„Cum Deo pro Patria et Libertate” - így élt II. Rákóczi Ferenc
2018. március 27. 09:54
URL: https://mult-kor.hu/cum-deo-pro-patria-et-libertate-igy-elt-ii-rakoczi-ferenc-20180327
342 évvel ezelőtt, 1676. március 27-én Borsiban született a magyar történelem egyik legjelentősebb alakja, II. Rákóczi Ferenc. A nemesi származású fiatalember huszonhét évesen állt a róla elnevezett Habsburg-ellenes szabadságharc élére, lett röviddel ezt követően erdélyi fejedelem, majd vezérlő fejedelemként Magyarország irányítására is felhatalmazták. Rákóczi Magyarország történelmének egyik legpozitívabb személyeként példát mutatott becsületességből és önfeláldozásból. Élete során nem tágított a magyar függetlenség megteremtésének elérésétől, még a szabadságharc utáni közkegyelmet sem volt hajlandó elfogadni, és inkább az önkéntes száműzetést választotta. Milyen családi háttérrel, neveltetéssel lett ilyen fiatalon egy ország vezetője, egyáltalán mi motiválta, hogy ezt a pozíciót elfogadja? Mi vesztenivalója volt Rákóczinak a szabadságharcban és miért nem fogadta el a Habsburg békeajánlatot? Írásunkban többek között ezekre a kérdésekre keressük a választ.
Származás és neveltetés
A szabadságharc vezére I. Rákóczi Ferenc és Zrínyi Ilona fiaként született 1676. március 27-én a Bodrog jobb partján fekvő Borsiban. I. Rákóczi Ferenc - akinek édesanyja, Báthori Zsófia tetemes összeggel mentette meg az életét a Habsburg-ellenes összeesküvésben való részvételéért - választott erdélyi fejedelem volt, aki fia születése után pár hónappal meghalt. A Rákóczi-Báthori vonal mellett Ferenc származása anyai ágon is igen jövedelmezőnek tetszett, Zrínyi Ilona - Munkács várának védelmezője - Zrínyi Péter horvát bán lánya és ezzel együtt Zrínyi Miklós költő, hadvezér és korábban szintén horvát bán unokahúga volt.
Férje halála után néhány évvel Ilona feleségül ment a szintén jelentős birtokokkal rendelkező Thököly Imréhez, a bujdosómozgalom vezetőjéhez, és bár Ferenc nem kimondottan kedvelte nevelőapját - ezt vallomásaiban le is írja - birtokait végül megkapta. Ezek után nem tűnhet meglepőnek, hogy évekig tartott, míg Rákóczi nagykorúsítása után számba vette birtokait és megismerkedett azok gazdasági életével.
Miután Zrínyi Ilona, a törökök kiűzésének idején három év után feladta a császári csapatok által ostromlott Munkács várát, Ferenccel és lányával, Juliannával Bécsbe kellett távoznia. A következő állomás Rákóczi számára a csehországi neuhausi kollégium volt, ahol jezsuiták között nevelkedett, majd Prágába ment. Itt logikát, etikát, fizikát tanult, bár érdeklődése inkább a matematika és az építészet felé irányult. Csehországi tartózkodása alatt a fiatal növendékről feljegyezték, hogy „szavai, járása, magatartása mind méltóságteljesek, fejedelemhez méltóak, minden kevélység nélkül; amilyen nemes, olyan emberséges, jóllehet tekintélyét mindig megőrzi”.
A prágai tanulóhónapok után ismét Bécsbe érkezett, itt nyelveket tanult, majd egy rövid itáliai út után - ahol a templom- és múzeumlátogatás mellett a vívás és a tánc alapjait sajátította el - kieszközölte nagykorúsítását. Politikai számítások is közrejátszottak házasságában, a francia udvarral is jó kapcsolatokat ápoló Károly hessen-rheinfelsi herceg lányát, Sarolta Amáliát vette feleségül.
Börtön és bujdosás
A kilencvenes évek közepétől magyarországi ügyei, a birtokrendezés, udvartartásának kialakítása foglalta le, elzárkózva az 1697-ben kitörő hegyaljai Habsburg-ellenes felkeléstől, ahol neve vezetőként is felmerült. Az ekkor még a politikától távolságot tartó Rákóczi a bécsi udvarban visszautasította ama vádakat, hogy köze lett volna a megmozduláshoz. Gondolkodására hatással volt Bercsényi Miklós és körének megismerése, későbbi támogatója és barátja számára hamar nyilvánvalóvá vált, hogy „a német köntös…magyar és igazán honfi szívet takar”.
A császári csapatok által sanyargatott jobbágyság, városi lakosság és a főnemesség jelentős része elégedetlen volt helyzetével, ami az utóbbi társadalmi csoport egy részét arra indította, hogy a haza sorsát jobbítandó, tegyenek valamit. Rákóczi - aki napi szinten szembesülhetett azzal, hogy császári katonák lakják és ellenőrzik kastélyait - úgy döntött, tekintélyére támaszkodva a kezdeményezés élére áll, hogy kivívja az idegen fennhatóság megszüntetését.
