Nagymama a vezérkar élén, avagy Golda Meir és a jom kippuri háború

2008. július 2. 13:13

URL: http://mult-kor.hu/cikk.php?id=21071

Miközben a háborús hősnek kikiáltott Móse Dajan hadügyminiszter a megadást fontolgatta, Golda Meir volt az, aki győzelemre vitte az összeomlás szélén álló Izraelt.

Karizmatikus nagymama vezető pozícióban

Amikor a független izraeli állam megalapításáért oly sokat tévő Golda Meirt 1969-ben az ország miniszterelnökévé választották, az alig 20 éves Izrael nem volt könnyű helyzetben: a környező arab országok mind az elpusztítását akarták. A már 70 éves és gyakran gyengélkedő miniszterelnök asszonyt sokan csupán átmeneti vezetőnek tekintették, akit félretolhatnak, ha megtalálják a megfelelő férfit a posztra. A három háborút túlélt ország számára, ahol a katonai parancsnokok játszották a legnagyobb szerepet, valószínűtlennek tűnt, hogy egy apró termetű, lötyögő ruhákban és ortopéd cipőkben járó nagymama beleszólhat az események alakulásába.

Ötéves miniszterelnöksége alatt Golda személyisége mégis kitörölhetetlen nyomot hagyott a heves politikai viszályok jellemezte országban, ahol a gyengeség legkisebb jele is katasztrofális következményekkel járt. Izraelen kívül igen nagy tisztelet övezte, a közvélemény-kutatások rendszeresen őt választották világ legcsodálatraméltóbb asszonyának. Otthonosan mozgott az ENSZ-ben, a Fehér Házban, a Downing Streeten és az Elysée palotában. `Bátorsága, ereje és határtalan hűsége az új Izrael jelképévé vált` - mondta róla egy megfigyelő.

Fotó: Getty
Ugyanilyen karizmatikus vezető volt Móse Dajan, a legendás tábornok, aki az 1967-es hatnapos háborút megnyerte Izrael számára. Golda kormányában hadügyminiszterként dolgozott, amikor 1973. október 6-án, Jom Kippurkor (az engesztelés napján) Egyiptom és Szíria meglepetésszerű támadást indított Izrael ellen. A támadás teljesen felkészületlenül érte az országot, amely az összeomlás és egy újabb holokauszt szélére került, ahogy az arab tankok egyre beljebb nyomultak. Golda ebben a csaknem kilátástalan helyzetben elrendelte az atomfegyver-készlet készenlétbe helyezését. 13 kis atombombát kötöttek néhány Phantom típusú vadászbombázó aljára, amelyek Izrael veresége esetén kerültek volna bevetésre.

E két befolyásos vezető Izrael túléléséért folytatott együttműködését is körbejárja Elinor Burkett, amerikai írónő legújabb Golda Meir-biográfiája. Burkett öt éves kutatás után arra az igen érdekes következtetésre jut, hogy a közhiedelemmel ellentétben a magát "öreg hölgynek" tituláló Golda volt a háború igazi hőse, miközben Dajan, Izrael legnagyobb tiszteletnek örvendő katonája megroppant, és a megadást fontolgatta.

Burkett rengeteg miniszterelnököt, elnököt, tábornokot és nagykövetet felvonultató könyvében megjelenik egy alacsony rangú katonatiszt, aki Golda számára a sors kezévé vált. 1974 februárjának egyik hideg és nyirkos reggelén Motti Askenázi letáborozott Golda jeruzsálemi irodája előtt egy plakátot tartva a kezében, amelyen ez állt: "Nagymama, védelmed hibás volt, és 3000 gyermeked halott." A 75 éves miniszterelnök-asszony nem tudta nem észrevenni Askenazi vékony, szemüveges alakját, az egyszerű üzenet pedig csak elmélyítette az Izrael veszteségei felett érzett gyötrődését. Senki sem értette meg nálánál jobban, mennyire megrendítette a katasztrófa szélére sodródott Izrael önbizalmát ez a konfliktus. Azt is jól tudta, hogy az izraeliek őszinte választ várnak ama sorsdöntő kérdésre, miért is érte az arab támadás ilyen felkészületlenül a Közel-Kelet katonai szuperhatalmát

