Elhunyt Kristó Gyula történész

2004. január 26. 13:49

URL: http://mult-kor.hu/cikk.php?id=781&pIdx=1

Életének 65. évében, súlyos betegség következtében szombaton elhunyt Kristó Gyula szegedi történész, akadémikus - tájékoztatta a felesége az MTI-t.

Elhunyt Kristó Gyula

Az elhunyt hamvait, végakaratának megfelelően, Szegeden szűk családi körben helyezik örök nyugalomra - mondta Kristó Gyuláné.

www.webradio.hu
Kristó Gyula 1939-ben Orosházán született, a József Attila Tudomány Egyetem (JATE) elvégzése után az egyetem oktatójaként, tanszékvezetőjeként tevékenykedett.

1982-85 között az egyetem rektori tisztségét töltötte be, majd 1987-89 között a Bölcsészettudományi Kar dékánja volt.

A Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja 1988-ban lett.

Középkori magyar történelemmel és történelmi segédtudományokkal foglalkozott, több hely-, ős- és középkortörténeti kötetet szerkesztett.

Fő művei közé tartoznak Az Árpád kor háborúi, Az Árpád-ház tündöklése és bukása, valamint A Kárpát-medence és a magyarság régmúltja című könyvek.

mti

Kristó Gyula névjegye

Született: Orosháza, 1939. július 11.

Tanulmányok: JATE BTK magyar-történelem-latin szak (1957-62.)

Életút: 1962- a JATE oktatója, 1978- egyetemi tanár, 1983-95 taszékvezető, 1978-79 a BTK dékánhelyettese, 1987-89 dékánja, 1979-82 rektorhelyettes, 1982-85 rektor. 1982-88 a TMB tagja, 1980- az MTA Törtenettudományi Bizottságának tagja. 1994- az MTA Közgyűlésének tagja. 1985-95 a Magy. Tört. Társulat ig.választmányi tagja. 1991- a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság végrehajtó bizottságának tagja. A Történelmi Szemle szerkesztőbizottságának tagja. A Szeged története várostörténete monográfiasorozat szerkesztője. A történettudomány kandidátusa (1969), doktora (1977). Szent-Györgyi Albert-díj (1994), Szűcs Jenő-díj (1996), MTA tagja (1998) Szeged város díszpolgára (1998)

Főbb művei: Csák Máté tartományúri hatalma (1973), Adatok "korai" helyneveink ismeretéhez I-II. (társszerző, 1973-74), A XI. századi hercegség története Magyarországon (1974), Az Aranybullák évszázada (1976), Szempontok korai helyneveink történeti tipológiájához (1976), A rozgonyi csata (1978), A feudális széttagolódás Magyarországon (1979), Levedi törzsszövetségétől Szent István államáig (1980), Tanulmányok az Árpád-korról (1983), Az augsburgi csata (1985), Johannes de Thurocz, Chronica Hungarorum I. Textus (társszerző, 1985), Az Árpád-kor háborúi (1986), Az Árpád-házi uralkodók (társszerző, 1988), A vármegyék kialakulása Magyarországon (1988), Az Anjou-kor háborúi (1988), Az államalapító (szerk., 1988), Anjou-kori oklevéltár I-IV. (1990-96), Az Árpád-ház tündöklése és hanyatlása (1992), Die Arpadendynastie. Die Geschichte Ungarns von 895 bis 1301 (1993), A Kárpát-medence és a magyarság régmúltja (1993), Honfoglaló fejedelmek: Árpád és Kurszán (1993), Korai magyar történeti lexikon (főszerk., 1994), A történeti irodalom Magyarországon a kezdetektől 1241-ig (1994), A magyar állam megszületése (1995), Az Árpád-ház uralkodói (Makk Ferenccel, 1995), Magyar honfoglalás - honfoglaló magyarok (1996), Hungarian History in the Ninth Century (1996), Honfoglalás és társadalom (1996), A székelyek eredetéről (1996), A magyar nemzet megszületése (1997).

Mi történt a honfoglalás előtt? - I. rész

Heribert Illig könyve kapcsán felvetődik a kérdés, hogy ha az egyetemes történelemből 614 és 911 között meg nem történtté kell nyilvánítani majd 300 esztendő, akkor mi a helyzet ebben az időben a magyar történelemmel? A kérdéses időszakban ugyanis lassan befejeződik a magyar népvándorlás, és 911-re már a honfoglalás is véget ér. Kristó Gyula, a Szegedi Tudományegyetem professzora, elismert magyar középkor kutató segít eligazodni a közelmúltban felvetődött téveszmék között. Ez az interjú - amely egyben a professzor úr utolsó nyilatkozata - az Interpress Magazin számára készült 2003. szeptemberében.

