Vezetővel a szkíta aranykincsek között

2009. május 13. 10:57

URL: http://mult-kor.hu/cikk.php?id=24446

Rokonaink-e a szkíták, és mit köszönhetünk a sztyeppék egykori népének? Akár ezek az információk is kiderülhetnek a Magyar Nemzeti Múzeumban látható kiállításhoz készített katalógusból, amelynek segítségével részletes képet kaphatunk az aranyszarvasok népének mesés gazdagságáról, és pompás művészetéről.


A szkíta Tutanhamon

A kiállítás vezetőjét Kovács Tibor főigazgató bevezető sorai nyitják, amelyekből kiderül, hogy a szkíták aranykincseit bemutató tárlat már a világ számos országában megfordult, mindenhol érdeklődők sokaságát vonzotta. A magyarság mindig is érdeklődéssel fordult Eurázsia Kárpátokon túli hatalmas területének múltja felé, éppen ezért a Magyar Nemzeti Múzeum fontosnak érezte, hogy az újabban feltárt, pompás emlékeket is magában foglaló kiállítás Budapestre látogasson.

Sajnos az eredeti törekvés teljes mértékben nem valósulhatott meg: a nehezen megoldható támogatási nehézségek, ez Európa szerte különböző kölcsönzési szabályok miatt többször módosítani kellett a bemutató időpontját. A bizonytalanság azonban újabb tárgyak „elvesztésével” járt együtt, ráadásul néhány intézmény az utolsó pillanatban jelezte, hogy nem járul hozzá a leletek kölcsönzéséhez. Mindezek ellenére négy ország (Németország, Oroszország, Románia, Ukrajna) nyolc intézménye járult hozzá műremekeikkel a kiállításhoz. Természetesen a rendezés a magyarországi anyag jelentős szerepét is hangsúlyozta.



A Bevezetést Manfred Nawroth (Museum für Vor – und Frühgeschichte, Berlin) és Hermann Parzinger (Deutsches Archäologisches Institut, Berlin) nevei fémjelzik. Rövid ismertetésükben a Német Régészeti Intézet és a szentpétervári Állami Ermitázs közös ásatásait mutatják be. A Tuvában található, ún. arzsani kurgánok mesés leleteket rejtettek. 2001 nyarán a régészek felfedezték az 5. fejedelmi sírt, amelyet aranyban való gazdasága miatt méltán lehetett Tutanhamon fáraó sírhelyével összehasonlítani. A vörösfenyő gerendákból épített sírkamrába egy 40-50 éves férfit és egy 10-15 éves fiatal nőt temettek el. Összesen 9300 tárgyat (ebből 5600 arany) helyeztek el mellékletként.

Az arzsani 2. kurgán feltárása és kutatása adta az ötletet Az arany griff jegyébe. Szkíta királysírok kiállítás megrendezéséhez. A tárlatot három helyszínen mutatták be, a 430 ezer látogató ezeken szembesülhetett a szkíta kultúra mesés gazdagságával. Sajnos a leleteket egy év elteltével vissza kellett szállítani Tuvába, így azokat a magyar nagyközönség nem veheti szemügyre. A kiállításhoz katalógus készült, ennek a tanulmányait válogatták és egészítették ki a magyar szerkesztők.



Fodor István címzetes főigazgató két tanulmánnyal is képviselteti magát a kötetben. Az első, amely a Nomád népek – nomád birodalmak címet viseli a szkíták társadalmával, gazdaságával és kereskedelmi kapcsolataival foglalkozik. A nomadizmus a maga korában forradalminak számított, a mozgékony életmód komoly változásokhoz vezetett. Átalakult az állatállomány összetétele, és ez rányomta a bélyegét a társadalomra is. Alapegységgé a nagycsaládok váltak, amelyek a legidősebb férfi fősége alatt magukba foglalták a nős fiúkat és a férjezett asszonyokat. Ez volt ugyanis az az optimális közösség, amely a megfelelő állatállományt kezelni tudta. A nők fontos szerepére a harcban való jártasságuk is rámutat, a fiatal nők gyermekszülésig az állatállomány védelmét kapták feladatukul: a klasszikus görög irodalom éppen ezért a pusztai nomádokról jegyezte fel a legtöbb amazon-legendát. A szerző kitért a kutatástörténetre és a főbb régészeti helyszínekre. Külön örvendetes, hogy a földrajzi elhelyezkedés megértését kihajtható térkép segíti.

