A csehek Trianonja
2008. szeptember 30. 11:06
URL: https://mult-kor.hu/cikk.php?id=21733
Hetven évvel ezelőtt, 1938. szeptember 30-án Münchenben az első csehszlovák köztársaság felszámolásáról döntöttek. A cseh történészek a mai napig a magyarok Trianon-traumájához hasonlóan írnak az akkor történtekről.
Önrendelkezések versenye
A csehek nélkül megkötött egyezmény (valamint a Tesín-vidék átengedése Lengyelországnak és az első bécsi döntés) valóságos sokként hatott a cseh (és szlovák) társadalomra. Nem csak az 1918-19-ben létrehozott állam területét változtatta meg lényegesen, hanem megrázta annak belső berendezkedését is. Egyúttal pontot tett a cseh-német együttélés "csehszlovák" epizódja végére is – a második világháború után visszaállított Csehszlovákiában ugyanis a németeknek már nem volt helyük, kiűzésük és kitelepítésük egyik legfőbb oka pedig épp a müncheni egyezmény volt.
Csehszlovákia létrejöttének ideológiai alapját a Woodrow Wilson amerikai elnök által megfogalmazott "nemzetek önrendelkezési joga" képezte. A csehek és szlovákok önrendelkezése viszont számos esetben ütközött a formálódó csehszlovák állam területén élő más népcsoportok – különösen a németek és a magyarok – hasonló igényeivel. A világháború győztes nagyhatalmai azonban a csehszlovák törekvések mögött sorakoztak fel, az új állam pedig 1918 utolsó és 1919 első hónapjaiban sikeresen pacifikálta az új rendezést elutasító területeket. A csehszlovák hadsereg megakadályozta a német többségű cseh-morva határvidék elszakadását, és biztosította Szlovákia túlnyomó részben magyarlakta, déli részeit is.
A győzelem eredményeként azonban a fiatal Csehszlovákia súlyos teherrel gazdagodott – lakosságának közel 34%-át ugyanis németek, magyarok, ruszinok stb. tették ki, akik – igaz, különböző mértékben – nem voltak megelégedve az új helyzettel. Az új kisebbségek túlnyomó része az ország peremterületein helyezkedett el, ahol általában helyi többséget is alkottak (idővel a korábban kisebb területet jelölő Szudétavidék elnevezés a németek által lakott egész határvidékre kiterjedt). A régió többi "nemzetállamával" összehasonlítva a csehszlovák állam demokratikus berendezkedése ugyan több jogot és kedvezőbb státuszt biztosított a kisebbségek számára, ám a csehek és szlovákok önrendelkezése végeredményben a korábban "uralkodó" nemzetek – németek és magyarok – rovására érvényesült. Ez komoly ellentétek forrásává vált (nem is beszélve a cseh-szlovák feszültségekről vagy a kárpátaljai autonómia rendezetlenségéről), amelyek végigkísérték az első köztársaság húszéves történetét, és kiváló ürügyet szolgáltattak annak szétzilálásához.
A csehszlovákiai kisebbségi kérdést természetesen nem lehet csupán egy szüntelen konfliktussorozatra redukálni, hiszen a legnagyobb népcsoport, a németek esetében egészen a harmincas évek közepéig az "aktivizmus", azaz a németek csehszlovákiai integrációját képviselő irányzat volt túlsúlyban. A nemzetiségi kérdés megoldatlansága azonban végül megbosszulta magát: a gazdasági válság és a nácizmus németországi erősödése hatására növekedtek a cseh-német ellentétek is. A betiltott Sudetendeutsche Heimatfrontból Konrad Henlein vezetésével létrejött autoriter, nacionalista Szudétanémet Párt 1935-ben az ország legerősebb pártjává vált, és már a szudétanémetek többségének nevében lépett fel. Néhány éven belül a helyzet végképp elmérgesedett. A Németországból kapott irányelvek alapján Henleinéknak egyre újabb és újabb teljesíthetetlen követelésekkel kellett fellépniük a csehszlovák kormánnyal szemben.
