Benvenuto Cellini

2006. február 13. 10:30

Korábban

Összeállították a legnagyobb műkincslopási esetek listáját

(1500-1571)

Cellini 1500. november 11-én született Firenzében. Apja muzsikusnak szánta, ő azonban inkább fémművességet tanult. 1516-ban verekedés miatt száműzték a városból, így Sienába, majd 1519-ben Rómába ment. 1523-ban egy újabb incidense miatt Firenzében halálra ítélték, ekkor ismét Rómába menekült, ahol Salamanca püspökének és VII. Kelemen pápának dolgozott.

V. Károly császár 1527-es támadása, a Sacco di Roma idején részt vett a város védelmében, s a tüzérséget irányította - saját állítása szerint a falakról ő lőtte le Bourbon Károlyt és az orániai herceget. Róma feldúlása után ismét szülővárosába költözött, számos érmét készített a Medicieknek, majd a mantovai Gonzagáknak is dolgozott. 1529-ben Rómában a pápai pénzverde tervezőmestere lett, 1531-ben alkotta meg VII. Kelemen palástjának híres csatját. Ezt csak a British Museumban őrzött vázlatról ismerjük, mivel beolvasztották, két ekkori érme viszont az Uffizi képtárban látható.

Hamarosan újabb bonyodalmakba keveredett: egy aranyműves vetélytársa meggyilkolásának bűne alól III. Pál pápa feloldozta, de újabb véres utcai csetepatéja miatt Rómából is menekülnie kellett. Franciaországba ment, ahol I. Ferencnek dolgozott, ennek emléke a firenzei Bargellóban őrzött, a király képmását ábrázoló érem. Hazatérve Rómában ellenségei sikkasztással vádolták, így bebörtönözték, ám ő megszökött, majd újra lecsukták.

A ferrarai d'Este bíboros közbenjárására szabadult ki, a főpapnak készített pecsét mesternyomata Lyonban látható. 1540-ben ismét Franciaországba utazott, s Fontainebleau-ban elkészítette a Neptunt egy földistennővel ábrázoló arany sótartóját, ez az egyetlen hiteles nemesfém műve, ami fennmaradt - néhány éve ezt is ellopták a bécsi Kunsthistorisches Museumból (és csak nemrég került elő ismét).

1542-ben francia alattvaló lett, a király 12 gyertyatartót rendelt nála, mitológiai jelenetekkel. 1543-44-ben mintázta a fontainebleau-i kastély bejárata fölé a vadászó Dianát ábrázoló bronz félkör alakú domborművet (lunettát), Diana de Poitiers, a király kegyencnője tiszteletére. Itt egy szökőkúthoz hatalmas Mars-figurát is tervezett, ennek modellje elveszett.

1545-ben hazatért Firenzébe, s Cosimo Medici megbízásából alkotta legismertebb szobrát, a Gorgó levágott fejét magasra emelő bronz Perseust. Manierista stílusa e technikailag is bravúros műben érvényesült a legjobban, amely a firenzei főtéren, a Loggia Dei Lanzi ívei alatt látható I. Cosimo nagyherceg mellszobrát már Velencében fejezte be, ahová az újabb erkölcstelenség vádja elől szökött. 1562-ben egy márvány feszületen kezdett dolgozni, amelyet a saját síremlékére szánt, ez ma Spanyolországban, az El Escorial templomában van.

Önéletrajzán Benvenuto Cellini mester élete, amiképpen ő maga megírta Firenzében címmel 1558-tól 1566-ig dolgozott, s saját életútját 1562-ig követte nyomon. Hírnevét elsősorban ez az először 1728-ban olaszul, majd 1771-ben angolul, 1796-ban németül, 1828-ban franciául megjelent könyve alapozta meg. Hamar népszerű lett, köznapi, nem irodalmiaskodó nyelvének és őszinte hangvételének köszönhetően. A könyv túlzásai és hetvenkedései dacára hiteles dokumentum, ezért Cellini egyéniségét sokkal jobban ismerjük, mint bármely kortársáét. VII. Kelemen pápa Rómáját éppoly reálisan mutatja be, mint I. Ferenc Franciaországát vagy Cosimo Medici Firenzéjét. A kor kavargó, színes olasz élete legjobban az ő könyvéből ismerhető meg, hasonlót csak Casanova írt két évszázaddal később - e két mű fogja össze a sok állam alkotta reneszánsz és barokk Itália könnyelmű, erőszakos és művészettel átitatott világát.

A teljes szöveg magyarul 1957-ben jelent meg Füsi József fordításában. Cellini emlékiratai sok szakmai leírást is tartalmaznak, a Perseus öntésével kapcsolatos gondjait például igen részletesen tárja elénk, az ötvösségről és a szobrászatról is hagyott egy-egy értekezést maga után. Verseket is írt, szonettjeiben önéletrajzi elemeket és naiv vallásos hitet találunk.

Cellini 1571. február 13-án Firenzében halt meg, nagy szegénységben. Erőszakos, öntörvényű ember volt, vad történetei nyomán nehéz szimpátiát érezni iránta. Művészetét viszont komolyan vette, s a kor kedvezett is az ötvösségnek - ennek termékeit háborúk és más csapások idején könnyű menteni. Alkotásainak java mégsem maradt ránk - beolvasztották őket, mivel a tiszta nemesfémet gyorsabban pénzzé lehetett tenni, mint a műkincseket. Önéletrajza és stílusa alapján még számos ötvösmunkát, érmet és kisebb műtárgyat tulajdonítanak neki.