Askenázi a háború alatt gyalogsági kapitányként szolgált a Szuezi-csatornánál lévő egyik megerősített állásnál. A Budapest fedőnevű helyőrség volt az izraeli haderő (Israel Defence Forces -IDF) egyetlen olyan állása, amely tartani tudta magát az első egyiptomi roham idején. Askenazi a harcok kirobbanása előtt többször is figyelmeztette feletteseit egy esetleges támadásra, és gyakran panaszkodott a védelem hiányosságai miatt, de észrevételeinek soha nem szenteltek figyelmet.

Egy interjúban azt mondta, hogy a hadvezetés elleni tiltakozást erkölcsi kötelességének érezte, hiszen a háború rengeteg izraeli életét követelte - arányait tekintve az izraeli áldozatok száma megközelítette Amerika vietnami veszteségeit. Askenazi a politikai és katonai elitet vádolta a katasztrófáért, és azt hangoztatta, hogy csupán a fiatal tisztek és az egyszerű katonák bátorságának köszönhető, hogy nem omlott össze minden. Méltatta a parancsnoksága alatt szolgáló, kevés hadi tapasztalattal rendelkező katonák kitartását: "A meglepetésszerű támadás és az ellenség túlereje ellenére hosszú ideig keményen küzdöttek."

Amint Askenazi virrasztásának híre elterjedt, mások is csatlakoztak hozzá. Egy nap, amikor Golda kinézett az ablakán, újabb fájdalmas plakátot olvashatott: "A fiam nem csatában halt meg. Meggyilkolták, és gyilkosai a védelmi minisztériumban ülnek."

Az egyre dühösebb közvélemény nyomására Golda független bizottságot állított fel a hadvezetés kivizsgálására. A politikai megmaradásért folytatott küzdelemben Golda már csak árnyéke volt az egykor erős, büszke, magabiztos és mindenki által csodált vezetőnek. Annak ellenére, hogy pártja 1973 végén újabb választási győzelmet aratott, személyes népszerűsége gyorsan csökkent, és a jom kippuri háború katasztrófája kikezdte kimeríthetetlennek tűnő erejét. Három hónap múlva megtörten és betegen lemondott tisztségéről. Utolsó televíziós fellépésén ezt mondta: "Már soha nem leszek ugyanaz a Golda, aki a háború előtt voltam."

Politikai udvarlás a Knesszet falain kívül

Golda és Móse Dajan kapcsolata már jóval a jom kippuri háború előtt állandó beszédtémája volt Izrael kávéházainak. A kettőjük viszonyát kölcsönös bizalmatlanság és feszültség jellemezte, ami viszont soha nem vezetett szakadáshoz. Golda ravasz, könyörtelen és pragmatikus politikus volt, míg Dajant agyafúrt, megközelíthetetlen és kiszámíthatatlan embernek tartották. Golda Dr. Jekyll és Mr Hyde alakjához hasonlította, és nem rejtette véka alá azon véleményét, hogy szerinte Dajan saját katonai hősiességének megszállottja, és következetlensége miatt nem tud megbízható katonai tanácsokkal szolgálni. A politika területén erősen korlátozta Dajan mozgásterét, de tudta, hogy katonai ügyekben rá kell támaszkodnia. Burkett a szívós öreg hölgy és a fiatalabb hetvenkedő katona kapcsolatát `politikai udvarlásként` jellemzi. `Ha összecsaptak, mindig Dajan engedett azt kérdezve 'Ugye szeretsz még, Golda?'`.