A tagár kultúra fejedelmi sírjai
t taglalja Hermann Parzinger, Anatolij Nagler (Deutsches Archäologisches Institut, Berlin) és Andrej Gotlib (Hakasz Állami Egyetem, Abakan) tanulmánya. A cikkből megtudhatjuk, hogy nehéz dolga van a régészeknek, mivel a bronzkori emberek halommal, kőlapokkal, sztélékkel jelölték sírjaikat, így könnyű prédául szolgáltak a fosztogatóknak. Szibéria tudományos felfedezése Nagy Péter cár nevéhez fűződik, aki német kutatókat fogadott szolgálatába. Gmelin, Müller és Pallas derítették fel először a Jenyiszej vidékét. Az eltelt évszázadok kutatásai alapján viszonylag pontos képet kaphatunk a tagár kultúra sírjairól, amelyek azért is megbecsültek a régészek számára, mivel a tagár kultúráról csak ezekből lehet ismereteket szerezni.

A legjellemzőbb mellékletek közé a tőrök, a kések, a harci csákányok, balták, tükrök és más bronztárgyak tartoztak. A tudósok arra is választ kaptak, hogy honnan szerezték a nyersanyagot, hiszen a Minuszinszki-medencétől nyugatra számtalan fejtőaknát, bronzöntőműhelyt fedeztek fel. A kurgánok feltárása komoly előkészületeket igényelt, a régészek hasznosítani tudták a legmodernebb technikai vívmányokat. Az ásatások fényt derítettek a kurgánok építési szakaszaira, sikerült rekonstruálni a kivitelezés menetét.



A Kazahsztánban található Tagiszken és Ujgarak emlékeit Jurij Demigyenko (Állami Történeti Múzeum, Moszkva) és Kirill Firszov (Állami Történeti Múzeum, Moszkva) foglalták össze. A szakemberek szerint az antik szerzők a Szir-darja deltájába teszik a nomád törzsek lekhelyét, akiket a „szaka” gyűjtőnéven emlegettek, az Aral-tó környékének régészeti kutatása a 20. század negyvenes éveiben kezdődött el. Tagiszken és Ujgarak temetőit 1960 és 1965 között tárták fel. Firszov jegyzi a következő tanulmányt, amely a szauramata elit sírjaival ismerteti meg az olvasót. Az Urák déli előterének és az Alsó-Volga vidékének emlékei között olyan fejedelmi temetkezések találhatók, amelyek Eurázsia etnokulturális története szempontjából nagy jelentőséggel bírnak.

A sort az 1890-ben a Nazarov által az Orszk közelében felfedezett Bis-Oba nevű kurgánnal érdemes kezdeni, amelyből 59 darab az i. e. 6. század végére és az 5. századra datálható tárgy került elő. Díszítésüket a pompás állatstílus jellemzi. 1929-ben a Grakov vezette expedíció Orenburg környékén vizsgált meg egy kurgáncsoportot: az egyik egy kerek kőasztalt rejtett, amelynek három tömör lábát állatszerű mesebeli lények alkották. Az eszközt minden bizonnyal a szertartásokon használták. Tudományos szempontból a legfigyelemreméltóbb leletek közé tartozik az a szkíta kori lószerszámos sírépítmény, amelyet a Volga egyik mellékfolyója, az Ahtuba bal partjának egyik temetőjében találtak 1986-ban.