Rákóczi az ügyhöz francia segítséget szeretett volna szerezni. Támogatást kérő levelét Longueval belga kapitánynak kellett továbbítania XIV. Lajos számára, ő azonban - tekintve, hogy a bécsi udvar besúgója volt - az udvart egyből tájékoztatta a lépésről. A szervezkedők nagy részét letartóztatták, Rákóczit pedig a bécsújhelyi börtönbe szállították.
A felségsértés gyanújába keveredő Rákóczit a halálbüntetés réme fenyegette, ám ehelyett egészen más jövő várt a fiatal nemesre. Várfogsága idején ugyanis egy Gottfried Lehmann nevű porosz kapitány felügyelt rá, nem kis gondossággal. Lehmann keménysége, ahogy foglyát kezdte megismerni, egyre inkább enyhült; még a porosz uralkodó is érdeklődött Rákócziról, ahogy sűrűn fogadott jezsuita atyákat is.
A várparancsnok jóvoltából - aki tettéért életével fizetett - Rákóczi álruhában sikeresen megszökött börtönéből, és némi segítséggel Lengyelországban lelt menedéket. Itt találkozott barátjával, a korábban a Habsburg-ellenes szervezkedés leleplezése után elmenekült Bercsényivel, akivel együtt felvették a kapcsolatot a francia királlyal. A fejére kitűzött tekintélyes vérdíj miatt Rákóczi magát német mérnökként álcázva rejtőzött el Brezánban, ahol magyar kisnemesek keresték fel, indítványozva hazatérését.
Rákóczi a szabadságharc élén
Rákóczi Brezánban találkozott Esze Tamással, a tarpai jobbággyal, majd a tárgyalásuk eredményeként elvállalta, hogy vezérük lesz a kibontakozó Habsburg-ellenes felkelésben. A rendkívül sokszínű kuruc hadsereg - ahol megtaláljuk a szökött jobbágyoktól kezdve a szélnek eresztett végvári katonákon át nevelőapja, Thököly korábbi támogatóit is - számára zászlókat küldött, ezek egyik oldalára a szabadságharc jelmondata volt hímezve: „Cum Deo pro Patria et Libertate” (Istennel a hazáért és a szabadságért). A másik oldalon a fejedelem címere és kezdőbetűi szerepeltek, Rákóczi pedig egy kiáltvánnyal fordult az országhoz, amelyben általános mozgósítást rendelt el a magyar nép körében, hogy a „kegyetlenkedő birodalom ellen fogjon fegyvert”. II. Rákóczi Ferenc 1703 nyarán át is lépte a magyar határt és tevőlegesen is a függetlenségi harc vezetője lett.
A lelkesedés nagy volt az emberek körében, de az első kudarc után egyértelmű volt, hogy egy olyan hadsereget kell szervezni, amely sikerrel veheti fel a küzdelmet a császári csapatokkal szemben. A létszám időnként 70 ezerre rúgott, de az igen fegyelmezetlen, hiányosan felszerelt haderő továbbra is inkább a portyázásokban volt sikeres. Ezen kívül vezetőként Rákóczinak számos nehézségen kellett úrrá lennie, így a seregben megjelenő társadalmi ellentéteken, nevezetesen a nemes-jobbágy feszültségen.
Rákóczi a harcoló jobbágyok számára szabadságot ígért, az anyagi problémák miatt pedig a közteherviselést ki akarta terjeszteni a nemességre is, ami sokak részéről várható ellenállásba ütközött. A katolikus Rákóczi a vallási tolerancia híve volt, ezért a protestánsok számára visszaadta a korábban elvett templomaikat, iskoláikat. Mindeközben fontos szempont volt a harc sikerességét illetően, hogy a franciák, akik némi pénzsegéllyel támogatták a mozgalmat, hogyan boldogulnak a Habsburgokkal a kontinensen kibontakozó spanyol örökösödési háborúban. Az esetleges magyar sikerek tehát nem csak az itthoniakon múlottak.
A kurucok a nyugaton XIV. Lajos francia király seregei által is lekötött császári csapatokkal szemben néhány év alatt az ország nagy részét felszabadították. Rákóczit közben erdélyi fejedelemmé választották a gyulafehérvári országgyűlésen, majd 1705-ben a szécsényi országgyűlés a „magyarság választott vezérlő fejedelmének” ismerte el. A szabadságharc vezetője azonban nem lehetett nyugodt, az ország gondjai az évek múltával egyre csak sokasodtak.