Az 1938-ban Karlovy Varyban (Karlsbad) megfogalmazott szudétanémet program többek között teljes autonómiát követelt a csehszlovákiai németek számára, és gyakorlatilag bevezette volna a náci rendszert az ország németek lakta területein. A csehszlovák kormányzat válaszképpen megkezdte egy nemzetiségi statútum kidolgozását, amely azonban nem tartalmazta volna a kisebbségek kollektív jogait. Németország egyre agresszívebben lépett fel, Csehszlovákia nyugati szövetségesei, Franciaország és Nagy-Britannia pedig erőteljes nyomást gyakoroltak Edvard Benes köztársasági elnökre és a csehszlovák vezetésre, hogy elkerüljenek egy újabb világégést.
Ausztria megszállása után az események felgyorsultak. Májusban még a csehszlovák hadsereg részleges mozgósítására is sor került, az ország vezetői pedig önkormányzattal rendelkező német megyék kialakítására is javaslatot tettek, de a szudétanémetek elutasították a megegyezést. 1938 őszére Európa a háború szélére sodródott, Csehszlovákiában általános mozgósítást rendeltek el, és a lakosság is elszántan készült az ország védelmére. Ám brit, francia és olasz közvetítéssel mégis sikerült "megoldást" találni a feszült helyzetre – mégpedig Csehszlovákia feláldozásával.
Rólunk – nélkülünk
Az 1938. szeptember 29-ére Münchenbe összehívott konferencián a csehszlovák küldöttség részt sem vehetett, véleményüket meg sem hallgatták. Csehszlovákia képviselőinek csak éjjel fél kettőkor adták át a tárgyalások eredményét, miután a konferencia le is zárult. "…(szinte sértő módon) közölték velük, hogy senki sem vár semmilyen csehszlovák válaszra, és hogy a konferencia ítéletét egyszerűen elfogadottnak tekintik" – írja Zdenek Kárník Csehország az első köztársaság korszakában című könyvében.
Az egyezmény kijelölte azokat a területeket, amelyeket az elkövetkező napokban megszáll a német hadsereg, valamint azokat (az ún. ötödik övezetet), amelyek hovatartozásáról népszavazásnak kell döntenie. Erre azonban végül nem került sor. A Németországhoz csatolandó terület kiterjedéséről egy nemzetközi, brit-francia-olasz-német-cseh bizottság döntött, ám itt is egyértelműen Hitler diktált. A Führer kierőszakolta, hogy az 1910-es népszámlálás legyen a mérvadó, amit a nyugati nagyhatalmak is elfogadtak. Benes ugyan megpróbálta elérni, hogy a jelenlegi nemzetiségi viszonyokat vegyék alapul, és hogy próbáljanak meg időt nyerni, de az erőszakos német fellépést és a nagyhatalmak jóváhagyását követően a csehek is kénytelenek voltak elfogadni a német követeléseket.
A képen: Chamberlain, Daladier, Hitler, Mussolini, Ciano
A gyakran önkényesen, a német stratégiai érdekek alapján meghúzott határok miatti cseh tiltakozásokat, nemzetiségi térképeket és statisztikákat – vagy száz cseh többségű községet csatoltak el – figyelembe sem vették. A prágai kormány ellenvetéseit, hogy így több mint 700 ezer cseh (valójában még ennél is több) kerül a birodalom területére, "keményen és demagóg módon visszautasították – és senki sem kelt a csehek védelmére" – számol be a történtekről Kárník. Az új határról szóló jegyzőkönyvet 1938. november 20-án írták alá, de később is sor került kisebb-nagyobb, egyoldalú "határkiigazításokra". Az új rendezést Jan Gebhart és Jan Kuklík Csehszlovákiával szembeni "méltatlan és nagyhatalmakra jellemző arrogáns fellépésként" értékelik A második köztársaság 1938-1939 c. kötetükben.
Az első világháború utáni rendezéssel elégedetlen Lengyelország és Magyarország is kihasználták az alkalmat területi igényeik érvényesítésére: a lengyel csapatok október első napjaiban megszállták a Tesín-vidéket és más kisebb területeket, míg Magyarországnak – az eredménytelen komáromi magyar-(cseh)szlovák tárgyalások után – 1938. november 2-án ítélte oda Szlovákia és Kárpátalja magyar többségű déli részeit a német-olasz döntőbíróság.
Zdenek Kárník kifejti, hogy Csehszlovákia veszteségeinek súlyossága már az ország területét és lakosságát ért veszteségek felsorolásából is kitűnik. Csehszlovákia elvesztette területének kb. 30%-át, lakosságának pedig 33%-át. Csehország (azaz a cseh-, morva- és sziléziai területek) esetében ez 29 100 km²-t, azaz területének közel 36,9%-át, valamint 3 830 000 főt, azaz lakosságának 35,9%-át jelentette. A Szudétavidékről több mint 150 ezer cseh, zsidó és demokratikus elkötelezettségű német menekült el, és összesen vagy 1,25 millió cseh, szlovák és ruszin került az új határokon túlra. Hitler ugyan visszavonta azt a követelést, hogy Brünn és környéke sorsáról népszavazás döntsön, ám a maradék országban élő vagy 400 ezer német különleges jogokat kapott. Ezzel szemben a Németországhoz került csehek százezreire kemény németesítés várt – a cseh közép- és felsőfokú iskolákat bezárták, a cseh politikai pártokat, egyleteket megszüntették. A cseh kulturális életet gyakorlatilag teljesen felszámolták – nem volt cseh nyelvű sajtó, rádió vagy film, sem pedig színjátszás.
A megbontott egység
A térképre pillantva (lásd galériánkat) szinte azonnal láthatóak a müncheni egyezmény következményei. Noha a Szudétavidék lakosságának többségét a németek tették ki, ezek a területek a cseh köztudatban Csehország szerves részét alkották. Ezért is okozott akkora megrázkódtatást, hogy elcsatolták többek közt az Óriáshegységet (Krkonose) az Elba forrásával, az északi iparvidékeket, a nyugat-csehországi fürdővárosokat – beleértve Karlovy Varyt (Karlsbad) és Mariánské Láznet (Marienbad), délen a sumava-hegységet a Moldva (Vltava) forrásvidékével és Český Krumlovval, valamint további fontos dél- és észak-morvaországi területeket.
A cseh történészek rendszerint kiemelik Csehország hagyományos gazdasági, történelmi és társadalmi egységét, amelyet a Münchenben kijelölt "etnikai határ"durván megbontott. Kárník szerint "történelmi szempontból az első náci és lengyel megszállás eredményei tragikusak voltak, és nehezen helyrehozható kárt okoztak; ez már akkor, 1938-1939-ben feltételezhető volt. Hiszen két államba szakítottak szét egy egységes területet, amelyet ezer év alatt a gazdasági, szociális és kulturális kapcsolatok temérdek szála szőtt át. Igaz, két (vagy több) nemzet élt rajta, amelyek nyelve (a németek esetében) érthetetlen volt a másik számára. Ám élettapasztalataik, sztereotípiáik, kulturális és politikai nívójuk tekintetében, valamint életmódjukban és számos egyéb vonatkozásban például egy érchegységi csehországi német és egy csehországi cseh közelebb álltak egymáshoz, mint Most városának német polgára egy kölni [azaz birodalmi] némethez."
Gebhart és Kuklík is hasonlóképpen értékelik az új helyzetet: "az "etnikai" cseh-német határról való tárgyalások (…) megmutatták, hogy illúzió a cseh-morva-sziléziai térség felosztása. Az ugyanis már tíz évszázad óta szerves egészként fejlődött, anélkül, hogy megsemmisítették vagy megbolygatták volna természetes és mindeddig működő egységét. (…) A müncheni egyezmény, majd Csehország, Morvaország, valamint Szilézia határmenti területeinek megszállása a náci Németország által, megbontotta a csehszlovák állam területi integritását. A területi veszteségeket még érzékenyebbé tette, hogy Magyarország és Lengyelország is érvényesítette a Csehszlovákia egyes részeire vonatkozó igényeit. (…)Ám az új határnak de facto nem volt semmilyen történelmi alapja, mivel a cseh korona országainak határai kis kivételektől eltekintve gyakorlatilag ezer éven át nem változtak, és egy különleges közép-európai állandót képeztek."
Jiri Pernes történész szerint "a kormány beleegyezése a müncheni diktátumba (…) a cseh nemzet történelmének legnehezebb pillanatai közé tartozik. A határmenti területek feladása megnyomorította a csehszlovák államot, és katonai védekezésre és önálló életre képtelen egységet csinált belőle."
