Szabadság, egyenlőség és terror
2009. március 20. 10:59
URL: https://mult-kor.hu/cikk.php?id=23914&pIdx=3
Minden korábbinál szabadabb választásokat, női választójogot, világi oktatást, egyenlő munkaidőt és jelentős hadi sikereket mondhatott magáénak a pontosan 90 évvel ezelőtt, 1919. március 21-én hatalomra került Tanácsköztársaság. Ez az időszak azonban mégis a legellentmondásosabb időszakként rögzült a magyar történeti emlékezetben. A kommün dicsőséges és diktatórikus jellege miatt Magyarország történeti mélypontként és valódi kiútkeresésként élte meg az akkori mindennapokat. A puccsszerű hatalomátvétellel fogant proletárhatalom első pillanatától meglehetősen szélsőséges reakciókat váltott ki, 133 napját kitartó lelkesedés és kétségbeesett felháborodás kísérte. Mire emlékszünk és mit felejtettünk el ma?
Puccsal a hatalomba
1919. március első felében 13 vármegyében és törvényhatósági városban a munkástanácsok lemondatták a polgári pártokhoz tartozó kormánybiztos főispánokat, és helyükbe szociáldemokratákat ültettek. Somogyban és Tolnában a munkástanács direktóriuma (intézőbizottsága) vette át a vezetést. Ugyanebben az időben Somogyban és Pest megyében megkezdődött a nagybirtokok elfoglalása, az uradalmi cselédség pedig termelőszövetkezeteket alakított.
A Szociáldemokrata Párton belül március elején már sokan keresték a kommunistákkal való kibékülés útját. Válaszul Kun Béla március 11-én kifejtette, hogy az együttműködésnek, még inkább az egyesülésnek alapvető feltétele a tanácsköztársaság és a proletárdiktatúra elfogadása. A következő napokban tárgyalások kezdődtek a KMP, az MSZDP, a Budapesti Munkástanács és az üzemi bizalmiak képviselői között. Első lépésként megállapodtak abban, hogy a fővárosi munkásság március 23-án fegyveres tüntetést rendez a kommunisták kiszabadítására.
A kikiáltás napja
A csepeli munkásság március 18-i nagygyűlése jóváhagyta a demonstráció gondolatát, követelte a választási előkészületek félbehagyását és a proletárdiktatúra kikiáltását. A nyomdászok sztrájkba léptek, és március 21-én már meg sem jelentek az újságok. Ebben a zaklatott légkörben adta át március 20-án délelőtt Vix alezredes, az antant budapesti katonai missziójának vezetője, a párizsi békekonferencia február 26-i határozatát tartalmazó jegyzéket Károlyinak.
Az okmány értelmében a magyar kormánynak a Szatmárnémeti-Nagyvárad-Arad vonaltól ekkor még keletre álló csapatait vissza kell vonnia mintegy 100 kilométer mélységben, szinte a Tisza vonaláig. A kiürített terület keleti részét a román hadsereg szállja meg, itt nyomban bevezetik a román közigazgatást. A zóna nyugati részén 40-50 kilométer széles, semleges sáv létesül, amelybe Debrecen, Szeged és Gyula is beletartozik.
Károlyi a délután 5 óra körül kezdődött minisztertanácsi ülésen javasolta a jegyzék elutasítását, tiszta szociáldemokrata kormány megalakítását, mely mellett megtartotta volna a köztársasági elnöki tisztségét. A Berinkey-kormány elhatározta lemondását, és utolsó ülésének időpontját a következő nap délutánjára tűzte ki.
Március 21-én reggel Csepelen a fontosabb üzemek bizalmijai, a Katonatanács és a két munkáspárt képviselői elhatározták a főváros stratégiai pontjainak elfoglalását, ami meg is történt a nap folyamán. Délelőtt 10 órakor az MSZDP vezetősége, Böhm Vilmos javaslatára, döntött a KMP-vel való egyesülésről, a hatalom átvételéről és a Vix-jegyzék visszautasításáról. Az MSZDP és a KMP képviselői a kora délutáni órákban a Gyűjtőfogházban aláírták az egységokmányt. Ennek értelmében az - ideiglenesen - Magyarországi Szocialista Párt nevet viselő egyesült párt megvalósította a proletárdiktatúrát, létrehozta hadseregét, és szövetségre lépett Szovjet-Oroszországgal.
