A titokban ünnepelt március 15-ék története

2009. március 14. 10:23

URL: http://mult-kor.hu/cikk.php?id=23847

Egy Eger melletti présházban, nevezetesen Pók György úr pincéjében történt 1851-ben, hogy néhány lelkes hazafi egy pohár bor mellett emlékezni merészelt az 1848-as márciusi forradalom emléknapjára. Az ügyből hadbírósági eljárás lett. Talán az egyik "jóbarát" mégsem tartotta meg a titkot, különben nehéz elképzelni, hogyan juthatott e szűk körű találkozó a szigorú hatóságok tudtára. Az elnyomás alatti ünnepségek történetéből szemezgettünk.


Sortűz az ünneplőkre

Az összejövetelen egy Lieskowsky József nevű ügyvéd méltatta a három évvel azelőtti forradalmat. „Ma ünnepeljük 1848. március 15-ét, azt a napot, amelyen a magyar nemzet újjászületett. Azért gyűltünk egybe, hogy érzéseinknek nyíltan kifejezést adjunk, melyet a zsarnokság elnémított. Éljen a szabadság! Éljen a nemzet! Átok minden zsarnok fejére!” – ismerhetjük meg szavait abból a jelentésből, mely Geringernek, Magyarország akkori helytartójának készült. Mindez elég volt ahhoz, hogy a haditörvényszék „politikai fondorkodások miatt” Pók Györgyöt két évi, Lieskowszkyt pedig 3 évi várfogságra ítélje.

Az együttes osztrák és orosz katonai túlerő leverte az 1848/49-es szabadságharcot, ezzel megsemmisült az ország alkotmányos berendezkedése, területi egysége és nemzeti önrendelkezése. A hadsereg tisztjeit, a politikusokat, a közigazgatás vezetőit hadbírósági eljárás alá vonták. 1849-50-ben legalább 140 embert végeztek ki, több százan kerültek börtönbe és mintegy 40-50 ezer honvédet soroztak be a császári hadseregbe. Az elkövetkező években a hatalom szinte már hisztérikusan üldözte a nemzeti lelkület legapróbb megnyilvánulásait is. Tiltották a forradalomra emlékeztető szakáll és kalapviseletet, az ereklyévé váló honvéd zászlók, Kossuth bankók vagy a 48-as politikusok arcképeinek rejtegetéséért szigorú büntetés járt.



Társasági összejöveteleken, félreeső kocsmák zugaiban besúgók lesték, hogy elcsíphessenek egy-egy a forradalomra emlékező szót vagy a császárt, esetleg az uralkodó ház jelképeit gyalázó kifejezést. Mindezek ellenére az emberek az ellenállás legkülönfélébb formáit találták meg, az emigráció által is támogatott titkos fegyveres szervezkedéstől kezdve, az éj leple alatt felállított honvéd emlékmű mellett, az aradi vértanúk kezdőbetűiből formált karperec és egyéb forradalomra emlékeztető viseleten túl, akár csak azzal is bosszantották a gyűlölt idegen hatalmat, hogy a lakhelyükre beszállásolt császári katona számára az ételt só és hús nélkül készítették el.

Az 1850-es évek sötét hangulatában március 15-re csupán titokban lehetett emlékezni. A kiegyezésig a politikai élet felpezsdülését a rövid 1860-61-es időszak hozta meg. 1859 nyarán ugyanis Ausztria szégyenletes vereséget szenvedett Solferinónál az egyesült francia-piemonti seregtől, s ennek nyomán elvesztette észak-itáliai tartományát, Lombardiát. A birodalom megrendült külpolitikai helyzetének következtében Magyarországon a nemzeti ellenállás számos formája tört felszínre. 1860-ban pesti diákok, kézművesek és legények nagyszabású március 15-i megemlékezést szerveztek.


Forinyák Géza

A mintegy 500 főnyi fiatalság - erős rendőri jelenlét mellett – megemlékezést tartott a Kálvin téri református templomban, majd a Kerepesi temetőbe indult. A temető bejáratánál azonban sortűz fogadta a kivonulókat. Itt sebesült meg Forinyák Géza elsőéves joghallgató, aki három hét múlva belehalt sérüléseibe. Temetése több tízezer ember részvétele mellett az abszolutizmus elleni néma tűntetéssé vált. A Pesti Napló tudósítója szerint: „Ha csak annyit mondunk, hogy a megjelölt egész útvonal tömve volt néppel, az olvasó némileg képzelheti a sokaságot, mely a temetésben részt vett. A közlekedés e vonalon körülbelül egy órára természetesen megszűnt. A menet elejét a fiatalság képezte, derekát a főváros hölgyei koszorúkkal, számosan a főúri rendből, ezután következett az elláthatatlan sokaság, a polgári társadalom minden rendjei, és a hintók végtelen sora ezek közt az úri fogatok száma a bérkocsik számát is felülmúlta. A koporsót, melyre a feszület előtt nagy virágkoszorú, mögötte babér-füzér s nemzeti szalag volt tűzve, ötven fáklyás vette körül.”