Amikor Heribert Illig a könyvét közzétette, akkor értelemszerűen nyugat-európai, elsősorban frank és német források hitelességét kérdőjelezte meg, és csak nagyon érintőlegesen sejlett fel előtte: feltevése nem úgy értendő, hogy ezt a 300 évet csak a nyugat-európai történelembe szúrták bele utólag, hanem ennek keserves következményei vannak az Elbától, a Lajtától, az Uraltól keletre is, vagyis az egész világtörténelemben. Tehát ha a Heribert Illig-féle koncepciót a magyar történelemre próbáljuk alkalmazni, aminek a konzekvens megtörténte pillanatnyilag még nem befejezett tény, akkor azt kell mondanunk, hogy két eset lehetséges. Az egyik eset az, hogy ami a magyar történelemmel kapcsolatban 614 és 911 között történt, az mind kitalálás, a másik lehetőség pedig tulajdonképpen az, hogy az események nem kitalált dolgok, csupán nem akkor történtek meg, hanem 297 évvel korábban. Tehát a magyar honfoglalás nem 895-ben történt meg, hanem 598-ban, és így tovább a többi is.

Nyilvánvalóan az egész Illig-féle koncepció magyar történelemre való alkalmazásáról azt lehetne mondani, amit a nyugat-európaira való alkalmazásáról is - amit ma már széles körben, francia és német, egyébként nagyon kiváló szakemberek mondanak -, hogy ez úgy, ahogy van, szőröstül-bőröstül kitaláció. Szerintem sincs másról szó, mint a kitalált középkor kitalálásáról. Voltaképpen Illignek eszébe jutott: kell egy hasonlóan nagy szenzációt csinálni, ami már megtörtént korábban is a történelemben - hiszen eddig úgy hamisították a történelmet, hogy beleírtak bizonyos dolgokat, amik nem történtek meg. Most ennek ún. ellentettje történt meg, vagyis gyakorlatilag elvett az emberiségtől majd 300 esztendőt.

Ennek a konkrét cáfolata azért borzalmasan nehéz magyar vonatkozásban, mert nem ismerjük az argumentációt. A filozófiának van egy alapszabálya, történetesen az, hogy cáfolni csak azt lehet, amit megkíséreltek bizonyítani is. Következésképpen senki ne gondoljon arra, hogy itt a nem bizonyítottat könnyűszerrel lehet cáfolni. Ez nem azt jelenti persze, hogy a cáfolat eleve kudarcra van ítélve, csupán a dolog logikája az, hogy előtte tessék bizo-nyítani, vagy megkísérelni a bizonyítást, és utána mi majd nekigyürkőzünk és cáfoljuk. Ezzel valójában arra szeretnék rávilágítani, hogy a következő sorokban elémegyek annak, amit azok mondhatnak, akik a 300 évet a magyar történelemből is törölni akarják.

Az avarok időskálája

Hogy a 300 évet nem lehet törölni a magyar történelemből, arra tulajdonképpen a legfontosabb bizonyíték az, hogy van egy teljesen koherens időskálánk. Ez a skála gyakorlatilag a Kárpát-medence vonatkozásában a római időktől kezdve egészen egyértelműen és írott forrásokkal bizonyíthatóan, évtizedről évtizedre igazolja önmagát. A hunok bejövetele 424 táján a Kárpát-medencébe, vagy innen való távozásuk valamikor a 450-es években már tulajdonképpen nagyon szilárd pontja a történettudománynak. Ettől kezdődően még az ún. sötét évszázadokról is van információ a Kárpát-medencéből, hogy tudniillik itt gepidák, langobardok éltek. Ez tulajdonképp bizonyított tény.