Miközben e furcsa pár jól elboldogult egymással békeidőben, az arab támadást követő zűrzavarban létfontosságú volt, hogyan tudnak egymással együttműködni. Burkett egy izraeli bennfentest idéz, aki csodálkozva mondta, milyen simán elfogadta Golda Dajan irányító szerepét: `Szokatlan volt, ahogyan a hét hadjáratot megjárt harcos és kitűnő vezérkari főnök hadműveleti kérdésekkel jött egy nagymamához, hogy döntést hozzanak.`

Fotó: Getty
A vereségek hatására azonban Dajan lassan kétségbeesésbe süllyedt. A háború másnapján a Golán-fennsíkon csaptak össze az izraeli és szíriai erők. A harctér tele volt kiégett tankokkal, csapatszállító teherautókkal és elszenesedett hullákkal. A szuezi fronton Anvar Szadat, egyiptomi elnök percről percre nyomon követte csapatai támadását. A Kairó mellett felállított parancsnoki bunkerből figyelte az eseményeket. "Szörnyen feszült és dermedt voltam. Nem tudtuk, mi van az izraeliek tarsolyában, de három óra múlva már világossá vált, hogy nem mozgósítottak, és a támadás teljesen váratlanul érte őket" - emlékezett vissza később az egyiptomi elnök.

Az izraeli hadsereg kétharmadát kitevő tartalékosok nem kaptak behívó parancsot, a szolgálatban lévők többsége pedig szabadságot kapott jom kippurra, az egyik legfontosabb zsidó ünnepre. A katonai futárok a zsinagógákból és az otthonaikból rángatták ki a katonákat, amikor megpróbálták visszahívni őket. David Elazar altábornagy, az IDF vezérkari főnöke az 1967-es hatnapos háború során bevált megelőző légicsapást akarta alkalmazni, de Dajan ezt nem érezte szükségesnek: Ő is, mint sok más izraeli veterán katona, lenézte az arabok harci képességeit. Dajan el sem tudta képzelni, hogy Egyiptom és Szíria képes lenne egy merész támadásra, nemhogy még sikerrel is járna.

Izrael felmagasztalt katonai hírszerzése sem tudta helyesen értelmezni a baljóslatú jeleket, ami még inkább megerősítette Izrael önelégültségét. Eli Zeira vezérőrnagy az utolsó pillanatig azt állította, hogy a háború kitörésének "igen kicsi a valószínűsége". Dajan azzal érvelt, hogy egy megelőző légicsapás Izrael ellen fordítaná legfőbb szövetségesét, az Egyesült Államokat. Burkett szerint Golda végül Dajan álláspontját fogadta el: "Mindig fennáll annak a lehetősége, hogy segítségre lesz szükségünk, és ha mi támadunk először, senki sem siet a segítségünkre. Bárcsak igent mondhatnék, hiszen látom a megelőző légicsapás jelentőségét, mégis nehéz szívvel, de nemet kell mondanom."

Ekkor már Kenneth Keating, az Egyesült Államok izraeli nagykövete is meghozta a Nixon-kormányzat üzenetét, miszerint Amerika ellenzi a megelőző légicsapást. Golda biztosította a nagykövetet, hogy erre nem fog sor kerülni: "Ezúttal kristálytisztán látszódnia kell, ki kezdte a háborút, most nem kell majd körbejárnunk a világot, hogy meggyőzzük az embereket az igazunkról." De Golda azt is egyértelművé tette, hogy Izrael háború esetén gyors és jelentős segítséget vár az Egyesült Államoktól.

Goldának még el kellett simítania egy heves nézeteltérést Dajan és Elazar között a tartalékosok mozgósításával kapcsolatban. Elazar azzal érvelt, hogy 50-60 ezer katonára van szüksége, hogy megerősítse a frontvonalakat, és megvédje a Golán-fennsík mögötti zsidó településeket. Dajan azt javasolta, hogy várjanak a mozgósítással, amíg a helyzet egyértelműbb nem lesz. Golda most Elazar mellé állt. "Ha háborúra kerül sor, jobb, ha fel vagyunk készülve rá, még akkor is, ha a világ megharagszik ránk." Dajan kelletlenül, de elfogadta Golda döntését.