Míg az 1860. március 15-i tűntetés a fiatalság elszigetelt szervezkedésének tekinthető, addig a temetésen jelen lévő több tízezer ember néma demonstrációja nyílván hozzájárult ahhoz, hogy március 15-e emléknapja megerősödjön, s elinduljon azon az úton, mely az első számú 1848-as tartalmú nemzeti ünneppé emelte.

Ausztria megrendült külpolitikai helyzete sürgős belpolitikai változásokat igényelt. Az 1860 októberében kiadott diploma értelmében összehívták a magyar országgyűlést, hogy 1849 után első alkalommal próbálják meg rendezni Magyarország és Ausztria viszonyát. A megindult egyezkedés azonban nem vezetett eredményre, hiszen a magyar politikai elit egyértelműen az 1848-as törvények, azaz a független felelős magyar kormány és a perszonáluniós kapcsolat alapjára helyezkedett. Ez viszont Bécsnek volt elfogadhatatlan. Mindenesetre 1861. augusztus 22-ig, az országgyűlés feloszlatásáig tartott rövid alkotmányos időszak lehetővé tette az eddig elfojtott nemzeti érzések felszínre törését, így a márciusi forradalomról való megemlékezést is. Pesten azonban az ifjúság, okulva az elmúlt év véres eseményeiből, az országgyűlésre készülődő magyar politikusokkal egyetértésben, félve egy botrányos kimenetelű tűntetéstől végül lemondott a márciusi forradalom megünnepléséről. Ezzel szemben az ország számos pontján megemlékezéseket tartottak.

A tudósítások szerint az emléknapot elsősorban a korábbi időszakban kényszerűen elfojtott, a szabadságharc mártírjai iránt érzett gyász kifejezése uralta, a megemlékezések főként istentiszteletek keretében zajlottak, az emberek felkeresték a temetőkben az elesett honvédek sírjait. Debrecenben, Győrben, Nagyváradon a boltok is zárva voltak. Az ünnepnap korlátozott szabadságát jelzi azonban, hogy például Egerben a város katonai parancsnoka nem engedte március 15-én megtartani Tóth Károly, volt honvéd huszár tiszt temetését. Aradon pedig a hatóságok annyira tartottak egy demonstrációtól, hogy megerősített őrség járta a város utcáit, s még az imádkozó asszonyokat is kiutasították a templomból.

A rendbontások és provokációk elkerülésére a sajtó több alkalommal is figyelmeztetett. Az elővigyázatosság nem volt hiábavaló. A feszült hangulat eredményeképpen március 15-én este Győrben illetve Debrecenben az ifjúság szorgalmasan beverte azoknak a házaknak az ablakait, melyek nem voltak kivilágítva az ünnep tiszteletére.

Szervezkedő pestiek

1861 őszétől az 1867-es kiegyezés megkötéséig megint egy, az alkotmányos önrendelkezéstől megfosztott átmeneti korszak köszöntött az országra, melyben a forradalomra való emlékezés ismét tiltva volt. Ennek ellenére Rozsnyóban 1862. március 15-én, a helyi katolikus és evangélikus iskola tanulóinak buzdítására a város ablakait (a püspök és a kanonokok lakásait kivéve) mind kivilágították.

A pesti fiatalok még messzebb merészkedtek. Március 15-én, az 1860. évi tűntetéshez hasonlóan, ismét kivonultak a Kerepesi temetőbe. A rendőrségi jelentés szerint a pesti egyetem épülete előtt délután fél ötkor néhány diák gyülekezett, majd a temető felé indultak. Útközben mintegy 200 főre növekedett a csoport létszáma. A két évvel azelőtti tűntetés áldozatának, Forinyák Gézának a sírjánál egy fiatalember mondott beszédet: „vegyetek példát, e honnak egy védőjét vesztettétek itt, aki érte vérével áldozott”.

A szózat eléneklése után Rábesz Ferenc sírjához mentek. Ez a pesti iparosmester az 1860-as októberi diploma kibocsátását követő, október 23-i tűntetésen vesztette életét. Sírjára nemzetiszín szalaggal ékesített koszorút helyeztek, majd a himnuszt énekelték. Forinyák sírján lévő fakeresztre még a következő verset írták: „Meghalni a honért szép dolog, bár volna ezer oly ifjú, mint te, akkor volna szép hazánk boldog. Itt volt egy hű honleány, Nagy Betti." Worafka, pest-budai rendőrigazgató jelentésében még megemlíti, hogy a krisztinavárosi temetőben nyugvó honvédek sírjára ismeretlen kezek ezt írták: „Március 15. ünnepnap! Még el fog jönni, még el kell jönni!”. A Józsefvárosi temetőben pedig, az 1853 márciusában kivégzett Noszlopy Gáspár, Jubál Károly és Sárközy Soma sírjára kormányellenes jelszavakat róttak.