Az uljapi fejedelmi sírok és szentélyek
számos izgalmas lelettel gazdagították a tudományt, amint ez Vlagyimir P. Elrich (Keleti Népek Állami Történeti Múzeuma, Moszkva) kiderül. A Krasznodari területre eső Aul Uljap melletti kurgánok a tájban meglehetősen lapos halmot alkottak, ami elkerülte a fosztogatók figyelmét. Felfedezésük a véletlennek köszönhető, 1981-ben mezőgazdasági munkák során bronzüstöt forgattak ki a talajból. A régészeti feltárások Leszkov nevéhez fűződnek, 1981-1982-ben hét olyan kurgánt tártak fel, amelyek rituális építményeket rejtettek. A 4. kurgánból került elő a kiállítás jelképe: a pegazus formájú riton, amely kétség kívül a korabeli ötvösművészet csúcspontjának számít.

Gertrud Platz-Horster (Staatliche Museen zu Berlin, Antikensammlung) és Anatoli Nagler (Deutsches Archäologisches Institut, Berlin) a majkopi aranyleletet vették górcső alá. A kollekció még 1913-ban került a berlini múzeum Régiségtárába, a gyűjtemény akkori vezetője R. Zahn két tételben leltározta be a vételt. Az első csoportba több mint száz nagyobb aranytárgy tartozott, a második részt nagyszámú bronz-, ezüst- és vastárgy alkotta. A tárgyak nagy része valószínűleg a Kubán-vidék kurgánjaiból származott, hasonló aranylemezeket a New York-i Metropolitan Múzeum vásárolt meg, valamint más múzeumok is szereztek ilyen jellegű tárgyakat a Canessa fivérek hagyatékából. A családtagok az 1890-es évektől kezdve nemzetközi műkincs-kereskedelmi hálózatot építettek ki, ők irányították a korabeli rablóásatások jelentős részét, nem riadtak vissza a tárgyak eredetének meghamisításától sem.

Szkíták Európában

Ukrajna területe is izgalmas leleteket rejt magában. Szergej V. Polin (Ukrán Nemzeti Tudományos Akadémia, Kijev) a Fejedelmi kurgánok az ukrán sztyeppén c. tanulmánya főként a temetkezéssel foglalkozik. Hérodotosz viszonylag részletes leírást közöl a szkíta uralkodó temetéséről. Az auktor által emlegetett Gerrhosz földje a kutatás szerint a Dnyeper folyó környékére tehető, és ezt feltételezéset a régészeti leletek is alátámasztják. A feltárások még a 19. század végén kezdődtek, a kutatások intenzitása a 20. század hatvanas éveiben, valamint a kilencvenes évek elején erősödött.

A Dontól a Dunáig szkíta halomsírok százait tárták fel, köztük fejedelmi kurgánokat is. A feltárások arra világítottak rá, hogy az ukrán sztyeppén az i.e. 7-6. században nem volt letelepedett szkíta lakosság, Szkítia kulturális, politikai, valamint katonai központja ebben a korszakban az Észak-Kaukázusban volt. A Fekete-tenger északi vidékén talált kurgánokat gyeptéglából készítették, a halmokban legfeljebb hét sír volt. A fejedelmi sírokra jellemző a lótemetkezés, mindegyik állat fel volt kantározva, valamint nyereggel és szíjdíszekkel látták el a maradványokat.