Jom kippur estéjén Golda azt mondta a televízióban: "ismét arra kényszerülünk, hogy elviseljük a megpróbáltatásokat." Biztosította Izrael lakosait, hogy az IDF "lelke és ereje" legyőzi az ellenséget. Amikor nem sokkal később Dajan állt a kamerák elé, ő már csak visszavonulásról tudott beszámolni mindkét fronton, de elhallgatta, mennyire felkészületlenül érte a támadás az izraeli haderőt. Beszédét lelkesítő üzenettel zárta: "Tel-Aviv lakói! Ma este nyugodtan fogtok aludni."

Máig nem világos, mennyire volt tisztában Golda a hibás döntésekkel: Dajan közvetlen politikai felelősséggel tartozott a hadvezetésért, és valószínűleg megpróbálta a miniszterelnököt kihagyni belőle. De a katonai főparancsnokságról kiszivárgó hírek egyáltalán nem voltak megnyugtatóak. A kétfrontos harc nem tette lehetővé, hogy Izrael sikeresen alkalmazza a korábban már bevált hadi taktikáját. A szuezi fronton az egyiptomi tüzérség rakéta-meghajtású gránátokkal és Sagger-típusú páncéltörő rakétákkal támadta az izraeli tankokat. A Golán-fennsíkon Sam-típusú légelhárító rakétákkal szedték le az alacsonyan repülő izraeli gépeket.

Burkett szerint ez volt az a döntő pillanat, amikor Dajan idegei felmondták a szolgálatot.

A Templom pusztulását vizionálták

Északon a szíriai előretörést nem lehetett megállítani. Dajan ekkor már amellett érvelt, hogy el kell hagyni a Golán-fennsíkot, és egy új védelmi vonalat kell kialakítani a Jordán folyó mögött a rajta lévő híd felrobbantását követően. Az arabok harci képességeit lenéző katona most már az ellenállás utolsó esélyét mérlegelte. Burkett leírása szerint rendkívüli jelenet játszódott le az izraeli főparancsnokságon. Dajan az ótestamentumi Jeremiás prófétához hasonlóan Izrael végének látomásával sokkolta a vezérkart: `a harmadik templom pusztulása is a küszöbön áll.` A jelenlévők mind megértették a párhuzamot: a babiloniak i.e. 586-ban rombolták le a Salamon által épített első templomot, a másodikat a rómaiak pusztították el i.sz. 70-ben.

Fotó: Getty
E prófétálás után Dajan Golda irodájába ment, ahol bevallotta, hogy "mindent rosszul csinált", és figyelmeztette Goldát, hogy Izrael a katasztrófa szélén áll. Felajánlotta lemondását, de Golda ezt határozottan visszautasította, mivel jól tudta, milyen hatást váltana ki az amúgy is izgatott emberek között e háborús hős hirtelen távozása. Dajan látogatása azonban mélyen megrázta: hűséges tanácsadója, Lou Kaddar, magába mélyedve, szürke arccal és kétségbeesetten talált rá. Golda könnyek között közölte vele, hogy "Dajan a megadásról beszél". Orvost kért, hogy a tőle kapott tablettákkal megölhesse magát, nehogy az arabok kezébe kerüljön. A kétségbeesés e rövid és tőle szokatlan pillanata után, Golda ismét a régi volt. "A kritikusai által leginkább bírált tulajdonságai - rugalmatlansága, hatalmaskodó természete és vasakarata - váltak a legnagyobb erényeivé a háború idején, amikor elveszítette azt az embert, akire biztonsági ügyekben addig támaszkodott" - állítja Burkett.