Este 7 órakor összeült a Budapesti Munkástanács, amely egyhangúlag jóváhagyta az egyesülést, és proklamálta a proletárdiktatúrát. Károlyit csak ezután értesítették telefonon arról, hogy a polgári demokratikus köztársaság megszűnt létezni. Tudatták vele azt is, hogy az ő aláírásával, de előzetes hozzájárulása nélkül kiáltványt tettek közzé, amelyben bejelenti, hogy lemond, és „átadja a hatalmat a proletariátusnak". Késő este összeült a két párt vezetősége, és kijelölte a népbiztosokat, a Forradalmi Kormányzótanácsnak elnevezett kormány tagjait. Elnöke Garbai Sándor lett, tényleges vezetője azonban Kun Béla volt, aki a legfontosabbnak ítélt tisztséget, a külügyi népbiztosságot kapta.
A kommunisták és a velük egyesült szociáldemokraták szocialista programjának bár voltak előzményei a közelmúlt magyar történelmében, mindez csak 1918-ban vált valós, ám mégis utópisztikus elemeket tükröző politikai programmá. A kisajátításon alapuló mozgalom hatalomra kerülése ennek ellenére jóval nagyobb törést okozott a magyar történelemben, mint Károlyiék korábbi, részben társadalmi egyetértésen alapuló őszirózsás mozgolódása. Az akkori politikai egyetértés helyett Kun Béláékat zárt ajtók mögötti tárgyalások és alkudozások segítették hatalomra. Ez a lépés pedig, 1919. március 21-e változásai sokként érték mind a fővárosi, mind a vidéki lakosságot, és ugyanilyen sokkot okozott a következő dicsőséges 133 nap is, amelynek során bár sokszor haladó, és igencsak korszerű reformokat hoztak, a társadalmi bázis hiánya és erőszakos módszereik miatt mégsem lehettek sikeresek.
Terrorista módszerekkel
Az átalakulás, a forradalom motorja a Magyarországi Szocialista Párt néven március 26-án egyesült két munkáspárt, legfőbb irányító szerve pedig a Forradalmi Kormányzótanács volt. Tagjait, akik miniszteri feladatokat láttak el, népbiztosoknak nevezték. A külügyi népbiztos kivételével, aki Kun Béla lett, valamennyi népbiztost a volt szociáldemokraták delegálták, míg a kommunisták a népbiztos-helyettesi funkciókat osztották el egymás között.
A Forradalmi Kormányzótanács elnöki posztját Garbai Sándorra, egy kiskunhalasi eredetű szociáldemokrata kőművesre testálták. A testület legbefolyásosabb tagja s a forradalom tulajdonképpeni vezetője azonban nem ő, hanem a céltudatos, nagy munkabírású, jó szónoki erényekkel rendelkező, s emellett Leninnel közvetlen kapcsolatban álló Kun Béla volt. A Forradalmi Kormányzótanács kezdetben 19, később - a helyettesek számának növelése következtében - 34 tagból állt. Közülük 13 képviselte a kommunistákat, a többi a szociáldemokrácia különböző, főleg baloldali és centrista irányzatait.
A régi önkormányzati testületeket és közigazgatási szerveket feloszlatták. Helyüket községi, járási, városi és vármegyei szinten egyaránt a munkás-, katona- és paraszt- vagy földművestanácsok, valamint a 3-5 tagú direktóriumok, illetve az intézőbizottságok vették át. Előbbiek a régi képviselő-testületeknek, illetve törvényhatósági bizottságoknak feleltek meg, míg utóbbiak folyamatosan működő végrehajtó szervek voltak.