És most érkezünk el a legfontosabb dologhoz, hogy 567-568-ban egészen bizonyosan - és erre sok forrásunk van - megjelennek a türkök elől menekülő avarok, megtörténik az avar honfoglalás. Lényegében véve ettől kezdve az avar történelem kb. a 800-as évek elejéig, tehát mintegy 250 éven keresztül folyamatosan datálható írott források lévén. El is készült egy olyan összeállítás az én egykori tanárom, Szádeczky-Kardoss Samu tollából, amelyben gyakorlatilag megírta az avar történelmet az avar írott források tükrében - évenként, és az éveken belül hónaponként haladva. Most ebben az a csodálatos, hogy ez az opus gyakorlatilag a legteljesebb forrásbázisra épül föl. Még azt sem lehet mondani, hogy néhány beavatott szerzőnek a hamisítványáról van szó, hiszen ezek egykorúak, vagy közel egykorúak, centrumban és periférián dolgozók, akikhez, ha lett is volna valamiféle összeesküvés a történelemben 300 év betoldására, akkor egészen biztos, hogy nem jutott volna el mindenkihez egy időben az utasítás. És hogy ne érjen bennünket a magyar elfogultság vádja, hasznos tudni, hogy 1988-ban a világ talán legismertebb avarkutatója, Walter Pohl írt egy szenzációs monográfiát az avar történelemről, amiben nagyjából ugyanazt mondja el történeti előadásban, amit Szádeczky-Kardoss Samu a források interpretálása révén. Ezek után azt feltételezni, hogy mindketten tévedtek, ez elképzelhetetlen, hiszen mindketten alapvetően írott források alapján és rendkívül széles spektrumban dolgoztak.

Ebből az időszakból az avar történelem egyik legfontosabb eseménye az avarok konstantinápolyi ostroma 626-ban. Ez egy olyan kardinális világtörténelmi esemény, amelynek Illig szerint nem is kellett volna megtörténnie, pedig megrázó erejű volt. És itt jön be az egész dologba a régészeti forrásanyag, ti. az avarok, akik 567-568-ban bejöttek a Kárpát-medencébe, folytatták azt a nomád életet, amit Ázsiában megszoktak, és ezt itt egy ideig folytatni is tudták. 626-ban azonban rendkívül súlyos vereséget szenvedtek Konstantinápoly alatt, és ettől kezdve az avarokra vonatkozó írásos forrásanyag hallatlan mértékben lecsökken. Ennek alapvetően az a magyarázata, hogy az avarok beszüntették, de legalábbis minimálisra csökkentették kalandozó hadjárataikat, és ettől kezdve gyakorlatilag elég ritkán, de ahhoz, hogy létüket bizonyítani lehessen, még mindig sűrűn írtak róluk. Ami ebből az egészből számunkra a legfontosabb, hogy egy óriási életforma-változáson estek keresztül.

Itt jön be a régészet, hiszen már nincsenek évente írott források az avarokról. Amikor ugyanis évente betörtek Nyugatra, akkor a korabeli évkönyvek megemlékeztek róluk, most azonban, amikor mondhatni: beszüntették a kalandozásokat, már nem írnak róluk értelemszerűen évente és annyit. Az avarok bezárkóznak, és Bóna István volt az, aki rámutatott, hogy a VII. század első felében az avarok gyakorlatilag felhagytak nomád életformájukkal. Megjelentek az avar lakóházak, az avar telepek. Az egyik ilyen legelsőt Bóna Dunaújvárosban ki is ásta, azóta már többet felástak. Tehát van egy nyilvánvalóan természetes fejlődési folyamat, azaz a még létező avar honfoglalás nem a semmibe torkollik, hanem a nomád, monokulturális gazdálkodást fölváltja egy minden bizonnyal komplex, tehát földművelő és állattartó gazdálkodás, ami egyszersmind azt is jelenti, hogy megszűnnek a kalandozó hadjáratok. Zárójelben jegyzem meg, hogy pontosan ezt az utat járták be a magyarok is később.

Mi történt a honfoglalás előtt? - II. rész

A nomád élet időkorlátai

A Kárpát-medencében kb. 60 évnél tovább nem lehet nomadizálni. A VII. és a X. században sem volt már alkalmas arra a Kárpát-medence, hogy egy 100 ezres népességet és kb. egymillió lovat el tudjon tartani. A betelepülő magyarok is kb. a honfoglalás után 60 évvel hagytak fel a nomád életformával, csakúgy, mint annak idején az avarok. A másik tény, hogy néhány évtizedig lehetett idegen, gazdagabb népek rovására megszerezni azt, amit egy monokulturális gazdaság nem tud megtermelni, pl. luxuscikkeket, de előbb-utóbb el kell jönnie annak az időszaknak, amikor kiismerik a támadók taktikáját, és óhatatlanul is beleszaladnak egy nagy vereségbe. Ez az avaroknál 626-ban következik be, és ettől kezdve az avar kalandozásoknak lényegében majdhogynem ugyanúgy végeszakadt, mint a magyaroké 955-ben. Azaz az avar történelemnek van egy olyan belső fejlődési vonala, ami Illig szerint fikció, pedig nem az, mert írott források, és régészeti bizonyítékaink vannak erre.