Golda lelkiereje tovább nőtt az Elazar által tartott katonai eligazítás után. Elazar nyomás alatt megnyilvánuló higgadtsága éles ellentétben állt Dajan apokaliptikus látomásaival. A tartalékosok lassan megérkeztek a frontra, és a katonai helyzet fokozatosan irányíthatóbbá vált. Amikor a miniszterek aznap este megérkeztek az aktuális kormányülésre, Golda éppen a csapatmozgásokat tanulmányozta a térképen. Dajan ekkor továbbra is csüggedt hangulatban volt: a tartalékosokkal nem is foglalkozva azt javasolta, hogy a súlyos veszteségeket szenvedett csapatok vonuljanak vissza a szuezi térségbe, a könnyebben védhető Sínai-sivatagba. Javaslatát elutasították, Golda már Elazarra támaszkodott, Dajan egyre inkább háttérbe szorult.

Október 8-án, a háború harmadik napján Dajan előzetest adott a televíziós szerkesztőknek aznap estére tervezett beszédéből: be kell vallani az igazat a csatatéren történtekről, még akkor is, ha azt kell mondani, hogy az arabok átvették a kezdeményezést, és súlyos veszteségeket okoztak. "Nincs elég erőnk, hogy az egyiptomiakat a csatorna túloldalára kergessük."

Az egyik szerkesztő erre azt mondta: "Ha ugyanezt ma este a televízióban is elmondja, az úgy fog hatni az izraeli nép, a zsidó emberek és az arab országok önbizalmára, mint egy földrengés." Egy másik szerkesztő annyira megijedt, hogy értesítette Goldát, aki megakadályozta Dajan beszédét. Helyette egyik bizalmas emberét küldte a TV-be, aki óva intette az izraelieket, hogy "rövid háborúval" számoljanak, de elkerült minden olyan témát, amit Dajan ki akart fejteni.

Addigra már egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a hadi szerencse lassan Izrael mellé áll. A szíriaiakat sikerült visszavonulásra kényszeríteni a Golán-fennsíkról, és az egyiptomiak előrenyomulása is megakadt. A háborút Elazarra hagyva Golda minden erejét latba vetette, hogy amerikai segítséggel feltöltse a veszélyesen megcsappant izraeli fegyver- és lőszerraktárakat. Ez tárgyalásokat jelentett Henry Kissingerrel, az amerikai külügyminiszterrel, akivel Golda nem volt valami jó viszonyban. Azt gyanítva, hogy Kissinger egy szovjet-amerikai alkun fáradozik, közvetlenül Nixon elnökhöz fordult emlékeztetve őt arra, hogy elutasította a megelőző légicsapást, amely sok izraeli életét megmenthette volna.

Néhány napon belül megindult az utánpótlás szállítása. Golda elsírta magát, amikor az első szállítmányok megérkeztek. Az egyiptomiak kiűzése után elrendelte, hogy az izraeli csapatok keljenek át a Szuezi-csatornán. Most már az egyiptomi vonalak mögött voltak, és dél felé haladva sikerült bekeríteniük Szadat harmadik hadseregének 40 ezer katonáját. Tábornokai meg akarták semmisíteni a csapdába került egyiptomi sereget, de Washington azonnali tűzszünetet követelt. Vonakodva, de Golda beleegyezett, hogy közvetlenül Kissingerrel tárgyaljon. Az amerikai külügyminiszter tiszta ideg volt a találkozó előtt: "Azt hiszem, szörnyen dühös rám" - mondta. És Golda tényleg dühös volt, de megértette, hogy Izrael nem eshet ki "egyetlen igaz és hatalmas barátja kegyeiből."

Mit tudhat egy öreg hölgy a háborúról?

1974 áprilisában, a hatalmas veszteségek miatti tiltakozások után néhány héttel, a Golda által felállított bizottság nyilvánosságra hozta a vizsgálatok előzetes eredményeit. Minden felelősség alól felmentette Goldát és Dajant, de javasolta Elazar altábornagy, és Eli Zeira, a hírszerzés főnökének elbocsátását. Elazar a kormány `árulása` miatt megtörve lemondott.