Az első tanácsokat „spontán” alakították meg, míg a későbbieket az április elején megrendezett választások után hozták létre. A rendszer választójogi reformja széleskörű volt: minden 18 éven felüli férfi és nő szavazhatott, értelmiségi, vagy bármilyen cenzus és kitétel nélkül (legközelebb 1945 után lesz hasonló lehetőség), bár a szavazók közül jelen esetben a „kizsákmányolókat” és papokat sikerült kizárni. A rendszerben tehát a korábbi helyzet ellenkezője állt elő: akik addig szavazhattak, elvesztették jogukat, akik nem, azok pedig végre az urnákhoz járulhattak. A helyzet ennek ellenére sem volt rózsás, hiszen listát csak a Szocialista Párt állíthatott, a korábbi szervezetek nem. Ezzel a szavazati joggal azonban a lakosság fele ennek ellenére sem élt, még úgy sem, hogy a rendszer a titkos voksolást is lehetővé tette lehetővé.
A bíróságokat forradalmi törvényszékek váltották fel, amelyek a jogi eljárásokat semmibe véve statuáltak példát. Fő feladatuk a forradalom elleni egyének megbüntetése volt. renitensek pedig akadtak, hiszen a Tanácsköztársaság egyik első lépését, a március 22-én elrendelt alkoholtilalmat igencsak sokan megszegték. Az erőszakszervezetek helyére a Vörös Őrség lépett, kifejezetten politikai célokra pedig a teljesen megbízhatónak tartott különítmények alakultak.
Közülük a leghírhedtebb egy Cserny József nevű kalandor kb. 200 főnyi egysége volt, az ún. „Lenin-fiúk" voltak. Fekete bőrruhában, állig felfegyverkezve, aknavetőkkel és gyalogsági ágyúkkal tanyáztak a Teréz körút és az Oktogon sarkánál lévő volt Batthyány-palotában. A különítmény tagjai mintegy tucatnyi közönséges gyilkosságot követtek el Cserny kifejezett utasítására vagy minden parancs nélkül.
Az ellenforradalmi szervezkedések felderítése a Belügyi Népbiztosság Politikai Osztályának feladata volt. A részleg tevékenységét Korvin Ottó irányította. A vidéki fegyveres felkelések leverésére és megtorlására Szamuely Tibor újságíró, népbiztos kapott teljhatalmat a Forradalmi Kormányzótanácstól. Könyörtelen és Szamuely Tibor hidegvérű elszántsággal, „a cél szentesíti az eszközt" meggyőződésével tett eleget a megbízatásának. Különvonatával, amelyet „halálvonat"-nak is neveztek, megjelent az ellenforradalmi lázadások színhelyén, ott a rendelkezésére álló karhatalommal „rendet" teremtett, majd rögtönítélő eljárással egy személyben törvényt ült az elfogottak felett. A halálos ítéleteket a helyszínen nyomban végrehajtatta. A forradalmi törvényszékek, valamint a rögtönítélő bíróságok Ítéletei alapján 153 személyt végeztek ki, közülük 119 vádlottat politikai, 6-ot katonai, 28-at pedig közönséges bűncselekmény miatt.
Középpontban az államosítás
A rendszer kezdettől elsődleges feladatának tekintette az államosítást: március 26-án elrendelték a húsznál több munkást foglalkoztató ipari-, bánya- és közlekedési üzemek kártalanítás nélküli köztulajdonba vételét. A gyakorlatban viszont ennél számos esetben sokkal kisebb üzemeket is szocializáltak, a többit pedig szövetkezetekbe tömörítették volna. A közép- és nagybirtokok „a proletárállam" tulajdonába mentek át, míg a kis-és törpebirtokok magántulajdonban maradnak. A jogszabály a köztulajdonba vett földek szétosztását kifejezetten megtiltotta, és úgy intézkedett, hogy a szocializált birtokokat szövetkezeti kezelésre „a mezőgazdasági proletárságnak kell átadni". A földosztás elmaradása következtében a falusi lakosság közömbössé vagy éppen ellenségessé vált a rendszer iránt.
A szövetkezetek (valójában állami gazdaságok) létrehozása csak az uradalmakon élő gazdasági cselédség azon része számára volt elfogadható, amely nem kívánt önálló gazdává válni. Az agrárszegénység, valamint a kisebb-nagyobb birtokkal már rendelkező parasztság azonban teljes joggal csalódottnak érezte magát, mert egyáltalán nem jutott földhöz, illetve nem gyarapíthatta gazdaságát. Az ellenérzést hadikommunista jellegű intézkedések is erősítették. 1919. április 26-án rendelet jelent meg az egész terményfelesleg kötelező beszolgáltatásáról, és megkezdődtek a katonai erőszakkal végrehajtott rekvirálások.
