Békekötés az örökkévalóságnak

2008. május 28. 13:00

URL: http://mult-kor.hu/cikk.php?id=20726&pIdx=2

Bakó Béla harmincéves háborút bemutató sorozatának ötödik, egyben utolsó részében az idén szintén évfordulóját ünneplő vesztfáliai békekötés történetét mutatja be.

Sikeres és tartós kompromisszum

A békekötésről már több éve folytak a tárgyalások. A Habsburgok ellen harcoló franciák és svédek diplomatái még 1641-ben két vesztfáliai várost, Münstert és Osnabrücköt jelölték ki a tárgyalások színhelyéül. Többéves vitát követően a súlyos császári vereségek hatására a háborús feleken kívül valamennyi német fejedelem részt vehetett a béketárgyalásokon, mely tanácskozás a birodalmi gyűlések rangjára is emelkedett. Münsterben a katolikus államok, Osnabrückben pedig a svédek, hollandok és a protestáns szövetségeseik tárgyaltak.

A vesztfáliai békekötésnél Svédország diktált. Ez nagy részben a kancellár, Axel Oxenstierna kimagasló politikai és diplomáciai tudásának és fáradhatatlan munkásságának volt köszönhető, így Svédországak még soha nem volt akkora tekintélye, mint a vesztfáliai békekötés idején. Ennek ellenére a békekötés idejére nem a politikai kombinációk voltak hangsúlyosak, sokkal inkább a háború gyors lezárása volt a cél, mivel a harcoló felek ekkorra teljesen kimerültek.

A legtöbb döntés 1645 novembere és 1647 júniusa között született meg. Az aláírásra 1648. október 24-én került sor, majd a kölcsönös megajándékozást követően a tárgyaló küldöttségek Nürnbergbe siettek, ahol még 1651-ig vitatkoztak a feloszlatott hadseregeknek járó összegekről, valamint a svédek német földről való kivonulási menetrendjéről. Vesztfáliában októberben írták alá a békekötéseket: a svédek és a császáriak Osnabrückben, a franciák és a Habsburgok Münsterben. Svédország megkapta Pomeránia egy részét, Bréma-Verdent és Vismart, továbbá megszavaztak részükre 5 millió tallér hadisarcot. 1649. január 1-én megegyeztek abban, hogy a svédek 200 ezer tallért kapnak a sereg gyors elszállítására. Az utolsó svéd katona még az év nyarának végén elhagyta Csehországot.

Maga a békedokumentum 128 cikkelyből álló, a kora újkor egyik első olyan sokoldalú megállapodása volt, melyet már a pápa bábáskodása nélkül hoztak létre. A modern Európa térképe ekkor kezdett kirajzolódni. Franciaországban felkeléssorozat tört ki az új típusú kormányzat ellen, Lengyelországban pedig beköszöntött az "Özönvíz" kora. Svájc és Hollandia jogilag is elnyerte függetlenségét. 1649-ben Angliában lefejeztek egy királyt, Oroszországban kiadták a cár abszolút hatalmát és a jobbágyságot szentesítő törvénykönyvet, és Svédország birodalma ekkor érte el legnagyobb kiterjedését. A Német-római Császárság nagyhatalmi szerepe megszűnt, de 1640-ben trónra ült a "Nagy Választó", aki megindítja Brandenburgot a nagyhatalommá való fejlődés útján. A spanyol nagyhatalom hanyatlása ekkor lett nyilvánvaló, és a Habsburg Birodalom súlypontja végleg Közép-Európára helyeződött át.

A vesztfáliai (münsteri és osnabrücki) békeszerződések sikeres és tartós kompromisszummal zárták le a német vallási és politikai ellentéteket, s ugyanakkor véglegesítették a német széttagolódás több évszázados folyamatának eredményeit is. A császár volt a háború egyik vesztese: amnesztiát kellett biztosítania az ellene harcoló fejedelmeknek, s elkobzott birtokaikat is vissza kellett adnia. Saját birtokai közül ugyan csak Lausitzot és az elzászi városokat vesztette el, a vesztfáliai béke azonban véget vetett az erős központi hatalom kiépítésére irányuló, ősi császári törekvéseknek is, és megpecsételte a császárságnak több mint 300 önálló államra való felbomlását. A centralizál birodalom teljesen független államok szövetségi rendszerévé változott.