Két évvel később az 1864. márc. 15-i megemlékezések hátterében az un. Almásy-Nedeczky féle titkos ellenállási mozgalom állt. Az 1863-as lengyel felkelés kapcsán Nedeczky István volt honvédszázados, mellesleg Deák unokaöccse, Kossuth felhatalmazásával titkos fegyveres szervezkedésbe kezdett Magyarország felszabadításának érdekében. Ehhez a mozgalomhoz csatlakozott 1864 tavaszán az ellenzéki érzelmű magyar főurak Almásy Pál vezette kisebb csoportja is. A szervezkedésbe besúgóként beépült Asbóth Lajos, volt honvédezredes, akinek jelentései nyomán az osztrák hatóságok az ellenállási mozgalom vezetőit éppen a március 15-i eseményeket követő reggel tartóztatták le.

Még elfogatása előtt Nedeczky szervezkedésének tudható be, hogy március 13-án, a bécsi forradalom évfordulóján Pest belvárosában kisebb utcai tűntetés zajlott. Jókai lapja „A hon” a „Sürgönyre” való hivatkozással adta tudtul, hogy vasárnap este 7-8 óra között a Hatvani utca sarkánál, a Zrínyi kávéház előtti téren, kisebb, főként kézműves fiatalokból álló csoport verődött össze, akik Garibaldit és Kossuthot éltető kiáltásokkal vonultak végig a környező utcákon.

Az arra járókat mind hasonló éljenzésekre buzdították, majd az egyik házba berontván, egy házmestert, aki vonakodott csatlakozni a felkiáltásokhoz, több késszúrással megsebesítettek. Nem sokkal ezután a csoportosulás szétoszlott még mielőtt a rendőrség közbeavatkozhatott volna. Két nap múlva, a pesti forradalom emléknapján pedig a budai népszínházban néhány fiatalember, szintén a Nedeczky-féle szervezkedés keretében, a karzatról a Rákóczi induló és a Kossuth nóta eljátszását követelte, majd a közönséget „Éljen március 15!” Éljen Kossuth Lajos!” „Éljen 49!” felkiáltásokkal igyekeztek hazafias lelkesedésre buzdítani. A fiatalokat ezután a rendőrség távolította el a helyszínről.

Kézenfekvőnek tűnhet, hogy 1867-ben az első szabad március 15-ét lelkes ünneplés kísérje. Ám ez nem így történt. A forradalom emléknapja, melyről a kormánypárti sajtó még említést sem tett, az uralkodóval való kibékülés jegyében zajlott. Március 14-én este 3000 fáklyás vonult nemzeti színű zászlókkal a budai várba Ferenc József tiszteletére. A résztvevők az uralkodót, valamint az éppen aznap esküt tevő, új magyar kormány tagjait éltették és az alkotmány helyreállítását ünnepelték. Az örömmámort csak az emigrációban élő Kossuth lapja, a Negyvenkilencz szemlélte kétségbeesetten. „A magyar népnek annyi áltatási por szóratott szemébe, míg végre gyermeteg jóhiszeműséggel elhitte, hogy oka van örülni. És örülget; meggyújtja mécseseit és ünnepel. Hanem ha már ünnepelni akartok, nem mondja e nektek a kegyelet, nem mondja a nemzeti szemérem, hogy a mécsesek, miket ablakaitokba raktok: rablás elvérzett magyarjaink sírjairól?”

A dualizmus ugyan meghozta a politikai és gazdasági kiegyezést, ám a lelki megbékélés nem ment ilyen egyszerűen. A forradalomra és a szabadságharcra való emlékezés ugyanazon a közjogi alapon tört ketté, mint a dualista államberendezkedés megítéléséhez fűződő viszony. Az 1867 nyarán magyar királlyá koronázott Ferenc József érzékenysége – kinek amúgy felelőssége nem vitatható az 1849-50-es évek megtorlásában – nem viselte el az 1848-as hősökre, vértanúkra való nyílt emlékezést. Bár a dualizmus alatt az 1848-as tartalmú megemlékezéseket nem tiltották ugyan, de ennek az ellentmondásos helyzetnek köszönhető, hogy a hivatalos Magyarország képviselői csak magánemberként jelenhettek meg Batthyány 1870-es, illetve Kossuth 1894-es temetésén.

Ennek az ambivalens érzelmi viszonyulásnak a feloldására született az a kényszeredett ötlet is, hogy 1848 ötvenedik évfordulóján március 15-e helyett, az uralkodó számára is elfogadható április 11-ét, azaz az 1848-as áprilisi törvények szentesítésének emléknapját tegyék meg hivatalos nemzeti ünneppé.