Az izraeliek többsége hajlik arra, hogy higgyen Goldának, hiszen `mit tudhat egy öreg hölgy a háborúról?` Dajan iránti érzéseik azonban nagyon változatosak. A hősi halottak családjai `gyilkosnak` bélyegezték, és kifütyülték, amikor megjelent a Munkapárt egyik ülésén. Egy jól ismert író azt állította, hogy Dajan személyesen felelős azért, hogy `az izraeliek elhitték, hogy nem érheti őket támadás`, és a lemondását követelte. Dajan egy hónappal később vissza is vonult, de 1977-ben visszatért, mint a Munkapártot leváltó jobboldali kormány külügyminisztere.

Fotó: Getty
Golda eleinte nem akarta Dajant a farkasok elé dobni. A politikai csatározások és a Kissingerrel folytatott tárgyalások kimerítették erejét. 1974 tavaszán lemondott. Még ekkor is nyomasztotta az a gondolat, hogy a háború kitörése előtt el kellett volna rendelnie az előzetes légicsapást.

Golda még megélte, hogy 1977 novemberében régi ellensége, Anvar Szadat látogatást tett Izraelben, bár ő nem volt jelen a fogadáson, mivel éppen New Yorkban tartózkodott egy életéről szóló színdarab bemutatóján. Először lemaradt a meghívottak listájáról, de később meghívták a Szadat tiszteletére adott fogadásra. Golda hazarepült. Az utcákon egyiptomi zászlókat lengető embereket, Szadat és Menahem Begin miniszterelnök képével díszített pólókat látott.

Golda rendkívül dühösen fogadta, amikor 1978-ban Szadat és Begin kapta a béke Nobel-díjat. "Nem tudok sokat a Nobel-díjról, de azok ketten inkább Oscart érdemelnének" - mondta maró gúnnyal. Az oslói díjátadó ünnepség előtt néhány nappal kórházba került: megvakult és a májműködése is leállt. 1978. december 8-án hunyt el, két nappal azelőtt, hogy két régi ellenfele átvette a díjat. "A két díjazott helyett az ő halálának híre került a címlapokra" - jegyzi meg Burkett.

További részletek Elinor Burkett Golda Meir: The Iron Lady of the Middle East (Golda Meir: a Közel-Kelet vasladyje) című könyvében olvashatók.


A háború története

1973. február: Szadat elnök szerint a háború Izraellel "elkerülhetetlen".
Május: Izrael elrendeli a tartalékosok részleges mozgósítását egy arab támadástól tartva
Szeptember/október: Egyiptom és Szíria megkezdi csapatai összevonását
Október 6.: Golda Meir néhány órával az arab támadás előtt elutasítja az előzetes légicsapás ötletét. Az egyiptomi csapatok megkezdik az átkelést a Szuezi-csatornán.
Október 6-9.: heves harcok a Szuezi-csatornánál és a Golán-fennsíkon. Hatalmas izraeli veszteségek.
Október 10-15.: Izraeli ellentámadások a Golán-fennsíknál, a szíriai csapatok bekerítése. Hatalmas tankcsata a Sínai-félszigeten
Október 15.: az izraeli csapatok átkelnek a Szuezi-csatornán, és hídfőállást hoznak létre Egyiptomban.
Október 20.: Henry Kissinger Moszkvában tárgyal egy esetleges tűzszünetről
Október 21.: Izrael bekeríti a 40 ezer fős egyiptomi harmadik hadsereget.
Október 22.: Az ENSZ Biztonsági Tanácsa elfogadja a szovjet-amerikai tűzszünetről szóló határozatot.
Október 24.: A háború befejeződik, de az egyiptomi hadsereg továbbra is egyiptomi földön marad.
November 11.: Izrael és Egyiptom ideiglenes tűzszüneti megállapodást ír alá.
1974. május: Izrael és Szíria aláírja a Golán elszakadási megállapodást (disengagement agreement).