején.