Nem szívesen kollaboráltak a lengyelek a nácikkal
2007. november 27. 13:00
URL: https://mult-kor.hu/cikk.php?id=19010
A második világháború idején a lengyelek szenvedtek a legtöbbet a német (és a szovjet) megszállástól. Egyesek azonban a terror és jogfosztottság ellenére is a nácik oldalán szolgáltak.
Sikeretlen toborzások, minimális részvétellel
Az ország 1939-es megszállásakor a németek a lengyel etnikai területeken hozták létre a Főkormányzóságot (Generalgouvernement, GG), amelyet a krakkói királyi várban, a Wawelben székelő Hans Frank kemény kézzel irányított. Ezen a területen működött az ún. Lengyel Rendőrség (Polonische Hilfspolizei vagy Tengerkék Rendőrség - utalás a rendfenntartók által viselt mundér színére). Ez a német rendőrségnek (Ordnungspolizei) volt alárendelve, csupán járási szintig lehetett lengyel nemzetiségű vezetője. Létszáma 10 ezer fő körül volt, és a háború alatt összesen közel 20 ezer férfi fordult meg soraiban.
|
Frank Hitlerrel |
Egyetlen befolyásosabb politikusról tudunk, aki késznek mutatkozott komolyabban együttműködni a német megszállókkal. Leon Kozłowski miniszterelnököt (1934-1935) a szovjetek Lembergben fogták el még 1939-ben. Egy negyedórás bírósági tárgyaláson halálra ítélték, de az ítéletet az NKVD nem hajtotta végre. 1941-ben több százezer lengyel hadifogollyal együtt csatlakozott az Anders-hadsereghez, ahonnan még az év őszén dezertált a németekhez. Egyes források szerint Kozłowskival a nácik egy kollaboráns lengyel kormány megalakításáról tárgyaltak, erre azonban végül nem került sor. A politikust Berlinben internálták, tudományos kutatásokat is végezhetett (eredeti szakmáját tekintve régész volt), majd 1944 őszén egy szövetséges bombatámadás során kapott szívinfarktusban hunyt el.
|
Önkéntesek a Főkormányzóság területéről |
Az egyetlen kivétel a 202. Schutzmannschaft Batallion volt, amely 1943 tavaszán a Főkormányzóság területén azzal a céllal szerveződött meg, hogy az "új keleti területeken" (a mai Nyugat-Fehéroroszország és Nyugat-Ukrajna területén) a szovjet partizánok ellen harcoljon. A jelölteknek 20-30 évesnek kellett lennie, lehetőleg katonai szolgálat után, a toborzásért pedig a rendőrég helyi kirendeltségei feleltek. A kezdeti toborzás kudarcba fulladt - a plakátokat és sajtófelhívásokat nélkülöző kampány után csak két fő jelentkezett. Ezután a németek a lengyel rendőrség állományából irányítottak át tiszteket és közlegényeket az új alakulatba.
Kudarca fulladt a gorálok mozgósítása
|
A tengerkék rendőrség egy tagja.  |
A lengyel kisegítő rendőrök először a mai Fehéroroszország területén teljesítettek szolgálatot (köz- és vasutak védelme, szovjet partizánok elleni harc), később ukrán területeken. Mivel ekkorra szélesedett ki az UPA lengyelellenes akciója (az ukránok közel 60 lengyel nemzetiségű civilt gyilkoltak le), a Batallion nagy része 1943 novemberében dezertált, és csatlakozott a helyi lengyel önvédelmi egységekhez. A maradékot (kb. 200 fő) 1944 elején Lembergbe, majd Stuttgart mellé vezényelték, s azév májusában feloszlatták.
A lengyel Tátra lábainál, Zakopane környékén, Podhalében laknak a gorálok (vagy gurálok), akik a hagyományaikat hűen őrzik és a lengyel nyelv egyik dialektusát beszélik. Az ország megszállásakor a németek egy külön tervet dolgoztak ki, hogyan lehetne a gorálokat külön népcsoportként kezelni, s ehhez a helyi vezetők némelyikében még partnerre is leltek. Megalakult a németekkel kollaboráló Goralenverein, amelynek az élére a háború előtt a Parasztpárt befolyásos vezetője, Wacław Krzeptowski került, aki a gorálok germán származását népszerűsítette (Goralenvolk). Már 1939 novemberében meglátogatta Frankot a krakkói Wawelben, s pár nappal később a kormányzó viszonozta a látogatást, személyesen jelent meg Gorálföldön.
1940 nyarán lakosság-összeírást tartottak Podhalében, amelyet a megszállók felhasználtak a Goralenvolk népszerűsítésére - a helyi lakosok választhattak a lengyel személyi azonosító iratok (Kennkarte) vagy a gorál iratok elfogadása között. Az utóbbi - az ígéretek szerint - megóvta tulajdonosát a német kényszermunkára való hurcolástól, és nagyobb élelmiszeradagot is biztosított. Az előnyök ellenére mindösszesen 27 ezer gorál (18%) kérte ilyen dokumentum kiadását.
A németek már 1939 késő őszén a koncentrációs táborokat őrző, ún. SS Totenkopf alakulatok szervezésébe fogtak a gorál lakosság között - ám az akció totális kudarccal végződött (csupán két fő nyilvánította ki csatlakozási szándékát). Újabb toborzás Podhale területén 1942 végén kezdődött, s a cél egy helyiekből álló, önkéntes SS légió (Goralische Freiwillige SS Legion) megalakítása volt. A németek 10 ezer fő jelentkezésére számítottak, ehhez képest - az intenzív propaganda és fenyegetések ellenére - csupán 400 fő jelent meg a toborzóhelyeken.
Ebből 300-at irányítottak (ma a lublini vajdaságban fekvő) Trawnikba, ahol az SS kiképzőtábora volt. Különféle betegségek vagy dezertálás következtében az alakulatot nem lehetett megalakítani - a megmaradt gorálok egy részét Auschwitzba vezényelték, másikat pedig Németországba hurcolták kényszermunkára. A Goralenvolk-akció kudarcát mi sem jelzi jobban, mint hogy a londoni lengyel emigráns kormány irányítása alatt álló Honi Hadsereg egyik különleges egysége a Tátrában bujkáló Krzeptowskit felkutatta, és - mint árulót - kivégezte 1945 januárjában.
A Lengyelországot megszálló németek valójában nem akartak - francia, norvég vagy szlovák mintára - bábkormányt létrehozni. Megelégedtek a Főkormányzóság megszervezésével, és a terület gazdasági és emberi erőforrásainak kiszipolyozásával, illetve a lengyel társadalom töredékét érintő kollaborációval.
Lagzi Gábor - Terra Recognita Alapítvány