A következő fejezet, ami a Kárpát-medencében történik és fontos számunkra, az a 670 körüli időszak, amikor a Kárpát-medence régészeti anyagában markáns változás következik be. Ez nem azonos az avarok letelepedésével, ez ettől független: új népesség jelenik meg a vidéken. Ez az új csoport jól nyomon követhető. Ők voltak az onogurok, akiket ma még nagyon sokan - László Gyula nyomán -- tévesen protomagyaroknak tartanak. Erről persze szó sincs, majd az avarok mellé bejönnek társként a szlávok is. Tehát, ha az Illig-féle 300 esztendőtől eltekintünk, akkor nem tudjuk megmondani, hogy azok az avar, onogur, és szláv nyomok honnan és mikortól származnak? Erre a szembetűnő tényre egyébként László Gyula figyelt fel itthon. A magyarokkal kapcsolatban nehezebb a helyzet, mint a Kárpát-medencével kapcsolatban.

A Kárpát-medence a magyar őstörténethez képest sokkal jobban dokumentáltabbnak mondható. Ez nem azért van, mert a magyar történészek lusták lettek volna, hanem azért van, mert nem tudjuk biztosan megmondani, hogy mi a magyar, és ha magyar, mettől kezdve magyar? Sokkal könnyebb egy adott térségben megállapítani bármilyen etnikumot, mint kikeresni egy szalmakazalból egy tűt, ami nem is biztos, hogy benne van, vagy egyáltalán tű formájában van benne. Ami biztos, hogy magyarokról 830 előtt nincs megbízható írott forrás. Kiderült, hogy az a sok-sok szál, nyom, amit a magyarokkal kapcsolatba hoztak a VI. századi kisázsiai Madzaron erődjétől, az ugyancsak VI. századi Krím-félszigeti Muageris királyig, ezekről egyről sem sikerült bebizonyítani, hogy bármi közük lenne a magyarokhoz.

A visszavetítő források csapdája

A 830-as évektől kezdve azonban a magyarok egészen biztosan szerepelnek, már 3 forrásban, a honfoglalásig pedig még további tucatnyi forrásban fordulnak elő. Ezen források egyike-másika azonban igazából csalfa forrás, ti. a honfoglalás utáni időben keletkezvén szól a száz évvel korábbi magyarokról, ez pedig egy mindig óvatos történészben kételyeket ébreszthet. Tehát ebből az anyagból világosan külön kell választani, hogy mi az, ami egykorú. Egykorúnak mondjuk a IX. századiakat, és nyilvánvalóan a X. századi forrásokat csak akkor szabad elfogadni, ha a IX. századi források hitelesítik. Szerencsére a magyar történelemnek van néhány olyan forrása, amelyik a IX. században már magyarokat említ, és ez bizonyossá teszi, hogy azon források is, amelyek ugyan a X. században szólnak a magyarságról, visszavetítőleg a IX. századi magyarokról igazak. Itt mankó siet a történész segítségére. Ha tehát nem maradnak ránk IX. századi források, akkor a X. századi forrásokat is nagyon erősen meg kellene kérdőjelezni.

Szerencsére azonban vannak nyugat-európai források is. Az első ilyen 862-ből, Hincmar, a rheimsi érsek, akit Illig szintén töröl. Csakhogy Hincmar annyira hús-vér figura volt, hogy a művei ránk maradtak. Ő ott élt a korban, 862-ben ír a magyarokról. Aztán 880 táján Európa egy másik részén arab forrás siet a segítségünkre: Dzsajháni ír a magyarokról. Tehát ő is IX. századi forrást közöl. Ezeket természetesen elemezzük, és megpróbáljuk visszavezetni, hogy ekkoriban hol éltek a magyarok. Ha az összevetés összhangban van a X. századi forrásokkal, akkor hihető, ha ellentmondásban vannak, akkor meg kell keresnünk az ellentmondás okát. De ez utóbbira szerencsére nem kényszerülünk, mert minden ideillik, amit a X. században mondanak. Azért említettem két ilyen szélsőséges (már olyan értelemben szélsőséges, hogy egymástól térben nagyon távol levő forrást), mert ezekről, egy időben nagyon nehéz lenne elhinni, hogy egyszerre lettek részesei egy hatalmas összeesküvésnek.

