Hatalmi célokat szolgált a barbár fogalma az ókorban
A barbár és a civilizált fogalma nem statikus állapotot jelölt a klasszikus római ókorban, hanem a hatalomgyakorlás és a politikai integráció folyamatosan változó eszköze volt. Jonas Scherr, a Stuttgarti Egyetem történészének újonnan megjelent, A barbárok civilizálása című monográfiája a római diskurzusok elemzésével mutatja be a kirekesztés és a beilleszkedés mechanizmusait. A kötet megállapításai rávilágítanak arra, hogy a katonai hódításokat legitimáló retorika miként formálta át a birodalom társadalmi viszonyait a Kr. e. 1. század és a Kr. u. 3. század között.
- Jonas Scherr német történész új monográfiája a barbár és a civilizált fogalmának változásait vizsgálja a klasszikus római ókorban.
- A kutatás rávilágít arra, hogy a civilizációs folyamatokat a rómaiak tudatosan használták a katonai hódítások legitimálására és a birodalom pacifikálására.
- A tartományi elitek integrációjával a birodalom határain belül élők fokozatosan civilizálttá váltak, míg a kirekesztő fogalmak a külső területekre helyeződtek át.
A modern közgondolkodásban a barbár kifejezés elsősorban morális értékítéletet, durva vagy kulturálatlan viselkedést jelent, az ókorban azonban elsősorban kulturális és földrajzi kategóriaként funkcionált. A fogalom eredetileg pusztán az idegen nyelvű embert jelölte, idővel azonban a görög-római értékrenden és jogrendszeren kívül álló, alapvetően más típusú csoportok szinonimájává vált.
A kirekesztő és befogadó kategóriák határai ugyanakkor sosem voltak merevek. A történeti források bizonyítják, hogy a hellenisztikus korban magukat a rómaiakat is barbárnak tekintették a görögök, és a felemelkedő itáliai hatalomnak fokozatosan, egy harmadik erőként kellett pozicionálnia magát a civilizáció hordozójaként.
A történeti szövegekben a civilizációs folyamat három fő formában jelent meg. Az első a pusztító-előkészítő szakasz, amely a vadon termőfölddé alakítását és a rablók felszámolását foglalta magában. A második a konstruktív-intézményi forma, amely a városiasodást, a törvénykezés bevezetését, valamint a nyelv és az öltözködés átvételét jelentette. A harmadik kategóriát a biológiai egybeolvadás, például a tömeges házasságkötések alkották. A folyamat irányítóiként a források mitikus hősöket, mint Herkules, történelmi uralkodókat, köztük Nagy Sándort és Augustust, valamint kollektív entitásokat, például Athént vagy Rómát nevezték meg.
A civilizációs narratíva sosem puszta emberbaráti törekvés volt, hanem egyértelmű politikai és ideológiai célokat szolgált. A birodalomépítők a kulturális felemelés eszméjével igazolták az erőszakos terjeszkedést, a hódítást önzetlen jóléti cselekedetként tüntetve fel a hazai közvélemény előtt. Az asszimiláció egyben a pacifikálás eszköze is volt, mivel a városokban élő, adót fizető és a római életmódot átvevő lakosság kevesebb biztonsági kockázatot jelentett. Tacitus római történetíró az első században nyíltan leírta, hogy a provinciális elit által átvett római kultúra valójában a szolgaságuk része volt.
A jogi és a kulturális integráció azonban nem feltétlenül járt együtt. A római polgárjog megszerzése jogi védelmet biztosított, de önmagában nem garantálta a társadalmi előítéletek megszűnését. A provinciákból származó elitnek kulturális téren is bizonyítania kellett alkalmasságát a központi arisztokrácia köreibe való bekerüléshez. A belső választóvonalak csak a Kr. u. 212-ben kiadott Constitutio Antoniniana rendelettel, a polgárjog kiterjesztésével halványultak el jelentősen. Ezzel párhuzamosan a barbárság fogalma ideológiailag végérvényesen a birodalom külső határaira szorult, a Rajna, a Duna és az Eufrátesz vonalán túlra. A kereszténység államvallássá válásával a választóvonalak ismét átalakultak, és a civilizált-barbár ellentétpárhoz az igazhitű és a pogány felosztás is csatlakozott.
Ez is érdekelhet
A kutatás kitér a modern történetírás és a posztkoloniális elméletek viszonyára is. Míg a 19. századi kutatók gyakran kritika nélkül vették át a hódítók nézőpontját és a római kultúrát az abszolút civilizációként határozták meg, a mai elemzések a megközelítés dekonstruálására törekszenek.
A stuttgarti történész munkája ugyanakkor arra is felhívja a figyelmet, hogy a Római Birodalmat nem lehet kizárólag elnyomó és kizsákmányoló rendszerként leírni. A tartományi elit tagjai aktívan részt vettek a rendszer fenntartásában, elsajátították a domináns kultúra elemeit, és saját érdekérvényesítő eszközükké formálták azokat, így a kultúratranszfer a történelem során nem egyirányú folyamatként működött.
