A Napóleon elleni harcra emlékeznek a spanyolok

2008. március 7. 13:00

URL: http://mult-kor.hu/cikk.php?id=19968

A háború örökre megváltoztatta a hadviselést, és a spanyolok a mai napig történelmük legnagyszerűbb pillanatai közé sorolják a Napóleon ellen vívott függetlenségi harcot.

Vérontás első kézből

Az 1808-ban kezdődött félszigeti vagy függetlenségi háború jelentette Napóleon első jelentős vereségét Európa meghódításáért vívott harcában. A császár maga is úgy vélte, hogy `a spanyol háború volt a franciák balszerencséjének fő okozója.` E küzdelem során alkalmazták először az ún. gerillaharcot. A küzdelem brutalitása olyan hősiességgel párosult, amely a közel egymillió halálos áldozat ellenére romantikus és dicsőséges korszakként maradt meg a spanyolok emlékezetében. Ami nem is csoda, hiszen az elkövetkező kétszáz évben Spanyolország elvesztette gyarmatait, polgárháború és katonai puccsok áldozatává vált, és teljes jelentéktelenségbe süllyedt.

Goya: Május másodika

Ennek megfelelően Spanyolország hatalmas lelkesedéssel készül a 200. évfordulóra. De az ünnepségek, felvonulások, kiállítások és könyvek sokaságában mégis hiányzik valami, különösen az angolok számára. Wellington herceg, Anglia talán legnagyobb hadvezére, aki csapataival hét éven keresztül harcolt Spanyolországban és Portugáliában, alig szerepel a megemlékezésekben. Anglia szerepét a spanyolok inkább támogatónak, mintsem döntő jelentőségűnek tekintik. "Spanyolország győzelmet aratott a világ leghatalmasabb hadseregén Anglia felbecsülhetetlen segítségével" - mondta a spanyol védelmi és kulturális miniszter a "Nemzet fegyverben" című madridi kiállítás megnyitóján, ahol Wellington harctéri étkezdéje is látható.

Az angolok úgy vélik, a spanyolok csak azokat az eseményeket emelik ki, amelyekben a "vashercegnek" nevezett Wellington nem vett részt. A spanyolok szerint viszont az angolok alá, sőt lebecsülik az irreguláris csapatok, vagyis a képzett és tiszteletre méltó hazafiaknak tekintett gerillák szerepét, akik folyamatosan zaklatták és demoralizálták Napóleon seregét. "A brit történészek hajlamosak ezt a konfliktust brit háborúnak tekinteni, amelyben a spanyolok jó esetben kisegítők, rosszabb esetben útban voltak. Valójában spanyol, illetve Portugáliát is érintő ibériai háborúról van szó, amelyben az angolok is részt vettek. Meg lehet érteni, miért akarja Spanyolország spanyol háborúként megünnepelni" - véli Charles Esdaile, a Liverpooli Egyetem professzora.

1807-ben Napóleon úgy döntött, hogy az akkor még szövetséges Spanyolországon keresztül elfoglalja Portugáliát, amely nem volt hajlandó az Anglia elleni kontinentális zárlathoz csatlakozni. Sir Arthur Wellesley (a későbbi Wellington herceg) a portugálok segítségére sietett, és a franciákat visszaszorította Spanyolországba. Sir John Moore 20 ezer fős seregével Coruñába, az észak-nyugatra fekvő kikötőbe vonult vissza, hogy fedezze a túlélők behajózását. Híres visszavonulása megakadályozta, hogy a francia csapatok azonnal elfoglalják Portugáliát és Spanyolország déli részét.

Goya: Május harmadika

Amikor Napóleon tábornokai elfoglalták a fontosabb spanyol városokat, fegyveres felkelés robbant ki a franciák ellen. Zaragoza és Girona ellenállt a hosszan tartó ostromnak, a többi városban is ellenállás bontakozott ki. A legnagyobb az 1808. május 2-án kitört madridi felkelés volt, amelyet 114 felkelő kivégzésével sikerült elfojtani: a nemzeti felkelés heroikus mítosza ekkor alakult ki. A madridi események kiváltója az a rémhír volt, hogy a franciák elrabolták a királyi családot.

Arturo Perez-Reverte, a háborús tudósítóból lett spanyol író, legújabb "A harag napja" (Un día de Cólera) című regényében a résztvevők - munkások, kézművesek, a szegénynegyedek lakói, és a felkelőknek fegyvert adó katonák - szemszögéből meséli el a történetet. Elmondása szerint az írót Goya két, 1814-ben, a háború végén festett mesterműve, a "Május másodika" és a "Május harmadika" ihlette. "Felejtsük el a Guernicát, Picasso sohasem látott háborút. Goya ott volt, páholyból nézte az előadást. Aki látott már valaha háborút, megmondhatja, hogy Goya az igazságot festette meg. Mindent tudott a háborúról. Mi minden nap szembesülünk a háború képeivel, de Goya már mindegyiket látta 200 évvel ezelőtt" - nyilatkozta Perez-Reverte.

Az első kép a madridiak harcát ábrázolja a Napóleon szolgálatában álló egyiptomi mamelukok ellen. Látható, ahogy a kés belevág a húsba, és a szemekben félelem és düh tükröződik. A második kép a legyőzött felkelők kétségbeesését és gyötrelmét mutatja, amint szembenéznek a francia kivégzőosztaggal. A halál, haláltusa és a vér ábrázolása tökéletesen hiteles, a háború romantikus idealizálásának teljes ellentéte. A Prado Múzeum most felújítja a képeket, amelyek a "Goya a háborúban" című kiállítás legfontosabb darabjai lesznek.