A kereskedelmet megbénította az iparcikkek hiánya, valamint a pénz körüli zűrzavar. A megbízhatónak ítélt, régi kibocsátású ún. „kék pénz" eltűnt a forgalomból. 1918 őszétől Budapesten nyomtak 25 és 200 koronás bankjegyeket, eleve ideiglenes szükségpénz gyanánt. A rossz minőségű papírból készült bankók hátoldala nyomás nélkül maradt, ez volt a „fehér pénz", amely semmiféle vásárlóértékkel nem rendelkezett. A kormányzat mégis ezt kívánta a parasztságra is ráerőltetni, a bérből és fizetésből élők ugyanis eleve ebben kapták javadalmazásukat. A bortermelő vidékeken még tovább keserítette a közhangulatot a szesztilalom fenntartása. A hordókat lepecsételték, ezért nemcsak a borok értékesítésére, hanem még kezelésére sem volt mód. Az életkörülményeket javító legjelentősebb változásokért ily módon nem a kormányzatnak, hanem a természetnek járt köszönet: március-áprilistól nem kellett fűteni, s fél éven át nem hiányzott a meleg ruha sem.
A radikálisabb művelődéspolitika legfontosabb eleme az oktatásügy reformja volt. A már kész tervek alapján megkezdték a nyolcosztályos, kötelező és ingyenes általános iskolai oktatás bevezetését, valamint a középiskolák egységesítését. Új tankönyvek elkészítésére adtak megbízatást. Szovjet módon választották el az egyházakat az államtól. Elkobozták az egyházak földbirtokait és pénztőkéjét, államosították az egyházi iskolákat, és megszüntették az iskolai vallásoktatást. A júniusban elfogadott „alkotmány" kimondta, hogy a Tanácsköztársaság „elválasztja teljesen az egyházakat az államtól, az iskolát az egyházaktól [...] Vallását mindenki szabadon gyakorolhatja." Ez utóbbi passzus érvényét korlátozta a vallásellenes ateista propaganda. A templomok azonban nyitva maradtak, a vallási szertartások zavartalanul lebonyolódtak.
Új hősök, új kultuszok
A Tanácsköztársaság hivatalos propagandája a tömegek történelemirányító szerepe mellett foglalt állást, ezért elutasították az egyének kultuszát, és intézkedtek a múlt rendszerben méltatott történelmi személyiségek ábrázolásainak eltávolításáról. Ugyanakkor számos módon megörökítették a diktatúra által kiemelkedőnek tartott alakokat. Ennek első lépése a Vörös Hadsereg laktanyáit érintette. Pogány József hadügyi népbiztos március 27-én több fővárosi kaszárnya átnevezéséről rendelkezett. A Ferenc József laktanya a Marx, a Károly király laktanya a Bebel, a Mária Terézia laktanya a Martinovics, a József főherceg laktanya a Lenin, a Vilmos főherceg laktanya az Engels nevet kapta. Más kaszárnyák is új azonosítót kaptak, névadókként olyan személyek bukkantak fel, mint Petőfi, Táncsics, Dózsa György, Frankel Leó, Lassalle, Jaures, Liebnecht. A nőket Rosa Luxemburg képviselte, az ő emlékét a korábbi Pálffy laktanya őrizte.
Vörösben a Hősök tere
Budapest népbiztossága sem akart lemaradni, ők elsőként a kórházakat fosztották meg szentjeiktől. Az 1919. április 2-án kelt rendeletben a Szent Rókus kórház a Központi Közkórház, a Szent István kórház a Semmelweis Közkórház, a Szent László és Szent Gellért kórház a Járvány Közkórház, az Új Szent János kórház a Koch Róbert Közkórház, a Régi Szent János Kórház a Széna Téri Közkórház, a Szent Margit az Óbudai Közkórház nevet kapta. Zita kórház, amely a királynéról volt elnevezve, sem kerülte vörösök figyelmét, az intézményt Balassa Közkórházzá nevezték át. Az intézkedéssel annak az ideológiának akartak érvényt szerezni, hogy a betegek ne a szentektől, hanem a tudománytól várják a gyógyulásukat.
