Egy német története
2005. november 29. 13:30
URL: https://mult-kor.hu/cikk.php?id=11679&pIdx=2
2000 őszétől hónapokig vezette a német bestseller-listákat Sebastian Haffner posztumusz könyve, mely végre magyarul is napvilágot látott az Európa Kiadó gondozásában.
Kortárs emlékezés
Ezúttal magántörténelmet, önéletrajzot ír, személyes emlékei az eszméléssel, 1914-gyel kezdődnek, és 1933 nyarával zárulnak. Haffner nem bűvészkedik politológiai, szociológiai és egyéb társadalomtudományi fogalmakkal: egy nagyon érzékeny, élesen látó, megvesztegethetetlenül erkölcsös fiatalember szemével látja a cseppet sem rokonszenves világot. Erkölcse a porosz hivatalnokhagyományokon felnőtt konzervatív ember erkölcse, akinek belső iránytűje akkor is biztosan jelez, ha érdekei több rugalmasságot diktálnának. És akit - mint kifejti - nem az esze, hanem az orra vezet.
Haffner leírja, hogyan szánta rá magát az emigrációra, és azt is, hogy mi várt azokra, akik Németországban maradtak. A részletekben a folyamatot felismerő szemtanúként, az érzékelés zsenijeként írja le azt a mocskos és irracionális történetet, amely előtt az emberiség azóta is értetlenül áll. Ma, hatvan évvel később sincs egyetlen olyan sora, amelyet a később születettek nagyképűségével tévesnek minősíthetnénk.
Egy párbaj története - részlet a könyvből
`Amit elmondani készülök, egy párbaj története.
Ez a párbaj két fölöttébb egyenlőtlen fél küzdelme: az egyik oldalon a hatalmas és erkölcsi skrupulusokat nem ismerő állam áll, a másik oldalon egy névtelen, ismeretlen kisember... A párbaj színhelye nem a politika, hiszen a kisember nem politikus, még kevésbé `államellenes összeesküvő`. Folyamatosan védekezésre kényszerül, s nem akar mást, mint megőrizni mindazt, amit személyes integritása, saját egyéni élete és becsülete elengedhetetlen tartozékának tekint. Az állam ugyanakkor, amelyben él és amellyel nap mint nap kapcsolatba kerül, pontosan ettől akarja megfosztani brutális, bár időnként szánalmasan otromba eszközökkel.
Az állam ijesztő fenyegetésekkel arra akarja rávenni a kisembert, hogy szakítson a barátaival, változtassa meg a gondolkodását és az államilag előírt nézeteket tegye magáévá, másképp köszönjön, mint megszokta, másképpen egyen és igyon, a szabad idejében olyasmivel foglalkozzék, amitől irtózik, olyan kalandokban vegyen részt, amelyekhez semmi köze, megtagadja a múltját és saját addigi énjét, mindenekelőtt pedig szűnni nem akaró lelkesedéssel bizonygassa az államnak, hogy menynyire hálás neki.
A kisember nem kapható erre. Az őt ért támadásra nincs kellőképpen felkészülve, nem hősnek született, még kevésbé mártírnak. Átlagember sok hibával és gyengeséggel. Mégis felveszi a harcot, habár lelkesedés nélkül, inkább megadóan vállat vonva, de makacs elszántsággal, hogy nem hagyja magát. Természetesen sokkal gyengébb, mint ellenfele, viszont valamelyest rugalmasabb. Még látni fogjuk, milyen elterelő hadműveletekkel próbálja álcázni kitörési kísérleteit, hogyan ügyeskedik, hogy tér ki hajszálnyira a rá irányzott csapások elől. Bizonyára meg fogjuk állapítani, hogy emberünk valóban nem hős és nem mártír, de viszonylag jól tartja magát ebben az egyenlőtlen küzdelemben. Ám azt is látnunk kell majd, hogy végül is a harc feladására, vagy ha úgy tetszik, más síkon való folytatására kényszerül.
Ez az állam a Német Birodalom, a kisember pedig én vagyok. A viadal, amelyet egymással vívunk, talán érdekes a kívülállónak, hiszen a harci torna szórakoztató látványosság. Én mindenesetre remélem, hogy sikerül felkeltenem az olvasó érdeklődését, de azzal, amit mondok, nemcsak szórakoztatni akarok. Van egy másik célom is, és ez igazán szívügyem.
Az én kis magánháborúm a Harmadik Birodalommal nem egyedi eset. Ezrek és százezrek vívnak hat éve ilyen küzdelmet Németországban személyük integritása és a becsületük védelmében, teljes elszigeteltségben, anélkül hogy a nyilvánosság erről tudomást szerezne. Némelyek, akik alkalmasabbak nálam a hős és a mártír szerepére, többre vitték, mint én: koncentrációs táborok és börtönök lakói, és joggal remélhetik, hogy az utókor emléket állít nekik. Mások már régen beadták a derekukat, és SA-tartalékosként vagy az N. S. V., a Nemzetiszocialista Népjóléti Szervezet tömbbizalmijaként csak magukban szitkozódva mernek kifejezést adni elégedetlenségüknek. Az én esetem átmenet a kettő között, és tanulságos példa arra, hogy milyen esélyei vannak manapság az átlagembernek Németországban.`
A versbetéteket N. Kiss Zsuzsa fordította.
Haffner, Sebastian: Egy német története. Emlékeim (1914-1933) (Geschichte eines Deutschen. Die Erinnerungen 1914-1933) Ford.: Liska Endre, Budapest, 2005. 360 o.
Ára: 2200 Ft