"A háború borzalmai" című sorozatát Goya 1810-ben, a vérontás teőfokán kezdte el. A rajzok a háború okozta szenvedés jeleneteit ábrázolják - időtlenül, minden háborúra vonatkozóan. A sorozat azonban a művész életében egyáltalán nem vált ismertté. Senki sem akart szembesülni a katonák és a civil lakosság által elkövetett kegyetlenségek ilyen erőteljes bemutatásával. A rajzok a család tulajdonában maradtak, és csak 1860 után kerültek a Pradóba.

Arrogáns angol vezette a spanyol gerillákat

A felkelők egy része egyáltalán nem a hazáért és a szabadságért harcolt. Sokan a korrupt monarchia és az arisztokrata földesurak, nem pedig a franciák ellen fogtak fegyvert, és voltak köztük katonaszökevények, banditák és kalandorok is. Ronald Fraser, angol történész szerint a népi ellenállás mindenképpen döntő jelentőségű volt abban, hogy a spanyolok ilyen sokáig kitartottak, miközben a Napóleon által megszállt többi országban az ellenállás csupán regionális probléma maradt.

A spanyolok kezdettől fogva gyűlölték a betolakodókat. A franciák tiszteletlenül bántak asszonyaikkal, és a templomokban nem vették le a kalapjukat, ami mélyen sértette a spanyolok büszkeségét. A franciák elleni atrocitások, mint pl. az üzenetek, élelem és lovak ellopása, valamint váltságdíjért való emberrablás, már akkor elkezdődtek, amikor a franciák először spanyol földre léptek.

1809 után Napóleon újabb csapatokat küldött Spanyolországba, hogy megerősítse a franciák helyzetét. Wellington pedig a portugál határhoz vonult, és hosszabb hadműveletekre rendezkedett be. A kezdeti spanyol sikerek után egymást követték a vereségek. Sokan dezertáltak, és a gerillákhoz csatlakoztak, hogy elmeneküljenek tehetségtelen és kegyetlen parancsnokaiktól. "A gerillaharc felerősítette a vidéken amúgy is meglévő ellenállási kedvet. Ez volt az egyetlen harcmodor, amely képessé tette a gyengéket az erősek elleni küzdelemre. A gerillák a falusiak rokonai és barátai voltak, akik hozzá voltak szokva a szervezett harchoz. A népfelkelést a francia hadsereg büntető adói is táplálták, amelyek állandóan az elnyomásra emlékeztettek" - írta Fraser a "Nemzet fegyverben" című kiállítás katalógusában.

A gerillák között voltak olyanok is, akik nem az elnyomott rétegekből kerültek ki. A nemrég megjelent "De Guerrillero a General" (Gerillából tábornok) című könyv Francisco de Longa életét meséli el. A baszk származású kovács és csapata Wellingtonnal és Gabriel Mendizabal, spanyol tábornokkal együttműködve fontos szerepet játszott a szövetségesek 1813. júniusi győzelmében Vitoriánál. Longa parancsnoksága alatt több ezer felkelő harcolt a Kantábriai hegyekben négy éven át, mielőtt részesei lehettek a győzelmes csatának. Longát tábornokká, majd tábornaggyá léptették elő. Jose Pardo de Santayana, a könyv szerzője, azt hangsúlyozza, hogy a gerillák nélkül nem lehetett volna legyőzni a franciákat.

A spanyolországi háborúról rengeteg írásos dokumentum maradt fenn: levelek, amelyekben a gyalogos katonák részletesen beszámolnak nélkülözéseikről és győzelmeikről. Gyakran panaszkodnak az élelemhiány, a rettenetes hideg, eső és sár miatt. C. S. Forester 1933-as "Az ágyú" című regényében spanyol hazafiakat mutat be, akik hősies erőfeszítések árán átvisznek egy ágyút a spanyol hegyeken. A könyvből 1957-ben Cary Grant, Sofia Loren és Frank Sinatra főszereplésével film is készült Büszkeség és szenvedély címmel. Forester ihlette Bernard Cornwell könyvsorozatát is, amelyben az író Wellington egyik katonája, Richard Sharpe kalandjait meséli el. A történetből TV-sorozat készül Sean Bean főszereplésével.

Wellington sikereit valóban segítették a spanyol gerillák, de a hagyományos hadviselés tökéletes ismerete volt az, amivel sikerült kivívnia a győzelmet Napóleon hatalmas létszámfölényben lévő hadserege ellen: csupán 70 ezer angol katona harcolt 300 ezer francia ellen. Bravúrja elhomályosította a spanyol birodalmat, megalázta a franciákat és megerősítette Anglia hatalmi pozícióját. Angliában hősként tekintenek rá, annak ellenére, hogy minden vonzerőnek híján volt, hivalkodó és hencegő emberként ismerték. A félénkség, arrogancia és arisztokratikus büszkeség keveréke hideg és távolságtartó légkört teremtett körülötte. Nagy igazságtalanságok elkövetésére is képes volt.

"Kudarcaira gyakran keresett bűnbakot, akit akasztással, korbácsolással vagy nyilvános fenyítéssel büntetett. Megvetette a demokráciát és a politikai haladást. De még hiányosságai sem fedhetik el azt a tényt, hogy katonai zseni volt. Hideg modora lehetővé tette, hogy mindig az ellenség előtt járjon. Spanyol szövetségesei gyakran felbőszítették, de végül elismerte, hogy ők voltak a legjobbak, akikkel együtt harcolt" - mondta Esdaile professzor.

Az angolok és a spanyolok egyaránt nemzeti büszkeséggel tekintenek történelmük ezen epizódjára, és így természetes, hogy az évfordulón is mindkét nép saját szerepét állítja előtérbe.