Az április 10-i rendelet az iskolákat érintette. „Az iskolákban kifüggesztett és királyokat, hivatali elöljárókat ábrázoló, vallásos tárgyú és célzatú képek és szobrok azonnal raktárba helyezendők. […] Csak azok képeit lássa festve vagy kifaragva az ifjúság, akik a tudományban és művészetben kitűntek, akik az emberiséget előbbre vitték, akiknek agya a proletárságért izzott és szíve az elnyomottakért dobogott.” Június 7-én a Szellemi Termékek Országos Tanácsa arról intézkedett, hogy valamennyi tanintézetet el kell látni Marx és Engels arcképével.
A proletárdiktatúra méltó módon akart gondoskodni május 1. megünnepléséről. A rendezési feladatokat Szamuely Tiborra bízták, aki hitet tett a régi szobrok eltávolítása mellett. A Körönd szobrait idétlennek nevezte, helyettük négy szoborcsoportot képzelt el, amely talapzatául szolgál egy kilenc méter átmérőjű lángoló földgömbnek. Legnagyobb ellenségének az Andrássy szobrot tekintette. Az ünnep alkalmából számos történelmi alak szobrát eltakarták, ugyanakkor új emlékműveket emeltek az általuk kiemelkedőnek tartott személyeknek. A Vérmezőre Lenin mellszobrát helyezték el, a Gellért-hegyen befedték a vértanú püspök szobrát, a mögötte álló oszlopsort vörös drapéria takarta. A vízeséshez egy hatalmas allegorikus képet helyeztek el, amely a földi paradicsom megvalósulását hirdette. Pesten hat szobrot állítottak fel, köztük Karl Liebknecht és Lenin mellszobrát, míg a Kígyó téren vörös gömbökkel díszített hatalmas diadalkapuk borították be Werbőczy és Pázmány szobrát.
A millenniumi emlékmű sem kerülhette el az átalakításokat. Árpád szobrára és a Gábriel arkangyalt tartó oszlopra hatalmas vörös emelvényt és egy abból kiemelkedő vörös obeliszket építettek rá, továbbá vörös drapériával takarták le az emlékmű két negyedkörívét is. Marx gigantikus, egész alakos szobra Árpád fejedelmet szorította ki, egyik oldalán egy bányamunkás, másik oldalán egy vasmunkás kapott helyet. Nem maradhatott el a „Világ proletárjai egyesüljetek!” felirat sem. Az üzenet világos volt: Árpád a bukott rendszerek alapjait teremtette meg, Marx és a proletariátus viszont egy jobb világ megteremtésén fáradoznak.
A Tanácsköztársaság bélyegsorozattal is dicsőíteni kívánta a forradalmi eszméket. Váradi András bélyegkereskedő kommün-bélyegsor kibocsátását szorgalmazta. A koncepció szerint „az új bélyegek jellegzetesen kifejezésre juttassák új világunk, forradalmunk eszményeit.” Ő felvetette Marx, Engels, Liebknecht, Luxemburg, Jaures, Lenin, Petőfi nevét. A posta vezetősége azonban Marx, Martinovics, Engels, Petőfi, Dózsa mellett foglalt állást. Végül ezt a javaslatot fogadták el, így júniusban forgalomba is hozták a bélyegeket, amelyeket főként külföldön kívánták értékesíteni. A sorozat megszerkesztői Marx és Engels ábrázolásai közé illesztették be a három magyar történelmi személyiséget. Petőfit, a legkiválóbb magyar költő, Dózsát, az 1514-es parasztlázadás tüzes trónon vértanúhalált szenvedett vezérét, Martinovicsot, az első magyar jakobinust – legalábbis a hivatalos tájékoztatás ezen ismérveket adta a közvélemény tudtára. Ezzel a lépéssel a magyar forradalmi hagyományokat jelképesen beemelték a nemzetközi proletárforradalom fő sodrába.