Az egyezmény következményei
Zdenek Kárník említett könyvében számvetést is készít München gazdasági és közlekedési vonatkozásairól. Eszerint a cseh mezőgazdaságot csak kevésbé érintették a változások (a szlovákiait annál inkább a bécsi döntés), de az iparban komoly veszteségeket kellett elkönyvelni. Odalettek a hatalmas észak- és nyugat-csehországi szénlelőhelyek, valamint a lengyelek által megszállt tesíni feketeszén – összesen a feketeszén-lelőhelyek közel 55%-a, valamint a barnaszén-lelőhelyek közel 93%-a. A megszállt területeken feküdt számtalan vasmű, gépgyár és vegyi üzem, aminek következtében a csehszlovák ipar szinte működésképtelenné vált.
Súlyos veszteségek érték a papíripart (52%-a veszett el), a textilipart (-61%), valamint az üveg- és bizsuipart (-76%). Csehszlovákiának le kellett mondania 90 erőművéről is. A hadi-, repülő- és autóipar többsége azonban a központi területeken helyezkedett el, így csak kis mértékben érintette az új rendezés. A könnyűiparban a veszteség valamivel kisebb volt: például a faiparban csak 30%-os, a bőriparban 23%-os, a grafikai iparban 22%-os, a konfekció- és cipőiparban pedig 20%-os. A maradék Cseh-Szlovákia kereskedelmi téren a Német Birodalom függésébe került, a cseh tulajdonosok pedig kedvezőtlen feltételekkel kényszerültek eladni szudétavidéki üzemeiket.
A közlekedésben nehezen áthidalható problémák keletkeztek, amelyeket még az is tetézett, hogy gyakran kifejezetten úgy jelölték ki az új határokat, hogy azok fontos útvonalakat vágjanak ketté. Több cseh vasútvonal például München következtében német felségterületen vezetett keresztül. Át kellett adni továbbá a vasúti mozdonyok és kocsik tekintélyes részét is (például a 4010 gőzmozdonyból 887-et). A Cseh balhék c. könyvben Pernes is kiemeli, hogy "az új határok megszakították a legfontosabb vasútvonalakat, így ha valaki el akart jutni (…) Brünnből Pozsonyba, a Német Birodalom területén keresztül kellett utaznia, de ugyanígy vágták ketté az Ostravából Szlovákiába vezető vasútvonalat is, és teljesen megszakadt a vasúti összeköttetés a maradék ország és Kárpátalja között."
A cseh területek megcsonkítását Kárník az alábbi példákkal érzékelteti: "Plzeňt három oldalról szó szerint bekerítették a birodalmi területek, ami többek közt azt is jelentette, hogy ezt az ipari nagyvárost elvágták hátországának nagyobb részétől. Továbbá (…) a megszállás a Chod-vidék keskeny sávját is magába foglalta, noha az egészen a korábbi államhatárig cseh volt (Domažlicét [a Chod-vidék központját] Plzeňhez hasonlóan bekerítették). (…) Még szorosabban zárták közre Jindřichův Hradecet (ám nagylelkűen nem csatolták el, ahogy azt eredetileg tervezték). (…) A "Szudétavidék" egészen groteszk módon ékelődött a belső területek közé (…) Dvůr Králové közvetlen környékét is lenyesték. Turnov környéke ugyan Csehszlovákiánál maradt, de Prágától északnyugatra a szudéta megye valóban szinte karnyújtásnyira megközelítette a fővárost: [a közép-csehországi] Melník határváros lett." A megszállás sajátos válfaját jelentette volna két tervezett közlekedési folyosó is: a Morvaországot kettészelő Odera-Duna csatorna és a Breslau (ma Wroclaw) – Bécs közötti autópálya. Mindkét útvonal német fennhatóság alá tartozott volna.
Az sem elhanyagolható körülmény, hogy a hegyes-dombos határvidék stratégiai szempontból is kulcsfontosságú volt. Ennek kapcsán Pernes aláhúzza azt a tényt, hogy "a feladott területen maradt az összes, a korábbi években nagy költségek árán kiépített katonai erődítmény." Noha az 1936-ban építeni kezdett erődrendszert még messze nem fejezték be, Hitler mégis elégedett lehetett, hogy egyetlen puskalövés nélkül került a kezébe.
A müncheni egyezmény egyéb közvetlen következményekkel is járt. "Az erős német nyomás alatt megkezdődött a csehszlovák állam felbomlása" – írja Václav Kural és Václav Pavlíček a Érteni a történelmet című könyvben. A csehszlovák belpolitikai élet radikálisan megváltozott – Benes elnök lemondott, a demokratikus berendezkedés pedig fokozatosan a tekintélyelvűség irányába tolódott el. Fontos változást jelentett az is, hogy Szlovákia és Kárpátalja autonómiát kapott. A Cseh-Szlovákiává átalakult ország "megcsonkítva, önmaga karikatúrájaként" élt tovább, de már csak alig néhány hónapig – írja Jiří Pernes.