Ahelyett, hogy a vesztfáliai béke megteremtette volna a katolikus világ egységét, anélkül, hogy ezt nyíltan kimondta volna, a független államok rendszerét egyfajta nemzetközi társadalomra cserélte. Európa világias rendszerré vált, ez volt a nemzetállamok hajnala. Innentől számíthatjuk a raison d'état politikájának előretörését, mely egészen az első világháborúig a hatalmi erőegyensúly politikájával meghatározza Európa nemzetközi kapcsolatainak történetét.

A győztes nyugaton Franciaország volt

Hollandia győztes nagyhatalomként került ki a háborúból, bár e státusza csak néhány évtizedig volt fenntartható, amíg nagyobb és népesebb szomszédai meg nem erősödtek, és háttérbe nem szorították. A túl sok fronton háborúra kényszerülő Spanyolország teljesen kimerítette erőforrásait, s ezért úgy döntött, hogy Münsterben békét köt Hollandiával, azt remélve, hogy így a Franciaország elleni háborút sikeresebben folytathatja. Átengedte a hollandoknak a Portugáliától szerzett gyarmatokat, elismerte Hollandia függetlenségét, és beleegyezett, hogy a spanyol kézen maradt Antwerpen kereskedelmének korlátozására a hollandok lezárhassák a Schelde folyó torkolatát.

Az igazi győztes nyugaton Franciaország volt. A császár kénytelen volt lemondani a franciák által csaknem száz éve elfoglalt Metz, Toul és Verdun püspökségekről, Franciaország megkapta a piemontei Pinerolót, a Rajna jobb partján fekvő Breisachot, s helyőrségeket tarthatott fenn Philippsbourgban is. A legnagyobb nyereség Elzász déli része volt, amelynek birtokbavételével a franciák megnehezítették, hogy délről spanyol hadsereget küldjenek Németalföld felé.

A 17. században a francia királyság távolról sem volt egységes állam, hanem inkább különböző tartományok, városok, vallási intézmények, társadalmi rétegek és foglalkozási csoportok halmaza, amelyek valamennyien féltékenyen őrizték ősi kiváltságaikat és előjogaikat. A döntő fordulat a harmincéves háború idején következett be, amikor a nagyhatalmi politika követelményei miatt XIII. Lajos (1610-1643) és első minisztere Richelieu bíboros drasztikus gyorsasággal megerősítette az állam hatalmát.

A háború nagy győztese északon Svédország volt: 5 millió tallér jóvátétel, és három kisebb német város (Wismar, Neukloster, Wildeshausen) mellett megkapta Nyugat-Pomerániát, valamint a Brémai Érsekség és a Verdeni Püspökség egymással határos területeit, s ezzel uralma alá vonhatta a legnagyobb német folyók (Odera, Elba, Weser) torkolatait. A svéd király ezen túl képviselőt küldhetett a német birodalmi gyűlésbe. Országa azonban inkább szomszédai ideiglenes, illetve tartós gyengeségének köszönhette nagyhatalmi helyzetét, mint saját belső erőforrásainak.

A pireneusi békeszerződés (1659. november 7.) megerősítette a vesztfáliai béke következményeit. Innentől számíthatjuk a spanyol hegemónia végét, ettől a dátumtól immár nem Spanyolország Nyugat-Európa vezető nagyhatalma, hanem Franciaország. A harmincéves háború emellett valóságos nemzeti katasztrófa volt Németország számára is. A háború kimerítette a népet, és hosszú időre feltartóztatta az ország fejlődését. Az eddig is széttagolt német területek még több mint két évszázadig ebben az állapotban maradtak, míg a Realpolitik legismertebb alakja, Otto von Bismarck létrehozta a német egységet.

A Habsburg Birodalom számára a harmincéves háború paradox következményekkel járt: uralkodójának hatalma császárként csökkent, örökös tartományaiban viszont harcedzett hadseregének köszönhetően alaposan megnövekedett.

A harmincéves háború legfontosabb politikai következménye azonban leginkább az volt, hogy véget értek a középkor óta tartó kísérletek az erős császári hatalom kiépítésére. A császárság külpolitikailag csaknem független államok szövetségi rendszerévé változott. A belső autonómia (1356) és a vallási autonómia (1555) mellé a német fejedelmek végre megszerezték a külpolitikai függetlenséget is. Szabadon köthettek szerződéseket külső hatalmakkal, amennyiben ezek nem irányultak a birodalom ellen. A nagyobb fejedelemségeknek (Brandenburg, Szászország, Bajorország) a területe is gyarapodott, uralkodóik tekintélye megnövekedett.