Jurij V. Boltrik és Jelena E. Fialko (mind a ketten az Ukrán Nemzeti Tudományos Akadémia Régészeti Intézetének munkatársai) az Oguz fejedelmi kurgánt mutatják be tanulmányukban. A halom a Dnyeper és a Molocsnaja folyók között, a mai Nizsnie Serogozi település peremén magasodott. Az ásatásokat Veszelovszkij kezdte el, ő 1891 és 1894 között négy nyáron át kutatta a temetkezést. Igaz, hogy ő befejezettnek nyilvánította a kutatást, de 1901 őszén az esőzések kimostak egy folyosót (dromosz), ahonnan tömör aranyból készült lószerszámok kerültek a felszínre. Az 1979 és 1981 között végzett hitelesítő ásatások egy királynő, valamint testőreinek sírjára, négy lovas temetkezésre, egy központi sírhoz vezető rámpára, valamint egy körárokra és egy alépítmény maradványaira bukkantak. A leletek között nagy számban fordultak elő görög származású tárgyak: a kiváló minőségű ékszerek az eltemetett személy magas társadalmi rangját hangsúlyozzák.

Kirill Firszov és Denisz Zsuravljov (Állami Történeti Múzeum, Moszkva) Kul-Oba, Kozel és Akszjutenci leleteit elemzik. A kul-obai kurgánt 1830 szeptemberében véletlenül fedezték fel kőfejtést közben. A sírépítémény 4,3 x 4,0 m alapterületű, kb. 5 m magas faragott mészkőtömbökből állt. A fő temetkezési helyen egy 30-40 éves férfi feküdt. Kul-Oba megtalálásával új fejezet kezdődött a cári régészetben, az állam rendszeresen pénzt adott a feltárásokra, mivel célul tűzték ki a műkincsek beszerzését az Ermitázs számára. Az Al-Duna vidékének szkíta hatású presztízsleleteit George Trohani (Román Nemzeti Történeti Múzeum) mutatja be. Az i.e. 7-6. században a régiót a trákok lakták, az egymásra kölcsönösen ható etnikumok szétválasztása nagyon nehéz. Jellemző, hogy Hérodotosz a trákokat és Thuküdidész a szkítákat szinte azonos módon írta le. A leletek közül mindenképpen ki kell emelni a híres craiovai kincsleletet, amelyet 1917-ben vásároltak meg. Az eredetileg 77 ép tárgy és 13 töredék száma napjainkra 58-ra csökkent.



Kemenczei Tibor régész a Duna-Tisza vidékének szkíta jellegű emlékeit foglalta össze. A megtalált leletek főként a temetkezésekből származnak, a fejedelmi sírok mellékleteik gazdagságával tűnnek ki. A mezőkeresztes-zöldhalompusztai és a tápiószentmártoni híres aranyszarvasok mesterműveknek számítanak; az előbbit 1928-ban fedezték fel, a hátrafelé tekintő szarvasalakot aranylemezből alakították ki. A tárgy sajnos a megtaláláskor sérülést szenvedett, a középső részből egy darab elveszett. A tápiószentmártoni szarvas erősen stilizált, agancsa a háta fölött fut.

A két szarvas művészeti kapcsolataival Fettich Nándor foglalkozott: feltételezése szerint a remekművek a Fekete-tenger északi partján fekvő Olbia görög városának műhelyeiből származnak. A szarvasok díszpajzsok vagy tegezek veretei lehettek, ezeket a Tisza-vidék törzsi fejedelmei hatalmuk jeleként hordhatták. 1953-ban fedezték fel Ártándon azt a fejedelmi sírt, amely a korszak egyik legjelentősebb Tisza-vidéki temetkezésének bizonyult. A leletek között található bronz hüdriát (víztartó/hordó edény), amelyet az i.e. 7 század második felében egy spártai műhelyben készítettek. A Kárpát-medencében egyedülálló darab ajándékként vagy hadisarcként kerülhetett az Alföldre.



