A Vörös Hadsereg „tankelhárító kutyáinak” tragikus története

2019. március 21. 14:23 Múlt-kor

Az első világháborúban kifejlesztett harckocsit a két világháború között átvette a világ minden nagyobb hadserege. A gyalogság által az új fegyverre a harctéren adható válaszok kifejlesztése a legkülönbözőbb irányokat vette, a Szovjetunió pedig egy egészen bizarr fegyverrel is előrukkolt.

Korábban

Új technika, új kérdések

Az első világháború által előidézett számtalan haditechnikai újítás közül talán a harckocsinak volt a legnagyobb közvetlen hatása a csatatéren. Habár e fegyvereket csak korlátozott számban alkalmazták és e bevetések is inkább a konfliktus vége felé történtek, a hadviselő felek egyikében sem maradt kétség afelől, hogy a jövő háborúiban rendkívül fontos szerepe lesz a tankoknak. A két világháború közötti időszakban a fejlett iparral rendelkező országok mind igyekeztek továbbfejleszteni az eredeti konstrukciókat. Az újabb modellek egyre vastagabb páncélzattal, egyre nagyobb tűzerejű fegyverzettel és egyre jobb felfüggesztéssel kerültek sorozatgyártásra.

Más országokhoz hasonlóan a Szovjetunió is nagy mértékben a harckocsik használatára építette doktrínáját, azonban a Vörös Hadseregnél is tisztában voltak azzal, hogy a gyalogságnak is szüksége van eszközökre a harctéren az ellenséges páncélosok ellen. A legfeljebb a motortérre dobva vagy a lánctalp elé helyezve kártékony, és kizárólag nagyon közelről alkalmazható kézigránátok mellett szükség volt egy megbízhatóbb fegyverre is. A legtöbb országban a választás az úgynevezett páncéltörő puskára esett.

Az első páncéltörő puskákat még a Német Birodalom fejlesztette ki az első világháború végére a brit és francia harckocsik ellen, a koncepció pedig számos országban elterjedt a háború után, köztük Lengyelországban is, a Szovjetunióban azonban nem folyt ilyen irányú fegyverfejlesztés. A Harmadik Birodalommal összehangolt 1939-es Lengyelország elleni támadás során a Vörös Hadsereg zsákmányolt több wz. 35 jelű lengyel páncéltörő puskát, amelyek alapján saját fejlesztésbe kezdtek. Saját fegyvereik csupán 1941-re lettek harckészek, az egylövetű PTRD–41 és a félautomata PTRSz–41 páncéltörő puskák formájában.

Az azonos, 14,5×114 milliméteres lőszert használó fegyverek már bevezetésükkor mutatták, hogy a páncéltörő puska mint eszköz kezd idejétmúlttá válni: a szovjet puskák 100 méteren belül voltak csupán képesek 40 milliméternyi páncélzat átütésére, amely az 1941 júniusában a Szovjetuniót lerohanó német harckocsik ellen még éppen elégséges volt. Tovább csökkentette azonban a fegyverek hatékonyságát, hogy nagyok és nehezek voltak (a PTRD több mint 20, a PTRSz körülbelül 17,5 kilogramm tömegű volt), kevés jutott belőlük a frontra, és a nagy kaliberű lőszerből sem voltak jól ellátva a csapatok. Volt azonban a Vörös Hadseregnek egy alternatívája.