Az kétségtelen, hogy a háború túlmutatott a német problémákon és kifejezte a kapitalizmus kezdeti lépéseivel kapcsolódó folyamatok közvetett hatásait, a gazdasági zavarokat, az európai feudalizmus kései szakaszának növekvő belső ellentmondásait, melyek más és másképpen nyilvánultak meg az egyes országokban. Nyugaton az abszolutizmus gyengülése (spanyol, angol), illetve erősödése (francia), Közép- és Kelet-Európában a rendiség hatalmas előretörése a "második jobbágyság" talaján volt a legfőbb politikai közvetítője ezen ellentmondásoknak. A konfliktusok esetleges alkalmi kirobbantója és legfőbb ideológiai formája a reformáció és ellenreformáció harca lett, mely már a háború későbbi szakaszaiban érezhetően háttérbe szorult.

Az új Európa születése

Anélkül hogy túl nagy jelentőséget tulajdonítanánk neki, a harmincéves háború egy pontja volt annak a válságnak, amely valahol a 15. században kezdődött, és egészen a 17. század végéig tartott Európában. Általánosságban a vallások háborújának szokták nevezni, bár ez nem jelent egyértelmű meghatározást. Bár a casus belliben a vallásnak döntő jelentősége volt, a vesztfáliai békét követően inkább a raison d'état előretörése figyelhető meg, mint a harmincéves háború következménye.

Ennek alapján a vallásos indíttatás másodrendűvé silányul, márcsak ha azt figyelembe vesszük, hogy a háború kimenetelében a spanyol hegemóniát a francia váltja fel, és Franciaország legalább annyira katolikus volt, mint Spanyolország. A német protestáns hercegek elfogadták a katolikus francia király védelmét, ugyanúgy mint a törökökét. Mikor Gusztáv Adolf betört Németországba, hogy megvédje a protestantizmust, a protestáns Hollandia visszautasította a szövetséget vele. Tucatjával tudunk olyan eseményekről, amikor katolikusok harcoltak katolikusok ellen, míg a protestánsok pedig a protestánsokkal.

Amit korunk történészei az európai hatalmi erőegyensúly politikájaként írnak le, nem más, mint a 17. században kialakult világrend, amely a középkori egyetemességre való törekvés végső összeomlását követte, s amelyben a Német-Római Birodalom és a katolikus egyház hagyományai keveredtek.

A raison d'état sikere mindenek felett a hatalmi kapcsolatok felbecsülésén múlik. Az egyetemes értékek elméleti síkon ragadhatók meg, és nincs szükségük állandó újraértelmezésre, sőt ez összeegyeztethetetlen természetükkel. A hatalom korlátainak meghatározásához azonban szükség van tapasztalattal párosult éleselméjűségre, és a körülményekhez való alkalmazkodásra. Elméletileg a hatalmi egyensúlynak eléggé kiszámíthatónak kell lennie, ennek gyakorlati alkalmazása már nehézségekbe ütközött. Még nehezebb összhangot találni számításaink és más országok számításai között, ez pedig előfeltétele az erőegyensúly működésének. Az egyensúly természete feletti konszenzus általában időszakosan visszatérő konfliktusokban alakul ki.

Az "állameszme" azonban csak elvi támpontot jelentett, de nem oldotta meg a világrend kérdését. Vezérelve lehet egy elsőségre törő államnak vagy segíthet az egyensúlyi helyzet kivívásában, de tudatos tervezéssel csak nagyon ritkán alakul ki egyensúlyi helyzet. Ez többnyire fokozatosan bontakozik ki, amikor egy elsőségre törő állam erejét megtörik, ahogy az európai erőegyensúly is a Franciaország megzabolázására tett erőfeszítésekből alakult ki.

A látszólag anarchikus és az "aki kapja, marja" elvre épülő helyzetből, amelyben minden állam egyoldalúan a saját hatalmának növelését kereste, fokozatosan kialakult az egyensúlyi helyzet. Ez azonban nem az önmérsékletnek volt köszönhető, hanem annak a ténynek, hogy egyik állam sem volt elég erős ahhoz, hogy az összes többi országra rákényszerítse az akaratát, s ezzel egységes birodalmat alakítson ki. Amikor felmerült annak veszélye, hogy az egyik állam meghatározó helyzetbe került, szomszédai koalíciót alakítottak - nem a nemzetközi kapcsolatok valamilyen eszméjének jegyében, hanem puszta önérdekből, hogy a legerősebbek becsvágyának gátat vessenek.

A harmincéves háború volt a kezdőpontja annak a hatalmi erőegyensúlyon alapuló politikának, amely egészen a 20. századig - az első világháborút lezáró Párizs környéki békékig - meghatározta az európai diplomáciai kapcsolatokat.