A Tanácsköztársaság magyar panteonjában három személy – Petőfi Sándor, Frankel Leó, Szabó Ervin – kapott kiemelkedő szerepet. A költő nagy népszerűségnek örvendett: laktanyát neveztek el róla, szobrát feldíszítették, alakját számos újságcikkben méltatták. A Világszabadság július 29-i száma azt emelte ki, hogy „legelső volt, aki a bús, kietlen magyar ugaron a világszabadság eszméjét, a minden nemzetek egyenlőségét hirdette”. Ő volt az, aki a reménytelenség sötét éjszakájában az Internacionálé csillagát látta. Frankel Leó a róla elnevezett laktanya falán kapott emléktáblát, amelyet május 18-án lepleztek le. Ez jó alkalmat teremtett a korabeli sajtónak, hogy ismertessék személyét: az írások benne látták a Tanácsköztársaság legjelentősebb „előharcosát”, illetve „ha élne, ma az első sorokban harcolna eszményeinkért”.
A tudós Szabó Ervin emlékére május 1-jén szobrot állítottak, ami egyenes következménye volt a Forradalmi Kormányzótanács március 29-i döntésének. Ebben Szabó Ervin édesanyjának életjáradékot állapított meg, illetve munkáit a proletárállam tulajdonába vette. Révai József március 29-én a Vörös Újságban hosszú cikkben mutatta be életművét, hangsúlyozva, hogy „a szerencsétlen politikai és társadalmi viszonyok meg nem értett Szabó Ervinje feltámadt a proletáriátus forradalmában.”
Támadások kereszttüzében
A magyar kommunisták mindvégig abban bíztak, hogy katonai támogatást kaphatnak Szovjet-Oroszországtól, továbbá éppen a magyar kommün győzelmének hatására forradalmasodik Ausztria és Németország is. Ezen reményeik viszont illúziónak bizonyultak. 1919. április közepén az orosz-ukrán vörös csapatok elérték Kamenyec-Podolszkijt, a volt Monarchia határát. A déli fronton eljutottak Besszarábiáig, és átcsaptak a Dnyeszteren. A további előrenyomulás elakadt. Kun és a Forradalmi Kormányzótanács ugyanakkor fontosnak tartották, hogy meggyőzzék békés szándékaikról az antantot, és időt nyerjenek.
1919. április 4-5-én Jan C. Smuts tábornok Budapesten jegyzéket adott át Kun Bélának, amelynek értelmében a demarkációs vonal a március 20-i követeléshez képest 25 kilométerrel keletebbre húzódott volna. A magyar vezetés lebecsülte az intervencióra készülő erők lehetőségeit. Április 5-én válaszjegyzékben tájékoztatták Smutsot a javaslat elutasításáról, valamint arról, hogy a további tárgyalás feltétele a román hadsereg visszavonása a november 13-i demarkációs vonalra. A román és a csehszlovák katonai vezetés április első napjaiban felkészült a támadásra, míg a belgrádi kormány nem kívánt részt venni az intervencióban.
A román offenzíva április 15-16-án indult meg. A magyar Vörös Hadsereg a Tiszántúlon súlyos vereséget szenvedett. A román haderő a hónap végére elérte a Tisza vonalát. Április 23-án a csehszlovák csapatok megszállták a Kárpátalját. Április 27-én kezdődött a csehszlovák hadsereg általános támadása, elfoglalták Sátoraljaújhelyét, Miskolcot, és május 7-én elérték Salgótarján határát. Április 28-án a románok és a csehszlovákok Csap és Munkács között találkoztak
A helyzetet tovább nehezítették az ország különböző vidékein kirobbanó ellenforradalmi megmozdulások, amelyek azonban bár nem egy központból szervezett és irányított akciók voltak, mégis megközelítőleg azonos módon zajlottak le április közepén, május elején a tiszántúli frontvonal mögött. A felkelések szervezői elterjesztették: a proletárdiktatúra megbukott, Budapesten új, polgári kormány alakult. A Vörös Őrséget lefegyverezték, a direktórium tagjait letartóztatták. A régi tisztviselők néhány órára vagy napra visszaszerezték a hatalmat. Ezután megérkezett a tanácsállam karhatalma, a lázadást leverte, és következett a rögtönitélő forradalmi törvényszékek által kimért megtorlás, börtönbüntetésekkel és akasztásokkal.