Érdemes felidézni Bořivoj Čelovský véleményét is, amelyet A müncheni egyezmény 1938 című könyvében fogalmazott meg: "felesleges elemezni az egyezmény egyes rendelkezéseit. (…) (Csehszlovákia) gyakorlatilag ki lett szolgáltatva Németország önkényének (…), de a következő hónapokban nem kapta meg sem a megígért garanciát, sem pedig a brit kölcsönöket, amelyek tapaszként szolgáltak volna a sebeire és a brit lelkiismeret-furdalásra. (…) Az egyezmény gyakorlati következménye nem lehetett más, mint a maradék ország bevonása a német befolyási övezetbe. A nemzetek önrendelkezési joga nevében épp ez a jog sérült: a másik fél által. A párizsi békeszerződések és München között nincs különbség – csak egyetlen egy: Csehszlovákia 1938-ban nem vesztett háborút."
A müncheni trauma
A müncheni egyezmény hatásai az említetteknél mélyebb rétegekbe is leszivárogtak. Bár a kortársak között voltak, akik megpróbáltak alkalmazkodni az új viszonyokhoz, mondván, hogy az ország legalább megszabadult a német (és magyar, illetve lengyel) problémától, de a többség nem így vélekedett. München nemcsak az országot ért katasztrófa, hanem az árulás szinonimájává is vált. Ám az árulókat nem Hitlerben vagy Mussoliniban látták, hiszen ők korábban is Csehszlovákia nyílt ellenségeinek számítottak, hanem Franciaországban és Nagy-Britanniában, illetve azok politikusaiban. Míg a nyugati hatalmak lejáratták magukat, a Szovjetunió iránti bizalom megnőtt. De ugyanígy meglehetősen negatív megvilágításba került a demokratikus rendszer is, amely gyengének bizonyult a diktatúra ellenében. Ezek a változások leginkább a második világháborút követően lesznek majd érezhetőek…
München "tartós következményekkel járt a nemzet jellemére és erkölcsére (…) az önkéntes kapituláció az ellenállás megkísérlése nélkül a legrosszabb, ami egy egyénnel és egy nemzettel megtörténhet (…) megtörte a nemzeti büszkeség gerincét" – írja Pernes. "A csehek azóta kalmárként méricskélik a bátorságot és a ravaszságot. Végül mindig kiszámolják, hogy előnyösebb meghátrálni az erősebb fél nyomására, gyávaságukat pedig azzal mentegetik, hogy gyengék és kevesen vannak. Az olyan hősökből, mint Emanuel Moravec, undorító árulók lesznek. (…) Ám a müncheni árulásnak – ami főleg a prágai kormány és az elnök árulása volt – elsősorban a cseh nemzet jellemére és jövőbeli fejlődésére nézve volt pusztító hatása. Megtörte a gerincét, megfosztotta önbizalmától és attól, hogy tevékenyen szálljon szembe a rosszal, és szabadjára engedte lelkének legsötétebb részeit."
Ugyancsak árulással vádolták a német és a magyar kisebbséget is, amiért a háborút követően mindkét közösségnek – különösen a németnek – hatalmas árat kellett fizetnie. A kollektív bűnösség elve alapján űzték el és telepítették ki a Szudétavidék német lakosságát, és bélyegezték meg a szlovákiai magyarságot. A Benes-dekrétumok ügye pedig továbbra is kísért.
Az idézetek forrásai:
Zdenek Kárník: České zeme v éře první republiky (1918-1938) III. Libri, Praha, 2003.
Jiří Kocian, Jiří Pernes, Oldřich Tůma a kol.: České průsvihy aneb Prohry, krize, skandály a aféry českých dejin let 1848-1989. Barrister & Principal, 2004.
Jan Gebhart, Jan Kuklík: Druhá republika 1938-1939. Paseka, Praha-Litomysl, 2004.
Zdenek Benes, Václav Kural (Edd.): Rozumet dejinám. Gallery, Praha, 2002.
Bořivoj Čelovský: Mnichovská dohoda 1938. Tilia, 1999.