A kritikus évek
A Habsburgokkal történő béketárgyalások - amely során a kurucok többek között az Aranybulla ellenállási záradékának elismerését (nemesi ellenállás joga), a protestáns vallások szabadságát és Erdély függetlenségének biztosítását kérték - kudarcot vallottak. Ennek következtében az 1707-es ónodi országgyűlésen kimondták a Habsburg-ház trónfosztását. Rákóczi, felismerve azt, hogy az ország saját erejéből képtelen sikeresen megvívni a harcot, külföldi segítségben, szövetségben gondolkodott. A magyar trónra így eleinte Miksa Emánuel bajor választófejedelmet igyekeztek megnyerni, eredménytelenül.
Közben a fejedelemnek egyéb rágalmakkal is meg kellett küzdenie, az országgyűlésen ugyanis Túróc vármegye követei a harcok és az ezért történő anyagi áldozatok értelmetlenségéről szóltak, magát Rákóczit is támadva ezzel, aki felháborodva vette tudomásul, hogy az ország szabadságát megteremteni akaró személyét igaztalanul vádolják, „tyrannusnak” bélyegzik. A pártütőnek nevezett követeket végül meggyilkolták. Tetézte a bajokat, hogy XIV. Lajos vonakodott szövetséget kötni és komolyabb támogatást nyújtani a kurucoknak, és miután az orosz segítség sem volt egyértelmű, a függetlenségi harc úgy tűnt, az ország határain belül fog folytatódni.
A császári csapatok sikere - 1708-ban a trencséni csatában döntő labanc győzelem született, ahol maga a fejedelem is megsérült -, az élelmezési problémák, a pestis kitörése és az árulások sokasodása egyre nehezebb helyzetbe sodorta a magyarok ügyét. A demoralizálódott kuruc csapatok 1710-ben Romhánynál újabb csapást szenvedtek el a császáriaktól. Ezt követően kezdődtek el a béketárgyalások a két fél között, de miután II. Rákóczi Ferenc nem bízott a Habsburg oldalon tárgyaló Pálffy János szavában, Lengyelországba ment abban a reményben, hogy ott találkozik az orosz cárral. Távozásával az ország ügyeit Károlyi Sándorra bízta, aki - tájékoztatva lépéseiről a fejedelmet - folytatta az egyezkedést.
A szatmári béke és a száműzetés évei
A császári biztos, Pálffy János és Károlyi Sándor kuruc hadvezér tárgyalásai a fejedelem távollétében egyre inkább a béke irányába mozdultak el. Károlyi ugyanis úgy vélte, hogy a harc folytatása kilátástalannak tűnik, így inkább egy kompromisszumot kell tető alá hozni, mintsem feltétel nélkül kapitulálni. Rákóczi mindeközben egyre csak kárhoztatta tábornokát, aki végül a szatmári gyűlésre hivatkozva megkötötte a békét 1711 tavaszán. A mintegy 12 ezer fős kuruc sereg április 30-án a majtényi síkon átadta a zászlókat. A szabadságharc ezzel véget ért.
II. Rákóczi Ferenc több okból kifolyólag sem fogadta el a neki felkínált amnesztiát. Úgy tartotta, hogy az Erdélyi Fejedelemség őt jogosan illeti meg, egyrészt a származása erre predesztinálta őt, másrészt pedig törvényesen választották meg erre a posztra. Hivatkozott a békekötés érvénytelenségére is, hiszen I. József Habsburg-uralkodó és magyar király a tárgyalássorozat alatt meghalt. Nem is beszélve arról, hogy a királyt 1707-ben detronizálták, tőle kegyelmet kérni egyet jelentett volna a korábbi intézkedések elárulásával. A szemében elsietett és végig nem gondolt békét megkötő Károlyi Sándor megbocsáthatatlan bűnt követett el, hadvezérét árulónak titulálta.
Ha a fejedelem elismeri a Habsburg-hatalmat, és lemond az erdélyi fejedelmi címéről, birtokait és Bécsben élő két fiát visszakaphatta volna. Rákóczi mégis a száműzetést választotta. Lengyelország után Franciaországba tette át a székhelyét, majd innen pár évvel később Törökországba utazott. Itt rövid úton - az újabb osztrák-török háborút lezáró béke után - a Márvány-tenger partján fekvő Rodostóban helyezték el, ahol eltartását a Porta biztosította. II. Rákóczi Ferenc, a nagyságos fejedelem 1735 áprilisában hunyt el.
A szabadságharc vezére méltán vált a magyar történelem egyik legpozitívabb személyévé. II. Rákóczi Ferenc a szabadságharc érdekében, az ország függetlenségének kivívása miatt kockáztatta családi életét, főúri rangját, birtokait és vagyonát. A nemzetért való kiállása és önfeláldozása következtében, ha a politikai szintéren kudarcot vallottak is tervei, erkölcsi tartását nem érhette vád. Elképzeléseihez még akkor is szilárdan ragaszkodott, amikor azok már nem feltétlenül mozogtak a realitások talaján.