A páratlan vettersfeldei lelet történetét Manfred Nawroth mutatja be. Az aranytárgyakat véletlenül fedezte fel egy helyi földműves, amikor 1882 októberében árkot ásott. Az leletegyüttes – köztük a híres halformájú aranyverettel – végül a berlini Königliche Museen-be került. Már nem sokkal a megtalálást követően világossá vált, hogy a felfedező nem adta el az összes tárgyat, további darabokat pénzzé tett ékszerészeknek, akik többnyire beolvasztották azokat. Az i.e. 6. század végére és az 5. század elejére datált műtárgyak egyedülállóak egész Közép-Európában: azokat 18 karátos karátos arany-ezüst ötvözetből, és valószínűleg egy és ugyanazon műhelyben készítették. A legnagyobb figyelmet a vastag lemezből készült 41 cm hosszú és 608,5 g súlyú halformájú veret kapta. A régészek rekonstruálni tudták a lelőhelyet, amely 2001 óta ismét az érdeklődés középpontjába került. Egy hegyoldal lábánál fekvő területen gödröket, kőtapasztásokat és cölöplyukakat találtak.

Fodor István egy sokakat érdeklő kérdéssel zárja a kötetet: Rokonaink-e a szkíták? A máig élő Szkítia képet Anonymus alakította ki, felhasználva a korábbi művek történeti adatait. Ugyanakkor a Névtelen jó képzelőerővel rendelkezett, számos motívum így inkább neki köszönhető. A középkori szerzők a szkíták alatt a keleti pusztaságok nomádjait értették, így nem lehet azt mondani, hogy a magyarok őseinek nem volt köze a szkítákhoz, pontosabban a szkíták örökségéhez. A keleti hagyomány meghatározó szerepet jelentett, a honfoglalók ezt a színpompás keleti műveltséget hozták magukkal. Elég csak a szarvas tiszteletére gondolnunk, jelentősége mind a szkíták, mind az ősmagyarság körében kimutatható. A magyarság ősi időkbe visszanyúló eredetmondáját Kézai Simon jegyezte le 1282–1285 között írott krónikájában.

A kötet segítségével pontos képet alkothatunk a szkíták gazdagságáról, az eurázsiai sztyeppék népeire gyakorolt hatásáról. Egyértelmű az is, hogy a nemzetközi összefogással megvalósuló nagyszabású ásatások páratlan műremekkel gazdagították a múzeumokat, és a kiállítások révén a látogatókat is. Külön érdemes kiemelni a vezető kialakítását, a jól válogatott képeknek, a magyarázó térképeknek, és az ízléses tipográfiának köszönhetően valóban betölti eredeti funkcióját. A tanulmányok végén az érdeklődők a további szakirodalomról tájékozódhatnak. Az oroszul tudók természetesen előnyt élveznek.

Szkíta aranykincsek. Időszaki kiállítás a Magyar Nemzeti Múzeumban. Szerk.: Fodor István – Kulcsár Valéria. Budapest, 2009. Magyar Nemzeti Múzeum, 132 oldal 2400 Ft.

Szkíták Budapesten

A szkíták mindig benne voltak a magyar történelmi gondolkodásban, tanították, tanulmányozták, ott élt a régész és történész szakmán túl a közérdeklődésben - jelentette ki Hiller István oktatási és kulturális miniszter a Szkíta aranykincsek című kiállítás megnyitó ünnepségén a Magyar Nemzeti Múzeumban. A csaknem egy évtizedes háttérmunkával megvalósult tárlaton 800 m²-en több mint 1300 műtárgyat mutatnak be Németország, Kazahsztán, Oroszország, Románia, Ukrajna múzeumaiból és a Magyar Nemzeti Múzeum saját gyűjteményéből. Az utóbbi gyűjteményéből a közönség egyebek mellett nyílhegyeket, karkötőket, arany gyöngyöket, rozetta alakú ruhadíszeket, diadémokat, valamint fekvő szarvas alakú pajzsdíszt láthat. Az intézményben utoljára 1990-ben volt hasonló kiállítás, azóta nagyon sok új lelet került elő. A tárlaton szereplő lófejes csészét és a veretes arany tegezt is most először lehet megtekinteni. A kiállítást ismeretterjesztő előadássorozat, családi-, gyermek- és ifjúsági programok, tárlatvezetések, különleges, egyedi programok kísérik nyitvatartási időn túl is.

A kiállítás oldala