A legnagyobb méretű rekvirálás-ellenes parasztlázadás június 18-25 között zajlott le a Duna-Tisza közén, Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye kalocsai, kiskőrösi és duna-vecsei, valamint Tolna megye központi és dunaföldvári járásaiban. Különösen heves fegyveres összecsapásokra Dunapatajon és Kalocsán került sor a felkelő parasztok és a Szamuely Tibor vezette katonai karhatalmi erők között. A Tanácsköztársaság fennhatósága alatt álló területen kívül két ellenforradalmi központ alakult ki. Bécsben a dualizmus korabeli politikai élet jelentékeny személyiségei Bethlen István vezetésével, 1919. április 12-én, létrehozták az Annbolsevista Comité elnevezésű irányító testületet. Az ABC-hez tartozó risztek 1919. május 2-án elraboltak 135 millió koronát a Tanácsköztársaság bécsi követségéről. A francia megszállás alatt álló Aradon május 5-én gróf Károlyi Gyula nagybirtokos és volt főispán vezetésével helyi notabilitásokból ellenforradalmi kormány alakult. A francia katonai hatóságok kívánságára május végen áttették székhelyüket Szegedre.
A Forradalmi Kormányzótanács ezért már március 30-án az önvédelem, és az ellencsapások mellett döntött. Rendeletük értelmében a Vörös Hadsereg a szervezett munkásságból toborzott önkéntesekből jött létre. A személyi állomány április végére elérte a 70 ezer főt. A cseh fronton az ellenség háromszoros, a román fronton kétszeres túlerőben volt. Bár a számbeli fölényt nem egyenlítették ki, a magyar haderő bizonyos pozitívumokkal is rendelkezett. Számottevő harci értéket jelentettek a páncélvonatok, a páncélautók és a tüzérség. A tanácsállam tisztikarának színvonalát mutatja, hogy közülük többen 1919 után a magyar királyi honvédségben a legmagasabb beosztásokba kerültek. (pl. Szombathelyi Ferenc, Nagy Vilmos, Csatay Lajos, Vörös János, Lakatos Géza stb.) A parancsnoki helyeket politikai személyiségek töltötték be.
Bevezették a politikai megbízott intézményét is, a komisszárok szerepe azonban - eltérően a szovjet-orosz hadseregtől - alárendelt maradt. 1919. április 21-én, Gödöllő székhellyel létrehozták a Vörös Hadsereg főparancsnokságát. Ennek élére Böhm Vilmost állították. Ő választotta ki a vezérkarfőnöki tisztségre az elismerten kiváló képességű Stromfeld Aurél vezérkari ezredest.
1919. május első napjaiban a tanácsállam vezető testületei a honvédelmi háború folytatása mellett döntöttek, és harcba szólították a fővárosi munkásságot. A nagyobb szakmák önálló egységeket alakítottak, így jöttek létre olyan, teljesen szokatlan hadrendi alakulatok, mint „pincérzászlóalj" vagy „vasashadosztály". Május folyamán 40 ezer munkás vonult be, 17 ezren azonnal a frontra kerültek. A „májusi fordulat" eredményeként a hadsereg létszáma június elején elérte a 200 ezer főt.
Az újjászervezett Vörös Hadsereg 1919. május 10-én meghátrálásra kényszerítene a Salgótarján ellen támadó csehszlovák csapatokat, amelyek március 21-én elfoglalt állásaikba, Rimaszombatig vonultak vissza. A III. hadtest csapatai bevonultak a borsodi iparvidék központjába, visszaverték a május 23-án megindult csehszlovák ellentámadást, valamint megakadályozták a román hadsereg átkelési kísérletét a Hernád folyón. A Kormányzótanács és a vezérkar elhatározta, hogy hadműveleteket indít az északi fronton, melyek célja: „először a cseheket megverni és azután a Tiszán átkelve, a román haderő ellen fordulni".
A Vörös Hadsereg az Ipoly torkolatától a Sajó torkolatáig terjedő arcvonalon 73 zászlóaljjal és 46 üteggel rendelkezett. Ezzel az ellenségnek 90 zászlóalja és 32 ütege állon szemben a Felvidéken és a Kárpátalján. A magyar haderő május 30-án lendült támadásba, június 6-án elfoglalta Kassát, június 9-én Eperjest, majd június 10-én elérte Bártfát, a galíciai határt.