Az írott források után vessünk egy pillantást a régészeti emlékekre. A magyarok 830-ban még sztyeppén vannak, majd 895-től a Kárpát-medencében. Ami az ezt megelőző időszakot jelzi, az régészetileg nagyon bizonytalan. Ez természetesen több dolog következménye: 1. a magyarok anyagát még nem tárták fel - ez könnyen lehet, hiszen sok százezer km2-ről van szó; 2. tulajdonképpen a magyarság kialakulásában a régészetileg megfogható mozzanatok még nem kristályosodtak ki; 3. a régészeti források meghatározott területre vonatkoznak. Ezért volt könnyű megállapítani a Kárpát-medencében a népeket, mert itt vannak, és aztán el lehet gondolkozni azon, hogy a lelet mely népekhez kapcsolódik. Fordítva már nehezebb csinálni: hogy a régészeti emlékanyag ismeretében egy népre rákutatni, mert az gyakorlatilag nem etnospecifikus. Tehát a régészetnek óriási gondjai vannak az etnikum megállapításában. Vannak persze egyértelműen magyar sírok, de ekkor még körülhatárolt, együtt élő, és magát egyazon entitásnak tartó magyarságról nem beszélhetünk. Tudniillik a magyar történelem egyik legnagyobb tévedése, hogy a magyarság elkülönült entitásként létezett kezdettől fogva.

Ez az, ami téves elgondolás. A magyarság, mint minden nép, bonyolult népösszeolvadások és elválások terméke, tehát a keveredés törvényszerű volt, azaz nem fajonként történt a kiválasztódás. A magyarságot írott forrásban és régészetileg is csak akkor tudjuk megfogni, ha van magát magyarnak valló és a szó tudományos értelmében kialakult etnos, nép. Továbbá akkor, amikor ez már karakterisztikus politikai képződménynek, pl. a törzsszövetségnek a vezető ereje. De akkor már magyar mindenki, aki ebbe beletartozik: a kabar, az alán stb. 830 tája mindenképpen döntő időszak, mert ez az első dátum, amikor írott forrásban felbukkanunk, és erre az időszakra tehető az első megbízható régészeti leletanyag is. Nem lehet magyar szempontból sem ezt a 3 évszázadot, de legalábbis az utolsó száz évét meg nem történtté nyilvánítani.

A hun-magyar rokonság hivői

Úgy vélem, Heribert Illiget ebben a dologban részint a dilettantizmus, részint a mindenáron való szenzációkeltés vezérelte. A dilettantizmus csodadolgokra képes, azt is mondhatnám, hogy ezekre szükség is van, mert ne feledjük, a legnagyobb fölfedezések is többnyire így születtek meg. Kedvenc példám erre Faraday, aki a maga nemében a legelképesztőbb módon próbált az elektromágnesség működésére magyarázatot találni. Összegezve tehát, nem szabad mindenáron legéppuskázni minden meghökkentően új dolgot. Ezek legtöbbje valóban dilettantizmus, de vannak csodálatos dilettánsok. A mi esetünkben azonban nem erről van szó.

A mindenáron való nagyot mondani akarás sajátos emberi tulajdonság. Ha valaki nem tud azzal feltűnni, hogy megírja az avarok történetét, vagy megírja Nagy Károly történetét, akkor azzal próbál kitűnni, hogy kitörli ezeket a történelemből. Más a helyzet a magyar történelemmel kapcsolatban. Információim szerint a hun-magyar rokonság hívei körében nem keltett akkora felháborodást Illig elmélete. A teória képviselői ugyanis mindig is azt fájlalták, hogy túl távol vannak egymástól az V. századi hunok és a IX. századi magyarok ahhoz, hogy közvetlen kapcsolatot lehessen találni köztük.

S lám, ha most elveszünk 300-at a 400 évből, akkor az már nem is olyan nagy távolság. Kétségtelen, hogy van olyan magyar krónika, amely azt mondja, hogy Attila unokái voltak a magyar honfoglalók. És az Illig-elmélet most megadja a hitelét annak, amit eddig professzionális történészek csak megmosolyogtak, mert így jelentősen lecsökkent a távolság. Igen ám, csakhogy a történészt a laikustól az választja el, hogy a szakember pontosan tudja: azok az információk, amelyek arról szólnak, hogy Attila unokái voltak a honfoglalók, azok a XIII. század végén íródtak le először. Tehát a hunok és a krónikaírók között 800 esztendő telt el, és ha abból leveszünk 300-at, akkor is még 500 esztendő marad.

Gyakorlatilag 500 év után éled újra, nem a valóságban, hanem egy fabuláló, a magyarságnak dicső múltat teremteni akaró krónikásnál: mi úgy vagyunk Attila leszármazottai, hogy Attila unokái voltak a magyarok. Erre viszont csak azt tudom mondani, hogy minden dilettantizmus ellen a legjobb orvosság a tudomány.

Múlt-kor - Interpress Magazin