Kun Béla repülőgépen menekült az országból
A magyar katonai sikerekre a békekonferencia június 13-án azzal válaszolt, hogy román és csehszlovák viszonylatban közölte Magyarország végleges határait. Egyben követelte a visszafoglalt északi területek kiürítését, amelynek fejében ígéretet tett a Tiszántúl átadására. A forradalmi vezérkar több napon át vitatta az ultimátumra adandó választ. A többség, beleértve a kommunisták jó részét és a katonai vezetőket is, ellenezte a visszavonulást. Kun Béla azonban - alapos megrökönyödést kiváltva - ismételten a diktátum elfogadását ajánlotta, s végül az ő álláspontja diadalmaskodott. A Vörös Hadsereg június 30-án kezdte meg a Felvidék kiürítését.
Az emlékezet megmaradt
Kapkodó és felületes lépések következtek a rokonszenv visszanyerésére: az alkoholtilalom feloldása mellett kisebb veteményeskerteket osztogattak volna a parasztoknak. Strukturális változások azonban nem történtek, és a hadseregen belüli lázadozások odáig vezettek, hogy a július 20-án megindított román offenzívával már nem lehetett mit kezdeni. A túlerőben lévő ellenfél 30-án már Szolnoknál volt, ezért a Forradalmi Kormányzótanács augusztus 1-jén lemondott s átadta a hatalmat egy mérsékelt szociáldemokrata politikusokból alakult kormánynak. A kommunista népbiztosok családtagjaikkal együtt különvonattal még ugyanezen a napon Bécsbe menekültek, ahol az osztrák kormány politikai menedékjogot biztosított számukra.
"Kun Béla repülőgépen menekült az országból. Délután - úgy öt óra felé - a Hungária-szállóban székelő szovjetház körül fölrebbent egy repülőgép, átrepült a Dunán, a Várhegyen, s merész kanyarodással a Vérmező felé tartott. A gépet maga a népbiztos vezette. Alacsonyan szállt, alig húsz méter magasságban, úgy hogy arcát is látni lehetett. Sápadt volt, borotválatlan, mint rendesen. Vigyorgott az alant álló polgárokra, s vásott kajánsággal, csúfondárosan még búcsút is intett egyeseknek. Zserbókat vitt, melyekkel teletömte puffadozó zsebeit, aztán ékszereket, grófnék, bárónék, kegyes, jótékony hölgyek drágaköveit, templomi kelyheket, sok más egyéb kincseket. Karjairól vastag aranyláncok lógtak. Egyik ilyen aranylánc, mikor az aeroplán magasba lendült, s eltűnt az ég messzeségében, le is pottyant a Vérmező kellős közepére, és ott egy öreges úr, régi krisztinai polgár, adóhivatalnok a Várban, a Szentháromság téren, valami Patz nevezetű - Patz Károly József - meg is találta. Legalább a Krisztinában ezt beszélték." (Kosztolányi Dezső: Édes Anna)
A Tanácsköztársaság megítélése a magyar történelem egyik máig legproblémásabb fejezete: a 20. század során rendszerenként változó módon emlékeztek a kommunisták 133 napjára. Átfogó szintézis, monográfia, és történeti elemzés híján a 90 évvel ezelőtti események egyelőre a modern kor történelmének traumáihoz és hatalomváltásaihoz hasonlóan feldolgozásra, kibeszélésre várnak, hogy végre politikamentesen emlékezhessünk az első átfogó oktatási reformra, a nőknek adott választójogra, vagy éppen a magyar hadtörténet egyik legsikeresebb, ám máig feledni vágyott fejezetére.
Felhasznált irodalom:
20. századi magyar történelem. Szerk.: Pölöskei Ferenc, Gergely Jenő, Izsák Lajos. Budapest, 1997.
Romsics Ignác: Magyarország története a 20. században. Budapest, 2000.
Vörös Boldizsár: „A múltat végképp eltörölni”? Történelmi személyiségek a magyarországi szociáldemokrata és kommunista propagandában 1890–1919. Budapest, 2004.